Föld nevű bolygó, marslakókkal – olvasónk írása

Föld nevű bolygó, marslakókkal – olvasónk írása

Sokszor érzem magam "marslakónak”, bár a Föld nevű bolygón élek, és én is sok mindent csinálok, amit egy mai, XXI. századi ember, de mégis másként gondolkodom, máshogyan élek. Meglátásom szerint azon szoktak csodálkozni, ami természetes lenne és elfogadott. 

Talán nem mondok újat, ha azt állítom, rohanó, kapkodó, „idegbeteg”, fellengzős embereket látok, és sajnos találkoznom is kell velük, mind a magánéletemben, és a munkám miatt is.  Divatos, felszínes dolgok kerülnek előtérbe, ezek a mérvadók, amiket sokan próbálnak felülmúlni, hogy lássák, ő milyen menő, „majd én megmutatom!” jelszóval.

Sokszor gyalog sétálok, ráérek szemlélődni, elfásult, monoton, "elgépiesedett"  embereket látok. Ha ismerősök találkoznak, nem is mondatot alkotnak, csak szavakat, és gyorsan rohannak tovább, még köszönni is elfelejtenek, csak arra van idő, hogy még futtában odaszóljanak,  hogy majd írd át, mi van veled, mert egy perc időm sincs. Milyen sokat is halljuk ezt!

Nem érnek rá az emberek, pedig minden gépiesítve van már. Leszokunk emberi dolgokról, elveszítjük sokszor még azokat a dolgokat is, amiket születésünkkor hoztunk magunkkal. Szinte egy idő után törlődik, nem akarunk másnak látszani, megyünk a tömeg után, már a gyerekek is ezt látják, ez a példa. Elfelejtünk beszélgetni, írni, olvasni, arról már nem is szólva, szépen beszélni, választékosan. Maradnak a szlengek, és a divatos angol szavak. Azt már nem is említem, hogy csúnyán beszélünk, káromoljuk az Istent, nincs hitünk… De van ennél fontosabb, sőt mindennél fontosabb! Az interneten élünk, ott zajlik az életünk. Persze fontos még, hogy legalább két okostelefonunk legyen, de nem árt az sem, ha több van, így bárhol vagyunk, mindig tudjuk nyomkodni a gombokat. Mit sem észrevenni a külvilágból, mert hát kit érdekel!

Ismerőseim szokták is mondani, annyira modern, emancipált nőnek látszom, nem is gondolnák, hogy nem érdekelnek ezek a dolgok. Bevallom, konzervatív vagyok. Valóban nem rohanok a mostanság divathullámok felé, legyen az bármi. Biztos bennem van a hiba. Én más, „földi” egyszerű dolgokat szeretek csinálni. Nagyokat menni a természetben, eldugott helyeken, ahol a madár jár, hisz Magyarország legszebb helyén lakom, számomra, nekem ez a világ közepe és a szívem csücske. Bárhova visz is utam, mindig ide érek haza, itt nyugszom meg.

Munkám során is csak panaszkodó, életunt, magukkal mit kezdeni nem tudó, beszürkült emberekkel találkozom, és sajnos segíteni magukon nem akarnak, de másnak sem engedik meg, hogy segítsenek rajta, nehogy véletlenül jól érezzék magukat, mert az is baj lenne. Hozzá kell tennem, nem olyan emberekről beszélek, akik valóban rászorulnak, meggyőződésem, azok ritkán panaszkodnak.

Érdekes meglátást hallottam, és megütötte a fülem, hogy nem jó lenne, ha az ember mindig boldog lenne, mert akkor hiányozna neki az állandó változás, izgalmak. Milyen érdekes, a mai gonosz világban mindenki a szeretetre vágyik, mégis a boldogság némely embereknek unalmas, mert akkor nem történik semmi. 

Általában fáradtan térek haza, de mindig van időm egy tea mellett meditálni, zenét hallgatni, állataimmal, családtagjaimmal foglalkozni.

Bár kevesen vagyunk, akiknek nem minden a pénz, nem a felszínt nézik, valóban az értékeket keresik. Ugyancsak kevés embernek van önbecsülése, és ezáltal másokat sem tud megbecsülni, tisztelni. Ugyanakkor meg kell említeni, a felelősség, milyen nagy jelentőséggel bír. Az alázatról már nem is beszélek, az alázat talán kiveszett, vagy csak kevesen tudják, mit jelent.

Sok ismerősöm van, akik olyan baráti körrel rendelkeznek, hogy minden hétvégén történik valami, buli, szórakozás,  ahol egymást nem bírják felülmúlni. Kialakul egy bizonyos versengés, megfelelni akarás minden tekintetben, nagy túlzások, színjátékok. Persze ez egy látványos illúziókeltés, ez is jó valamire, gyűjti a buta emberek táborát. 

Karácsony táján kaptunk egy meghívást, melyet nem tudtunk lemondani, és volt is kedvem elmenni, hisz vadászház, borospince, kis vacsora, beszélgetés egy erdőben. Végül is a magánéletemben is muszáj emberek közé menni néha-néha, így másodmagammal elindultunk.  Könnyű volt odatalálni, bár bent volt az erdőben. Valóban jó útviszonyok voltak, kikövezett út mellett egy kastély, körbe kovácsolt vaskerítés, mely nem mondható kis vadászháznak, borházat sem láttunk. Gondoltuk, eltévedtünk. De nem! Mire is jó a telefon, és még nekem is van egy, mire telefonálhattam volna, már nyílt is a nagy kovácsolt vaskapu, mert a megfigyelő kamera sem rossz dolog, így beálltunk a kocsival, olyan jó nagy Audi A8-as és társai mellé, de sajnos mi a 29 éves Jeep katonai terepjárónkkal mentünk, mert erdő, földút, rossz útviszonyokra gondolva, jó választás lett volna, de sajnos tévedtünk. Ajánlottam is, hogy valami eldugott helyre kéne állni, mert a mi autónk feltűnő, ráadásul mifelénk nagy volt a sár, ennek megfelelően az autónk is vastagon sáros volt, még az ablaküvegei is. Na mindegy, gondoltam, majd mondjuk, hogy mi tanyáról jöttünk. Amit édesapám csak helyeselt. Hisz mikor kiöltözött úriemberek és kisestélyiben lévő hölgyek fogadtak, színpompával, valóban kellemetlenül éreztem magam. Mivel egy laza vacsora volt a meghívásban, vadászház, borospincével, így a mi öltözetünk is inkább ezt a stílust irányozta meg. Megmondom őszintén, én feszengtem, mivel egy farmernadrág és egy fekete garbó, fekete csizma volt rajtam bőrdzsekivel. Édesapám régi vágású katonaember, őt már nem zavarta annyira. Mindig mondja: „nem a ruha teszi az embert”, és milyen igaza van!

A másik meglepetés, ami szem-szájnak ingere, itt minden volt, a garnélarák nyárstól a lazacig, a kaviár, legalább húszféle különlegesség. Állatvédők, ha látták volna! 

Vacsora helyett csak csipegettünk. Édesapám jó humorérzékkel megáldott, határozott, karakán ember, de ő csak a tiszta magyar „paraszti” szót érti meg, és ha beszélgetni kell, sokszor nem érti, mit mondanak, csak néz rám, és mondja, "el ne menj!"  Ezzel a fajta társasággal mi nem szoktunk találkozni, így beszélgetni sem tudunk üzletről, és más nagyon divatos dolgokról.  Így egy jó tanács édesapám részére, mondd azt, "nem beszélni magyar", és békén hagynak. Szerintem mi most úgyis úgy nézzünk ki, mint akik a Mars bolygóról jöttek. Engem már valóban nem zavart semmi, az sem, ha néztek, mert az élőzene varázsa magával vitt. Persze beszélgetni nem tudtunk, próbáltunk, de valahogy nem ment. Sajnos nem volt közös témánk, mert én nem nyaraltam a Seychelle-szigeteken, és nem megyünk síelni divatos helyekre egy évben négyszer. Nem járok plasztikai sebészetre, és nem foglalkozom a mostanság divatos ruhákkal, kiegészítőkkel. Bár mondtam egy pár jó dolgot, mit szeretek csinálni, hogyan látok én dolgokat,  de senkit nem érdekelt. A sok ismeretlen ember között eszembe jutott egy mondás, hogy minél több embert ismerek meg, annál jobban szeretem az állatokat.

Mivel nem akartunk senkit megbántani, nagyon „katonásan” távoztunk.

A házigazda azért megcsípett bennünket, és fájlalta, hogy elmegyünk ilyen hamar a fogadásról, és közölte velünk, szívesen ellátogatna hozzánk. Meg is lepődtünk, de mondtuk, bármikor várjuk szeretettel.

Így volt alkalmam az ünnepek után magyar vendégszeretettel fogadni a mi kedves volt vendéglátónkat, bár feltétel volt, hogy ne szmokingban és nagyestélyiben jöjjenek, és ne Audi A8-assal, mert nehéz megközelíteni a helyet, de egy kis séta nem fog ártani, találkozhat egyfajta természetes állatvilággal és egyszerű emberekkel. Ez olyan két világ kavarodása. Vannak érdekkapcsolatok, kirakatemberek. Soha nem vonzódtam hozzájuk, de sokszor muszáj volt elviselni őket,  néha úgy éreztették, hogy ők fedezték fel a Föld nevű bolygót, és a pénzükért mindent megkaphatnak. Mindenkinek ők parancsolhatnak. 

Eljött a nagy találkozás, überelni nem tudtam volna a menüsort, mert egyszerűen nem akartam, egészen más tervem volt. Mivel volt már alkalmam többször elmenni egy híres magyar borospincébe, ahol zsíros kenyér hagymával a „nagy menü”, így nálam az vitte a pálmát és már régóta kívánom a  zsíros kenyeret hagymával, azt a legjobb társaságban enni, finom bor mellett,  és az laktató is, így biztos nem maradnak éhen. Volt finom bor, és a házigazda isteni ütős pálinkái remek vendégváró italok. De, hogy a lúd legyen kövér, ami a specialitásom, a mákos guba, úgy magyarosan, ahogyan kevesen tudják,  megcsurgatni a végén jó kis mézzel, bedugni a kemencébe és borsodóval kínálni, fenséges eledel.

Amikor asztalhoz ültünk, én is mondtam pohárköszöntőt mint háziasszony. Egy kis torokköszörülés után elnézést kértem, mert amíg kis hazánkban ennyi az éhező gyermek, állat, addig én ezzel a szerény magyaros étellel várom mindig a vendégeket, ez szinte nálunk már hagyomány. 

Bátran mondhatom, mindenki jól érezte magát.  Jó volt látni, hogy nem a felszín tört elő, hanem a belső ember, akit érdekelt Jóska bácsi „háztáji birtoka”, állattartása, napi megélhetési gondok, bajok.

Ugyanakkor élvezhették a csodaszép kis patak csobogását, amit messziről lehet hallani, a forrást, a kis tó szépségét a horgászokkal,  a csend hangját, a levegő tisztaságát. Ezek a földi dolgok ritkák az életünkben, talán sokan észre sem veszik. 

Búcsúzáskor egy darabot elvittek erről a csodaszép helyről, a mi otthonukból. Jó érzés elfelejtetni néha az emberekkel a rohanást, hogy most nem veszem fel a mobilt, nincs internet, most  élvezem, hogy itt lehetek a természetben,  simogathatom a kis rajongó háziállatokat, láthatok vadon  élő állatokat. Elmúlik a stressz, nincsenek félelmek, feltöltődik az ember és lelkileg is megújul, ha be tudja mindezt fogadni, ami eddig idegen volt tőle, hogy lehet másképp is élni. Ezek a nagy dolgok, mikor tudunk valamit adni olyan embereknek, akiknek mindene megvan, de mégis hiányzik az a porszemnyi kis szeretet, jóság,  amit meglát egy zsíros kenyérben, a tiszta tó vizében, az erdő csendjében, melyet néha megzavar egy fakopács, és egy avarban rejtőzködő kis állat.

Bízom benne, hogy sokáig fognak még rá emlékezni, hogy ezek valós dolgok, értékesek, nem műennivalók, műemberek vagyunk, hanem hús-vér emberek, csak másképp látjuk a világot, nem a pénz motivál, nem a külsők, hanem a belső dolgok számítanak, melyeket tanulni már nem is lehet, ez jön velünk, születünk vele. 

Mindent gép irányít, minden a modern civilizációról szól, de mégis milyen jó, hogy van ilyen hely, ahol picit megáll a világ! Mert van egy világ, a világban egy Föld nevű bolygó, ezen a bolygón az én otthonom, és az otthonomban ott az egész világ!

Bota Ágnes


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »