Gazdag József: Egy napom Kassán

(tiszta)

 

Mindig azt hittem, kassainak lenni kiváltságot jelent. Rangot. Nem felvidéki vagyok, nem is szlovákiai magyar, hanem kassai. Mintha bármilyen jelentősége lehetne annak, hogy hol születtünk.

 

Emlékek régi nyarakról: stoppolások Miskolc és Budapest felé. A sofőrök rácsodálkozása: „Kassai vagy? Nem is gondoltam volna! Milyen szépen beszélsz magyarul!”

 

Kassán beszéltek a legszebben magyarul. A legtisztábban. Mindenféle dialektus és nyegle pesti „éneklő hanglejtés” nélkül. Amíg még voltak magyarok. Ma már alig. A legutóbbi népszámlálás szerint 2,6 százalék.

 

(csengő)

 

Busszal érkezem. Átutazóban. Már nincsenek rokonaim Kassán. Bejárom a régi helyeket. Megnézem a kapucsengőt. A „mi csengőnket”. Idegen név. Ahogy ott állok, kijön a szomszéd nő. Nem ismer meg. Több mint húsz év telt el, amióta eljöttem. Mielőtt befordulna a sarkon, még hátrales gyanakodva. Biztosan arra gondol, ki lehet ez a kapucnis alak a ház előtt. Ki lehet, és mit akarhat.

 

(galeri)

 

Óvárosi gyerek voltam, a dóm mellett nőttem föl. Mindig a Puskin utca felé mentem haza, a zsinagóga előtti grund felé, ahol cigányok fociztak narancssárga gumilabdával, esőben is. Azóta kiköltöztették őket a Luník IX gettójába. Eltűntek a rövid passzos egyérintők, a placc üres.

 

Mi a „cottbusi pályára” jártunk. Voltak évek, amikor minden délutánt ott töltöttünk. Mi voltunk a magyar galeri. Oravecz, Jelenek, Bial, Tóth, Blénessy, Filep, Tirpák, Gócs, Szilágyi, Gazdag, Váraljay. Néha beszálltak a Kertész fivérek is. Egyszer valakik kihívták ránk a rendőrséget, egyszer pedig feljelentettek bennünket az iskolaügynél („fiatalkorúak magyarul hangoskodnak közterületen”).

 

A pálya ma is megvan. Csak a „Metallica” graffiti tűnt el a betonfalról. Lekopott vagy lefestették.

 

(VSS)

 

Szemerkél az eső. A pirogárus zárva. A Fő utca csöndes. Vajon mi lehet Janival? Rikkancs volt, az esti hírlapot (Kosicky Vecer) árulta. Öv helyett madzag tartotta a nadrágját. Belfegornak csúfolták, mert egy gyerekkori baleset következtében eltorzult az arca. Beszédét nehezen lehetett érteni. Elnyújtott, kántáló hangja délutánonként ott visszhangzott a Prior előtt. Hozzátartozott a kassai miliőhöz. Minden VSS-meccsen kint volt, a kapu mögötti tribünön téblábolt, és boldogan magyarázta, hogy csak egy csapat van, mutatta az ujjával, egyetlenegy csapat: a VSS Kassa.

 

(egyetlen perc)

 

Az eső elől egy kávéházba húzódom Tomás Janovic szlovák költő aforizmakötetével, és arra gondolok, hogy már a kassai kávéházak sem olyanok, mint régen. Hiányzik az intimitás, mindenütt harsány zene szól. Nem is zene ez, hanem zaj. Akusztikai inzultus. Aztán a rikkancsra gondolok, és mélyen elszégyellem magam. Szégyellem, hogy a hangos zene képes zavarni. Úgy látszik, amikor túl sok a jóból (az előbb 50 euróért könyveket vásároltam, most zöld teát iszom, van munkám, otthon feleségem és kisfiam vár; etc.), akkor hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindez így természetes, és megfeledkezem arról, hogy tulajdonképpen minden lélegzetvétel ajándék.

 

(otthonos)

 

Az autóbusz zsúfolásig telik. Az ablaknál ülök. Az utolsó, amit Kassából látok, az egykori VSS-stadion helye, a bokrokkal benőtt, gazos terület a város határában. Olvasni kezdem a Malom utcai könyvesboltban vásárolt, Strach z cizího (Félelem az idegentől) című cseh antológiát. Az idegenség mint élettapasztalat. A pozsonyi hivatalnokok szemében mindig „magyar” voltam, a budapesti és pécsi idegenrendészeten „szlovák”, Londonban pedig azt sem tudták, hol van Közép-Európa.

 

Azt hiszem, Kassán lehetett a legotthonosabban idegennek lenni.

 

Magyar Nemzet – Gazdag József: Egy napom Kassán


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »