Gyerekdalok felnőtteknek, avagy a korhatáros mese-metál története

Gyerekdalok felnőtteknek, avagy a korhatáros mese-metál története

Már a zenekarnév is óriási (és nem, nem lettünk horgászportál, amúgy is a hal neve jelen esetben nem Wanda, hanem felpillantó küllő), hát még a produkció! A kilencvenes évek elején burjánzó hazai underground metal élet egyik legkülönlegesebb, de pályáját messze nem kifutó formációjának, a – thrash-mosh-crossover stílust ismert gyerekmondókákkal bizarrul ötvöző – Lepillantóküllőnek a reunionjáról és a végre hivatalosan is megjelent nagylemezéről szól az alábbi bemutató. A banda megalapításának miértjét és a névválasztás hogyanját hadd ne részletezzük itt (elvileg több verzió is létezik, bátran lehet a GIYF opcióra támaszkodni), egyszerűen csak örvendjünk annak, hogy majd’ negyedszázad elteltével sikerült igazságot szolgáltatni az 1992-es Mese-metál című demókazetta számainak, és az akkoriban a koncerteken játszott daloknak egy mai megszólalású albummal.

„1992-es számú thrash-mosh úttörőcsapat vigyázz! Lepillantóküllőnek tisztelegj!”
 

 
Kis fogódzóként pár név, hogy kb. milyen vonalon is mozog zeneileg a társaság: S.O.D.-t, M.O.D.-t idéző dalszerkezetek, Ramones és Dead Kennedys féle tömör előadásmód, Slayer-es őrlések, Death Angel-es kikacsintások, Anthrax-es, Exodus-os riffek jellemzik leginkább a nyers, de furfangos alapokkal dolgozó csapat muzsikáját. És erre jönnek gyerekkorunk – több évtizede ismert, és mindenkinél bevált – óvodás, iskolás mondókái. Hogy ne lőjem el az összes puskaport, csak néhány szerzeményt említek a repertoárból: a lemez két legtempósabb tétele díjat elnyerő Süss fel nap!, és a Virágéknál ég a világ, a gyerekzsivajjal megtámogatott – és talán legnagyobb slágernek tekinthető – szaggatott Dödöle, a retró hangzású basszuscsattogással felvezetett Cifra palota, a pörgős mosh-betétet felmutató Mákgubó, a visszhangosított sikálásból hatásosan beúszó Kis kacsa fürdik, az Ovithrash címmel rendkívül súlyosan induló, majd kétlábgépes vircsaftba váltó Elvesztettem zsebkendőmet, a végére többszöröződve megbolonduló Apa-cuka, a bőröndből lett Tökös Ödön, az agresszívvá (és szó szerint paraszttá) tett Hová mégy te…, és a basszuskiállásos, amúgy végig zúzda Digi dagi is szerepel az albumon.
 
Igaz, van a hazai színtéren egy-két kattant brigád, de ne feledjük, hogy a Lepillantóküllő 1990-ben alakult (az együttes korai felállásában Csibi Attila – ugye mindenki vágja, hogy Csibisticks – dobolt, és Jakab Viktor, a legendás Undertaking négyhúrosa is játszott), és az 1992-ben, 7+1 számos demókazettaként is megjelent mese-metál egy saját találmány, tehát egyértelműen unikum a banda és produkciója! A párosítás – a zseniális ötlet mellett – már a kezdetekkor azért sem volt piskóta, mert ne feledjük, hogy akkoriban még igen kevesen tudtak itthon egy-egy külföldi metal nótát normálisan levenni, és mondhatni élethűen eljátszani (aminek persze a megfelelő forrás hiánya is oka volt), nemhogy ezt a pimasz „ötvözetet”.
 



 
A csapat vezetője, zenei agya, kreátora, Szilágyi Tamás énekes, gitáros egy veterán underground arc, aki nagyrészt a nyolcvanas évek vége / kilencvenes évek eleje-közepén működő Atomic nevezetű miskolci formációval aratott le kisebb-nagyobb babérokat, illetve pontosan akkorákat, hogy egy bizonyos kör számára mára kultikusnak számítanak . (A nagy többségnek a jelző kicsit elcsépeltnek, netán túlzásnak is hathat, de az akkori amatőr földalatti metalt ismerők és kedvelők számára biztos nem az, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy nem túlzás ideilleszteni.) Tamás mindig is egy karakteres – nem bántásként, de néha-néha önfejű –, és az újításoktól sem megriadó előadó volt, akiben már nagyon fiatalon benne volt a boogie, és időnként előszeretettel tört ki a megszokott sémákból. Kis kitérőként csak két szösszenet a korai időszakból: az Atomic mellett a thrash hullám kellős közepén, szemrebbenés nélkül megcsinált és kiadott egy három számos szerelmes kazettát – Antik néven, Beatomic címmel –, az akkori barátnőjének dedikálva, valamint elkövette azt a gyalázatot, hogy a fekete sztreccs farmergatyához a kötelező magasszárú, fehér Puma csuka helyett lazán nyugdíjas mamuszt hordott.
 
 
Mondhatnám, hogy előnyben vannak azok, akik ismerik az eredeti hanganyagot, meg ugye azt tartja a mondás, hogy az idő megszépíti az emlékeket, de úgy gondolom, hogy ezek a dalok ma is megállják a helyüket… ezzel a felfrissített előadással, és XXI. századi megszólalással meg pláne! Egyszerre szórakoztató és letaglózó a végeredmény. Volt szerencsém a csapatot anno még a hőskorban (is) a színpadon látni, hallani, hát, nem volt az gyenge mutatvány már akkor sem, lestek is a népek, mint a racka… Értő fülek persze azonnal fejet hajtottak a nem mindennapi attrakció előtt, és ebben még Nagy Feró is partner volt, akinek annyira tetszett a Lepillantóküllő, hogy a Mese-metál kazetta egy-két számát az akkoriban létező Garázs rádióműsorban le is játszotta jó néhányszor! Sőt, arra kapacitálta főhősünket, hogy az Atomic-ot hagyja a francba, mert a ’Küllő-vel nagyobb sikerei lehet(né)nek. Aztán persze, lassan elsikkadt ez a projekt…
 
A most bemutatásra került, szűk félóra játékidőt kitevő CD-re a régi dalok friss verziói kerültek fel, valamint olyan számok, amiket annak idején a bulikon játszottak, összesen 21 tétel. Az elmúlt negyedszázad azért rányomta a bélyegét a nótákra, a szövegek itt-ott módosultak, hiszen az eredeti mondókák sorait néhány esetben a napi aktualitásokra, társadalmi problémákra utaló szavak, mondatok felülírták. Lehet találgatni, hogy miért… Emiatt az eddigi (láthatatlan) 6-os korhatáros karika minimum 12-esre cserélődött, a Sodom-os zúzásra húzott Hopp, Juliska és a pajkos beszólással indított, legtöbb elektronikát magába foglaló Bújj, bújj zöld ág átiratoknál pedig teljes mértékben szülői döntés, hogy (gyerek jelenlétében) ugrik-e egy trekkel odébb a lemez vagy sem, mert az a kettő már javában piros 18-as!
 
 
Az elkövetőket, vagyis a(z aktuális) Küllőket minimum felsorolásszerűen illik megemlíteni, hiszen szinte mindegyikük tartalmas zenészmúlttal rendelkezik. Tamás mellett Fukk Attila és Csoma Sándor basszusgitározik (igen, ketten vannak, mert utóbbi a torzított basszushangokért felel… nem is akárhogy), a dobos Takács Zoltán, a különféle elektromos kütyüket pedig – noise man-ként feltüntetve – Balla Béci kezeli.
 
A küllők tehát újra forognak, és remélhetőleg folytatás is lesz, hiszen ez a CD a lejárta után állandóan ismételt lejátszásért kiált. Újra és újra és újra és… 
 
A leginkább interaktív felnőtt gyerekműsorként aposztrofálható (rendkívül őszinte) produkciót tartalmazó kiadvány szerzői kiadású, a (korrekt koncertfelkéréseket is szívesen fogadó, hiszen e téren is újra aktív) zenekartól közvetlenül rendelhető, de a Jancsibohóc Rekordsz gondozásában megjelent anyag a Metal Ör Die Records kínálatában is megtalálható.
 

 
És mert mindenhol az apró betűs rész (is) fontos, és mert (lehet, hogy) ez a lényeg, ezért idézet a bookletből: „Akikért a Küllő szól! A méltatlanul mellőzött hazai és külföldre szakadt művészekért, zenészekért. Azokért, akik tehetségüket soha nem tudhatták méltó helyen, mert elnyelte őket a magyar kultúragyár és érdektelenség feneketlen posványa. Értük, Értünk és Érted szól a Lepillantóküllő!” 


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »