Forrai Tamás SJ: A Szent Ignác-i lelkiség nem más, mint Isten örömteli keresése

Forrai Tamás SJ: A Szent Ignác-i lelkiség nem más, mint Isten örömteli keresése

A katolikus egyház július 31-én emlékezik meg Loyolai Szent Ignácról, a Jézus Társasága megalapítójáról, aki 1556-ban ezen a napon hunyt el – s hitünk szerint e napon született újjá az égi hazában. Forrai Tamást, a jezsuiták magyarországi rendtartományának vezetőjét kérdeztük ebből az alkalomból.

– Loyolai Szent Ignác sorsában világosan megmutatkozik az isteni Gondviselés, hiszen baszk nemesi család sarja volt, a spanyol alkirály apródja, később pedig mint fiatal tiszt, Isten létével nem sokat törődve dicső jövőről álmodott. Amikor azonban 1521-ben, harmincéves korában, pünkösd vasárnapján – nyilván ez sem véletlen – súlyosan megsebesült Navarrában, élete gyökeresen megváltozott. Mintha érvényesült volna esetében a „szél ott fú, ahol akar” alapigazsága.

– Talán pontosabb, hogy a Szentlélek mindig meglepetést hoz életünkben! Az „ágyúgolyó”, amely ellőtte a fiatal Inigo térdét, valóban megváltoztatta egy ember és rajta keresztül az egyházunk életét. Éppen 525 éve született Loyolai Szent Ignác (1491–1556), akire halálának napján, július 31-én emlékezik az egyház. Idén a jezsuiták, az ignáci lelkiségben élők, katolikusok szokatlan módon is ünnepelhetnek: látványos film készült a rendalapítóról. Igaz, a Spanyolországban forgatott Fülöp-szigeteki film címe csupán ennyi: Loyolai Ignác, az alcíme viszont már szókimondóbb: „Katona, bűnös, szent”. A kalandos kosztümös mozit – amelynek világpremierje július 27-én volt – nem fogja mindenki szeretni, de tény: egy szentről szól, akinek az élete, munkája máig él és éltet.

– Súlyos sebesülését követően Ignác hamar megtapasztalta, mi a különbség a Sátán lelke és az Isten lelke között. Mit jelent ez?

– Nem is olyan hamar! Ahogy nekünk is, úgy Ignácnak is hosszú úton kellett átmennie, hogy megtapasztalhassa ezt a különbséget. Azt írja: a Lélek mint „tanítómester” vezette ebben az időben. Mindez számunkra is adhat reményt, hogy van még időnk a tanulásra. Ignác úgy beszél később erről, mint a szellemek megkülönböztetéséről. A vigasz a Lélek ajándéka. Ebben, ha csendben odafigyelek életemre, észre fogom venni az utamat jelző világosságot, a belső megerősödést és motivációt. Azt, hogy helyemen érzem magam, örömmel tudom elfogadni teremtettségem, és benne a törékenységemet is! És ez által megnyílok a másik ember és Isten felé. Mindennek a hiányát, ellenkezőjét nevezi Ignác a vigasztalanságnak. A Lelkigyakorlatok során megtanulhatunk figyelni a kettő közti különbségre, azaz tudom magam egyre jobban megnyitni annak, hogy a Lélek vezethessen. Ignác Lelkigyakorlatos Könyve, mint egy kísérési tapasztalat leírása, erről a dinamikáról szól.

– A világszerte híres jezsuita lelkigyakorlatok bölcsője a Barcelona melletti Manréza, ahol Ignác misztikus élményeket élt át. Idáig nem jut el mindenki. Lehet ezt erőltetni, vagy Isten különleges kegyelme ez, és csak kevesek kiváltsága?

– Nem kell mindenkinek ide eljutni: a Lelkigyakorlatok valóban nem a kevesek kiváltsága! Sőt, már Ignác megtapasztalja, hogy a harmincnapos elvonulás, a világból való elvonulás ideális közege valóban különleges ajándék. Ezért is ajánlja máris a hétköznapok lelkigyakorlatát. Ez akár egy évet is átölelve egy fordított irányt jelez: itt a lelkigyakorlat dinamikáját hozzuk be a saját életünk hétköznapjaiba egy éven át. Ez a szép lehetőség valóban elérhető mindenki számára idehaza is.

De természetesen azért a hétvégés vagy nyolcnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlat tapasztalatát mindenkinek szívből kívánom! A mi dobogókői Manrézánk is ideális hely erre, minden nyitott ember számára. A szűkös kapacitást inkább az okozza, hogy ezen út személyes kísérést, tehát jelentős emberi erőforrást igényel. Ezért vagyok szívből hálás azért, hogy a napokban immár a harmadik olyan kétéves képzésünk zárul, amelyben jezsuiták, papok, szerzetesek és világiak csoportja készült fel arra, hogy ignáci lelkigyakorlatokat kísérjen velünk együtt. Ez egy igazi megosztása a karizmánknak, ahogy ennek Ignác is szívből örülne!

– Ignác világi apostolkodása felkeltette a hivatalos egyházi körök gyanakvását, az inkvizíció elé állították, kétszer be is börtönözték. Mi volt az, ami nem tetszett a hivatalos köröknek, és miben állt ennek az apostolkodásnak az újdonsága?

– Aki ismeri egyházunk akkori állapotát, az tudja, hogy nehéz leírni annak a belső romlottságnak a mélységét, ami az általános állapot volt akkor Európa-szerte. Ignác ezt pontosan látta, és belülről akart segíteni – szemben a reformátorokkal, akik kívülről akarták újraépíteni az egyházat. Ráadásul mindezt Ignác világiként tette! Az alaptapasztalata az volt, hogy a reformok bennünk kezdődnek, ott viszont azonnal indíthatók! Ezt éppen azért állíthatta, mert mélyen hitt az ember istenképmásiságában és abban, hogy ezért mindig ott van bennünk az alapvető isteni jó, amit csak felszínre kell hozni, csak fel kell szabadítani ahhoz, hogy működni tudjon! Ignác saját megtéréséből, és abból, ahogy erre reflektált, született meg a lelkigyakorlatos út, amit ő elkezdett megosztani más, megtérést kereső világiakkal. Azt tapasztalta és azt adta át, hogy a Lélek mindenkihez szól: nekünk csak meg kell hallani és szabadon követni. Ebben természetesen nincs semmi új, ezt végig vallotta az egyház. Ignác apostolkodásnak az újdonsága ennek a régi-új tapasztalatnak megújítása és az élet minden területre való gyakorlati, bátor kiterjesztése.

Mégis, mindezzel Ignác „természetesen” szembe ment az akkori általános klerikális állásponttal, amely különösképpen is feszült volt az éppen megszülető protestantizmus miatt. Ebből született a konfliktusa. A történelmietlen vád, amely a jezsuitákhoz kapcsolná az inkvizíciót, éppen ezért nevetséges. Éppen az ellenkezője igaz: Ignác maga is megszenvedte az inkvizíció hatalmát! Ignácra jellemző, hogy nagyon ügyelt arra, hogyha már hamisan megvádolták, akkor mindig tisztázza is magát. Legyen ez az inkvizíció mentségére mondva, hogy esetében az ártatlanságát írásban is megadták, ami a mindig egyházhű Ignác számára különösen is fontos volt!

– Milyen területeken volt még újító Szent Ignác?

– Ignác misztikus! „Újító” elsősorban abban, ahogy személyesen megéli a hitét és átadja másoknak. Ez az ignáci lelkiség, amely nagyon Jézus személyére figyel és így természetesen a Szentírásra. Ahogy Ignác az első társait megtalálta, abból egy szerzetesi életforma született. Ebben látszólag kevesebb a látható, szilárd tartókeret. Valójában egyszerűen a misszióra akarta felszabadítani a társait. Ebben fontossá vált a lelkigyakorlatok dinamikájában növekvő szerzetesi élet, az egyén és közösség harmóniája. Fontos szerepet kapott a megkülönböztetés és reflexió. Mindezt persze meg kellett alapoznia egy újfajta belső rendi képzésnek (formációnak), amely mélyebb, hosszabb ideig tart és ahol az elmélet és amelyben gyakorlat szervesen egymásra épül.

Ha a misszió volt Ignác számára a központi küldetés, akkor ennek eszköze lett a multiplikáció. Ezért volt olyan fontos és kedves szolgálat számára, és ezért olyan fontos azóta is az egyháziak képzése, szolgálata. Ide kapcsolódik és hasonlóan fontos a világiak megszólítása, képzése és kísérése, hogy aztán azok maguk válhassanak mások támaszaivá.

Az Isten Országát jobban szolgáló misszió elsődlegességéből adódik még, hogy Ignác számára fontos volt annak folyamatos figyelése, hogy mit és miért, kiért teszünk. Ezen cél világossága mellett könnyebb a megfelelő formát rugalmasan megtalálni. Éppen az ignáci „két lábbal a földön járás” eredménye, hogy az intézmény és karizma nem zárja ki egymást, hanem egymást kiegészítve működnek.

– A jezsuita rend számára kezdettől fogva alapvetően fontos a tudás, az oktatás. Hogyan mutatkozik ez meg napjainkban?

– Igen, Ignác számára a lelkek segítésének alapvető eszköze volt az oktatás. Felnőtten tanulóként tapasztalta meg korának egyetemeit és választotta ki az akkori párizsi modellt a rendi képzés alapjául. Amikor azonban már az első – eredetileg saját képzést – szolgáló iskola sikertörténetté vált, akkor elindult a jezsuita pedagógia tudatos formálása, amely aztán meghatározta a keresztény világ oktatásügyét. Ma mintegy két és félmillió fiatal tanul jezsuita képzési intézményekben világszerte. Ezek érdekessége, hogy – mint missziós eszköz – mindig a helyi szükségletre igyekeznek építeni és olyan modellt alkotni, ami máshol is átadható. Amit idehaza Miskolcon, az avas-déli lakótelepen húsz éve indult gimnáziumunkkal vagy éppen az egyetemi szakkollégiumokkal elkezdtünk, az éppen ennek a hagyománynak egy szép, megújító, bátor példája.

– Ugyancsak kiemelkedő a jezsuiták számára a misszió, már a 16. századtól kezdve a világ számos, a kereszténységet nem vagy csak alig ismerő területén hirdették az evangéliumot. Hogyan lehet ez manapság hatékony, amikor lassan egész Európa missziós területté válik, megtagadva keresztény gyökereit?

– Igen, a jezsuita rend küldetését tekintve missziós rend, nem tanító rend, és még kevésbé az „ellenreformáció” csapataként jött létre és él máig. Ebben is az a jezsuita eljárásrend alapja, hogy a misszionárius azt keresi, ami az adott kultúrában érték, vagyis keresi, hol található meg az istentapasztalat és az emberi jóság hiteles gyökere, és arra épít. Úgy mondjuk, hogy a jezsuita misszió az inkulturáció útja, azaz a helyi értékekre, értékekbe hozza el az evangéliumot.

Manapság ugyanerre van szükség. Az nem segít, hogy mi volt, azt kell nézni, hogy hol élnek ma az emberek, mik ma a kérdéseik, örömeik és fájdalmaik. És ott kell Jézust hirdetni!

Igen, Európa is missziós területté vált. Örülünk annak, hogy például hozzánk is jöttek immár fiatal jezsuita szerzetesek más országokból, hogy az itteni missziót erősítsék. És ez egyáltalán nem zárja ki, hogy nekünk továbbra is aktívan kell támogatni mind a klasszikus missziót (egy fiatal rendtársunk ezért kérte, hogy Srí Lankán szolgálhasson a legszegényebb tamilok között), mind a pápák által ránk bízott nemzetközi szolgálatokat, akár a Gergely Egyetemen, akár a Vatikán Rádióban. A keresztény misszió így egyre inkább egy valóban egyetemes misszióvá válik, ahol egyre jobban és szabadabban tudjuk megosztani erőforrásainkat.

– Sokat beszélünk ma az újraevangelizációról és annak jelentőségéről. Milyen szerepük lehet ebben a jezsuitáknak?

– Nagyon sok minden történt az elmúlt évtizedekben az újevangelizáció tudatosítása, megértése és gyakorlata terén – mégis csak az elején állunk. Nagyon sokan keressük ennek útját és nem is lesz csak egyetlen út van, ahogy korábban sem így volt. A jezsuita út talán ott formálódik, ahol a keresztény gyökerek és az új utak szabad keresése összeérnek. Benedek pápa arra buzdított minket, hogy menjünk el a „határokig”, azaz használjuk lelkiségi, reflexiós és szervezeti erősségünket arra, hogy merjünk új utakat is keresni és ennek érdekében párbeszédet folytatni minden jó szándékú emberrel és hittel. Ferenc pápa maga erre tökéletes példa! Persze azt is látni kell, hogy van, akiket megijeszt ez, akik szeretnének visszamenni valami régi biztosba. De mégis ebben van talán nekünk egy különleges lelkiségi és történelmi tapasztalatunk és ezért felelősségünk is.

Nemsokára elkezdődik a 36. Általános Rendgyűlés, amelynek éppen ez lesz a legfőbb kérdése: hol tudjuk jobban odatenni életünket, szolgálatunkat az evangélium hirdetésében?

– A jezsuiták a szerzeteseknél általános három fogadalomtétel – tisztaság, szegénység, engedelmesség – mellett a pápának is engedelmességet fogadnak. Ez hogyan alakult ki?

– Ignác és első rendalapító társai hamar találkoztak azzal, hogy amint és ahogy ők szerették volna útjukat meghatározni, az nem megy: a velencei–török háború miatt nem indulhatott hajó velük a Szentföldre, hogy ott misszionáljanak. Az ezt követő közösségi megkülönböztetés eredménye volt, hogy stabil közösséget alkotnak, és a küldetést átadják az egyházat képviselő pápának.

– Mit jelent a jezsuita rend számára, hogy Ferenc pápa személyében először ül jezsuita Szent Péter trónján, aki viszont a ferences rend megalapítójának, Assisi Szent Ferencnek a nevét vette fel? És mi a jelentősége ennek a névválasztásnak?

– Ami igazán jelentős, számunkra talán elsősorban az, hogy hosszú idő után újra szerzetes és először tengerentúli a pápa. Ez a tapasztalat új, más perspektívát hoz, amire szükség van egyházunkban, világunkban. Maga a névválasztás azt is mutatja számomra, hogy itt nem valami „jezsuita büszkeségről” van szó, de arról a törekvésről igen, hogy a szerzetesi tapasztalat látható legyen világunkban.

– Bár a jezsuiták és a ferencesek között számos különbség van, abban azonos a két rend, hogy mindkettőben alap az alázatosság harmadik foka, ami Szent Ignác szerint a Jézus iránti szeretetnek az a foka, hogy szeretnék hozzá hasonló lenni, méghozzá a gyalázatot viselő, szenvedő, megvetett, elutasított Jézushoz. Hogyan valósul ez meg a gyakorlatban, egy sikerorientált világban, amely elutasítja a szenvedés minden formáját?

– Valóban, meghívásunk alapja a szenvedő, megvetett, elutasított Jézushoz való közelség vágya – ha ehhez az Úr kegyelmét adja. Ez azonban nem csak ma nem divatos, ez sose volt a jámbor szimbolikán túlmutató fő áramlat… Mégis, ma ez kifejezetten egy ellenkultúrát képvisel, ami számunkra is kihívás, hogy merjük élni! Számomra ez annak a hétköznapi megtapasztalásában jelenik meg például, ahogy egyre jobban megtanulom, mit jelent elengedni akár saját álmokat és elfogadnom a saját vagy mások törékenységét. De ez nekünk, mint mindenkinek, egy naponta újratanulandó feladat. Ez nem valami olyan, amit egyszer és mindenkorra birtokolni tudnék, hanem sokkal inkább egy valódi zarándoklat, egy életen keresztül! Minderre nincs általános recept, nincs más, minthogy újra és újra – magam helyett – a megvetett Jézusra tekintek.

Évek óta feladatom az időseink kísérése. Ebben számomra nagyon meghatározó és megerősítő tapasztalat azon rendtársak mellett lennem, akik messze jutottak a belső szabadságnak ezen az útján.

– Mit üzen nekünk ma Loyolai Szent Ignác, az ignáci lelkiség?

– Isten örömteli keresését – és itt minden szót komolyan gondolok! Azt üzeni, hogy Isten jelen van ebben a beteggé tett világunkban és életet akar adni, mert szeret. Ennek az isteni szeretetnek a tapasztalata adja azt az örömöt, ami ki tudja tágítani szívemet és gondolatomat a másik ember és az egész világ felé. Ennek az öröméből születik meg a megosztás, átadás vágya, amit Ignác nagylelkűségnek mond: a kitágult szív, amely mindent és mindenkit lassan be tud fogadni. És ez egy keresés, ahogy a zarándok keresi az utat. Nem mintha Isten elrejtette volna előlünk, hanem mert a kapott szabadságunk komolysága követeli meg, hogy nekünk kelljen dönteni a jó mellett, Jézus mellett.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »