Foghíjak

Spenót, Kicsi, Totya és Tasli az átmeneti idők gyermekei voltak. Akkor nőttek föl, amikor a város tele volt olyan foghíjtelkekkel, amelyeken a házakat lebontották, de jött a válság, a területek tulajdonosai pedig eltűntek, és nem építettek fel semmit. Pedig ezeknek a tulajdonosoknak voltak ötleteik, és nem is rejtették őket véka alá, sőt hatalmas látványterveken függesztették ki a foghíjtelkek elé. Ráadásul ezeken a képeken nem is pusztán az épületeket ábrázolták, hanem azokat az életeket is, amiket itt lehet majd leélni. Minden ember – sétáltasson bár kutyát vagy egyszerűen csak szorongasson eldobható kávéspoharat a kezében – végtelenül boldog volt a látványterveken. Legalábbis ez látszott a mosolygósan ívelő szájukról – a szemükről csak azért nem, mert azt elfelejtettek rajzolni nekik.

Spenót, Kicsi, Totya és Tasli persze sosem foglalkozott ezekkel a látványtervekkel. Na jó, egyszer megdobálták az egyiken az idegesítően vigyorgó járókelőket hógolyóval, de hamar megunták. Sokkal jobban szerették egymást dobálni. De a legjobban a focit élvezték a tűzfalak által határolt grundokon. Szabadnak érezték magukat, már csak attól is, hogy nem szólt rájuk senki, amiért a bontások után ott maradt törmeléktéglákból és lécekből kapukat építettek maguknak. Abban a tekintetben pedig kifejezetten szerencséjük volt, hogy senki nem járt ezekre a telkekre levágni a gazt, így a drótkerítések tövében olyan magasra nőttek az ecetfák, hogy szinte védőhálóként szolgáltak: csak akkor ment ki az utcára a labda, ha a kétballábas Tasli bikázott bele egy jókorát idegességében.

Sokan utcagyereknek gondolták őket, de nem voltak azok. Egyszerűen egy olyan korban nőttek fel, amikor csak a foghíjtelkeken volt számukra hely. A szüleik nem tudtak vigyázni rájuk, arra pedig nem volt pénzük, hogy ezért fizessenek valakinek, úgyhogy Spenótra, Kicsire, Totyára és Taslira a tűzfalak és az ecetfák vigyáztak.

Aztán a válságnak vége lett, és visszatértek a tulajdonosok, hogy megvalósítsák a látványterveket. A tűzfalakat bevakolták, az ecetfákat kivágták, a törmeléktéglából épített kapukat elhordták. A foghíjak eltűntek, és ahogy emelkedtek helyükön a szögletes házak, úgy jelentek meg a valóságban is a kutyát sétáltató és eldobható kávéspoharat szorongató emberek. Ugyanúgy mosolyogtak az életben, mint a látványterveken, csakhogy nekik volt szemük, és bizony nagyon zavarta őket a közben felnőtt Spenót, Kicsi, Totya és Tasli látványa. Ugyan focizni már amúgy se nagyon szoktak, inkább csak beszélgetni jöttek össze az egykori foghíjtelkek környékén, de most már végképp nem illettek a látványterveken bemutatott képbe. Fel sem merült, hogy ők ott lakást vásároljanak, vagy hogy beüljenek a ház aljában kialakított kávézóba karamellás latte macchiatót iszogatni az account menedzserek és PR-asszisztensek közé. Talán be sem engedték volna őket.

Úgyhogy szétszéledtek. Tasliból biztonsági őr lett a közeli éjjel-nappaliban. Sok dolga nem volt, csak néha megfegyelmezni egy-két részeget, ezért idővel elhízott. Spenótnak hamar meghaltak a szülei, tőlük örökölt egy csinosabbnak mondható összeget. Ebből nyitott egy kocsmát abban a háztömbben, ahol korábban négyük foghíjtelke volt, de csak Kicsi járt be hozzá. Ő viszont rendszeresen, lassan minden napját ott töltötte Spenótnál. Ki is dobta a felesége, úgyhogy az utcára került. Néha kap Spenóttól könyörületből egy felest, vagy Totya visz neki egy-két zsemlét a boltból.

De Totya ma már ritkábban fordul meg arrafelé: nem tudta megszokni az új ház látványát, úgyhogy a külvárosba ment autókereskedőnek. Egy gyár szomszédságában alakította ki a telephelyét. A falakat nem festette be, hogy otthon érezze magát.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 21.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »