Futballboldogság–futballpolitika 1-0

Futballboldogság–futballpolitika 1-0

A magyar válogatott osztrákok felett aratott csodás győzelme kommentárra ragadtatott boldogot-boldogtalant. Napok óta ez megy. Nincs mese, ki kell ilyenkor kiabálni az örömöt és a frusztrációt. Ennyi véleményt – alaposat és hevenyészettet, okosat és ostobát – rég hordott a hátán a sajtó és az internet. A kép, amely kirajzolódik, különös. Én nagyon nem szeretem a még egy ilyen ország márpedig nincs megközelítéseket, hiszen a környéken mindenki hasonló cipőben jár. Hőbörgések, hisztériák, verbális háborúskodások korát éljük. Ez van, mindenki kapott egy virtuális hordót, nem kérhetjük, hogy ne használják. Most mégis eszembe jutott: hazánkon kívül felmerülhetne-e másutt is, hogy aki az övéinek szurkol, az a diktatúrát legitimálja? Továbbmegyek: felmerülhetett-e ilyesmi minálunk más korokban vajon?

Rákosi Mátyás vesztette el a berni döntőt 1954-ben? Kádár Jánost állították ki 1978-ban Argentínában? Horn Gyula tehet róla, hogy 12-1-gyel intéztek el bennünket a jugoszlávok 1997-ben a pótselejtezőn?

Persze tisztában vagyok vele: a felsorolt férfiak vezette rendszerek és kormányok filozófiájában-működésében korántsem játszott ennyire központi szerepet a labdarúgás, Orbán Viktor univerzumának viszont meghatározó eleme. Nem is az a fontos, hogy a miniszterelnök szeret meccsre járni, és szívesen szotyolázik póriasan, hanem az, hogy a világ legkedveltebb sportja alapvető része a programjának. A stadionok nem úri huncutságból épülnek – és nem is csak azért, mert ahol sok a beton, ott sok a pénz –, hanem azért, mert a futball rengeteg embert érdekel. Innen nézvést igazuk is lehetne azoknak, akik azt állítják: a válogatott minden sikere – ez a 2-0 pláne – a kormányfőt és rendszerét erősíti. Ha a gyalázatos futball sikeres futballá izmosodik, népszerűsége nő, identitásalkotó hatása nagyobb lesz.

Csakhogy ez nem a valóság egésze, csupán egy szelete. A valóság nem annyiból áll, hogy hogyan viszonyulunk Orbán Viktorhoz. A világ és az élet több ennél, ezt épp a válogatott sikerei igazolják. Ezek nyomán lesz egyértelmű, hogy a boldogság erősebb, mint a politika.

Bebizonyítom, nem bonyolult.

Arról szó sincs, hogy két népes tábor került volna szembe egymással futballügyben. A két szélsőség csak hangos, de nem népes. Ez akkor is így van, ha a totálisan zakkant futballdiktatúrázó cikkeket és posztokat ezrek osztják meg helyeslően vagy felháborodva, és a most kaptatok a pofátokra, hazaárulók jellegű írások-megjegyzések alatt is sorjáznak a tetszésnyilvánítások. Hiába, van, akinek eufória közben is jólesik némi gyűlölködés.

A 2-0-tól tényleg nem lesz boldogabb az ország hosszú távon, nem marad itthon több orvos, nem nő a pedagógusok bére, nem lesz olcsóbb a kenyér.

De nem ezt kell nézni. Azt kell tudomásul venni, hogy minden nyűg ellenére milyen sokan tudnak lelkesedni valamiért, amihez hasonlóért évtizedek óta nem lelkesedhettek. Azt kell nézni, milyen volt az ünneplés a Nagykörúton. A sokaság ép elméjű, egészséges koalíciója messze túlterjed a politikai gettók határain, átível az árkokon, és ezekben a napokban az elszántan jobbikos és kőfideszes népségektől a legszabadszájúbb és legnyeglébb liberáldemokratákig terjed, sőt az apolitikusok és a futballfrigidek is részt vesznek benne. Azért, mert igenis mind magyarok vagyunk, és igenis mindannyiunk számára jelent valamit a piros-fehér-zöld. Ez nem tudatos. Ez érzés. Na és azért is, mert az igazi teljesítményt nem lehet nem elismerni, nem megsüvegelni. Ez nem érzés. Ez tudatos.

Van itt egy súlyos paradoxon. Aki csak azért nem tud örülni Magyarország sikerének, mert Orbán Viktor futballőrültként örül neki, az csak Orbán Viktorhoz képest létezik. Aki csak azért tud, nemkülönben. Bónusz: aki nem bírja nem gyűlölni azokat, akik nem örülnek, jobban tenné, ha annak örülne, hogy ő tud örülni. Mint az egyszeregy, nemde?

Nem olyan gyakran adatik meg, hogy a nemzet világraszóló teljesítményeket dicsérhessen. Olvastam olyat is, hogy bezzeg nem volt ekkora hejehuja, amikor Nemes Jeles László filmje előbb Golden Globe-ot, majd Oscart nyert. Ekkora tényleg nem. Talán azért, mert bármilyen kellemetlen, a labdarúgás napjainkban nagyobb tömegeket mozgató globális szórakoztatóipari termék, mint a művészfilmek. A példa mégis jó. A Saul fia mögötti koalíció ugyanis – hiába várták sokan, hogy általános antiszemitulás lesz belőle – pont úgy hányt fittyet az árkokra, ahogy most a futball mögötti. A köpködés marginális maradt, hiába hangoskodtak, nagyságrendekkel voltak kevesebben a nyavalygók a normálisoknál.

Ezért van, hogy a futballpolitika sem érdekes, amíg az Európa-bajnokság tart. Amíg mennek a meccsek. A magyar válogatott győzelme és a magyarok boldogsága nem a politikáé, hanem a miénk. A millióké, akiknek a lelkében megmozdít valamit. Minden másról ráérünk beszélni azután, hogy az ünnep véget ér. De előbb jöjjön a Magyarország–Izland!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 17.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »