Fontos cikket közölt magyarul a New York Times: nincs elég pénzük a holotúlélőknek, ráadásul még most is üldözzük őket

Fontos cikket közölt magyarul a New York Times: nincs elég pénzük a holotúlélőknek, ráadásul még most is üldözzük őket

A jobboldal növekvő befolyása miatt kövekkel dobálják a szegény túlélők ablakát, és "Orbán Viktor kormányzása alatt Magyarország jobban eltűri az antiszemitizmust" – ez az eredmény, ezért kell éjjel-nappal benyalni nekik, és százmillárdokkal kitömni a zsebüket…

A lap cikkéből egyebek mellett megtudjuk azt is, hogy a nácik miatt nem hajlandók idősek otthonába költözni a zsidók, azt várják el, hogy otthon gondozzák őket, s kiderül az is, hogy van, aki az "átélt megrázkódtatások hatására" szeret húgyszagban élni, ezért nem viseli el a takarítást. (A zsidókommunista terror túlélőinek szerencsére nincsenek efféle problémáik, de nem is kíváncsi rájuk senki, különösen nem az NYT…)

A legfontosabb, és kivételesen igaz mondatot valamiféle MAZS nevű alapítvány szószólója mondja ki:

Nem számít, mennyit adsz nekik, mindig többre van szükségük…

A Holokauszt túlélők szükségletei egyre nőnek, a segítség azonban kevés

MELISSA EDDYOCT. 12, 2016

BUDAPEST — Galgóczy Ágnes 84 évesen már nem tud egyedül kimenni a mosdóba. A wc csésze a budapesti garzon konyhájában áll, alig pár lépésre onnan, ahol az idős nő ágyban fekve magában énekel, hogy elűzze a magányt. Néhány utcával odébb, a 87 éves Varga Vera régi filmeket játszik le videóján. A képsorok a külvilágra emlékeztetik.

Ők csak kettő a világszerte félmillióra becsült Holokauszt túlélő közül. Ahogy idősödnek, úgy nőnek a szükségleteik, miközben a források, amikből az utóbbi két évtizedben támogatást kaptak, lassan elapadnak.

Mindketten özvegyek és vásárláshoz, házimunkához segítségre szorulnak. Egyikük sem tudja elhagyni a lakást egyedül. Galgózcy Ágnes éjjel-nappal ápolásra szorulna, de még ha lenne is Magyarországon elég hely idősek otthonában, sem ő, sem Varga Vera nem költöznének. A nácik már elhurcolták egyszer őket otthonról a budapesti gettóba, szétszakítva családjaikat. Akkor ültették bennük el azt a félszet és gyanakvást, ami újra előtört a két asszony életének utolsó éveiben.

A fiatalkori szenvedés, az internálástól való erős félelem, az erősödő antiszemitizmus Kelet-Európában és a család hiánya mind olyan egyedi probléma, ami miatt sokszor csak a saját lakásukon tudják őket gondozni szociális munkások.

Az otthonápolás azonban költséges, és ezek a túlélők néhol kénytelenek magányban és nyomorban élni.

“Nem számít mennyit adsz nekik, mindig többre van szükségük,” magyarázza Shaul Taly, akinek vezetése alatt áll a MAZS Alapítvány, mely az országban élő tízezer túlélőt támogatja.

Több tucat önkéntes látogatja a túlélőket és alapvető élelmiszereket visznek nekik. A szociális munkások és ápolók, akik a lakásaikat takarítják, valamint beadják a gyógyszereiket, már-már családtaggá váltak.

Az Európában, Amerikában és másutt élő egykori áldozatok egészségügyi és szociális gondozása növekvő költséggel jár, ami növeli egyebek mellett a Németországra nehezedő nyomást is.

“Ez az utolsó fejezet,” véli Greg Schneider, a Claims Conference alelnöke, amely világszerte kétszáznegyven olyan szervezetnek továbbít adományokat, amelyek a túlélőket segítik. “A következő öt évben többre lesz szükség, ha azt akarjuk, hogy a túlélők méltóságban éljenek.”

A Claims Conference több forrásból is kapott pénzügyi támogatást az elmúlt évtizedek során. Ezek között volt 1,25 millió dollár olyan svájci bankszámlákról, melyeket senki nem követelt, 5 millió dollár egy, az egykori kényszermunkásokat támogató alapból, valamint a kommunista kormányok bukása után, a kilencvenes években, született egyességekből származó összegek.

De mivel a fenti összegek már elfogytak, a támogatás terhe Németországra nehezedik. A Claims Conference nyolc hónapon át lobbizott a német pénzügyminisztériumnál, számokkal és részletekkel alátámasztva a túlélők szükségleteit.

A túlélők egyötöde az Egyesült Államokban él, a lobbizás egy része ezért az ottani törvényhozástól érkezett. Szeptember elején a Kongresszus elfogadott egy határozatot, amely arra szólította fel Németországot, hogy “újfent erősítse meg a Holokauszt védtelen áldozatai különleges egészségügyi és jólléti igényeinek kielégítésére tett kötelezettségvállalását.”

Júliusban a Claims Conference és Németország megállapodott abban, hogy ezutóbbi növeli a Holokauszt túlélők otthonápolására fordítható támogatást. Az összeg az idei 281,75 millió euróról 350 millió euróra emelkedik, ami több mint 106 milliárd forintnak felel meg.

Schneider szerint a megállapodás “jóval nagyobb összeget fog a költségvetésbe beépíteni, aminek a terepen jelentős hatása lesz.”

Galgóczy Ágnesnek, akinek ápolók viszik a reggelit, segítenek a tisztálkodásban, cserélik az oxigénpalackját, hogy lélegezni tudjon, és egész nap adják a gyógyszereket, a megemelt támogatás éjszaka is segítséget jelenthet.

“Teljesen rájuk vagyok utalva mindenben,” mondja a sötét garzonban, egy ágy, egy szék és egy pár szeretett kötet társaságában, amiket már olvasni sem tud. Az ápolóját pedig a lányának nevezi.

Az új egyezmény nem korlátozza az egyéni ápolást olyanok számára, mint Galgóczy Ágnes, akik túlélték a gettót, a koncentrációs tábort, vagy a nácik elől bujkálást.

De néha a legnagyobb feladat elfogadtatni a túlélőkkel, hogy rászorulnak a segítségre. A 77 éves Rózsa György is túlélte a pesti gettót. Ma egy vaságyban fekszik annak a garzonnak a sarkában, ahol a felesége élt kisgyermekkora óta. A szobát belengi a katéterből áradó savanyú vizeletszag. A földön üres üdítősüvegek, szennyes ruhák és egy kerekesszék.

Az idős férfi tíz éve ágyhoz kötött, de csak a közelmúltban fogadta el a külső segítséget. Első lépésként csak tartós élelmiszereket vittek neki. Mostanra már az ápolókat is hajlandó beengedni, akik fertőtlenítővel felmosnak az ágya körül, és segítenek neki felkelni.

“Nem viseli el sem a fényt, sem a takarítást,” magyarázza Shaul, aki szerint ez az átélt megrázkódtatások hatása, amelyet sok túlélőnél meg lehet figyelni. Annyira félnek a változástól és az otthonuk elvesztésétől, hogy beutalásuk szóba sem jöhet. Az otthonápolás az egykori kommunista, közép- és keleteurópai országokban mindenképp fontos, hiszen nem rendelkeznek annyi idősek otthonával, mint például az Egyesült Államok, Ausztrália, vagy Izrael.

A jobboldal növekvő befolyása a régióban pedig felerősítette a szomszédok közti irigykedést. Varga Vera szomszédai kövekkel dobálták meg az ablakát, amikor kiderült, hogy zsidóként megkülönböztetett bánásmódban részesül. Orbán Viktor kormányzása alatt Magyarország jobban eltűri az antiszemitizmust és Shaul szerint az alapítvány országszerte egyre több túlélőket érő támadást észlel.

Az ápolók jelentik a családot még a tehetősebbek számára is, mint a 94 éves Bartha Ágnes, aki egy tágas, erkélyes nyolcadik emeleti lakásban lakik. Tavalyi agyvérzése óta járókerettel tud csak járni és ápolóra szorul a takarításhoz, főzéshez és a napi kötelező 30 különféle gyógyszer bevételéhez.

Már nem tud, mint azelőtt, németországi magyar iskolákba ellátogatni, hogy elmesélje történetét. Manapság az interneten mondja el, hogyan vitték erőltetett menetben a németországi Ravensbrück koncentrációs táborba, hogyan tátotta el a száját egy SS-tiszt, amikor folyékony németséggel erősködött, hogy a barátnője is mehessen vele kényszermunkára a Daimler-Benz gyárba és, hogy élete “legnagyobb ajándéka” egy csésze tea volt, amit szabadulása után kapott a háború végnapjaiban.

Egy olyan asszonynak, akinek valamikor az élete múlt a kitartásán, szellemes és bátor kiállásán, nehéz belátni, hogy nem tud már önállóan élni.

“A múltam és az egészségem miatt egyre több segítségre szorulok,” ismeri el a járókeretre támaszkodva. A kereten egy Mercedes-Benz csillag, amit a Genshagen munkatábor archívumából mentett meg. “Nem könnyű, ha az ember elveszti az erejét.”

 


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »