Fiú

Én nem tudtam, ki az a fiú. Csak azt tudtam, hogy istentisztelet lesz délelőtt, és sejtettem, hogy most rajtam a sor. Nagyanyám, mint egy sötét tollú ragadozó madár, minden vasárnap kiragadott egyet az unokái közül. Öltözz, jössz velem a tiszteletre, rikoltotta, nincs apelláta.

Hogy is lehetett volna kifogásom, nagyanyám olyan határozottan utasított, mint egy főtörzsőrmester. A fiai és a lányai sem merték megtagadni soha a parancsát, nemhogy én. Baktattunk a kimélyített kis ösvényen, melynek oldalán piros bogarak rajzottak, kettő-kettő összeragadva bukfencezett le a keskeny homokfalról. Szedd a lábad, ne bámészkodj már, szólt hátra, össze ne kend nekem a fehér harisnyádat.

A dombtetőn jártunk, amikor feltűnt a tiszteletes úr motorja. Olyan kékesszürke csíkot húzott maga után, mintha egyenesen a pokolból jött volna. Fekete ruha volt rajta, fekete bukósisak. Igyekezz már, parancsolta nagyanyám, még csak az kellene, hogy megvárakoztassunk egy papot. Nem várakoztattuk meg, mert, hogy, hogy nem, lerobbant a motorja. Amikor odaértünk, olajos kézzel babrálgatott valamit a két kerék között. No de, tiszteletes úr, mondta nagyanyám oly lágy hangon, amilyet én még soha nem hallottam tőle, az asszonyok már várják.

A tiszteletes úr feltápászkodott, motorját betolta az erdőbe, s mint egy ideges ló, dühösen prüszkölt. Szerintem még káromkodott is a bajusza alatt, de ezzel ennyi év távlatából már nem merném meggyanúsítani. Az iskolába érve kezet mosott, magára penderítette a palástot, és az alsós terem katedrájára ugrott. A padokban ott ült vagy harminc asszony, de férfit egyetlenegyet sem láttam. Elkezdődött az istentisztelet. Nagyanyám fekete damasztruháján egy parányi pók mászott felfelé. Eldöntöttem, hogy csak akkor söpröm majd le, ha a nyakához ér. Bámultam a pókot, és arra gondoltam, milyen jó neki, szabadon kóborolhat, nem kell vasárnap délelőttönként istentiszteletre mennie a nagyanyjával!

„Itt semmi másról nincs szó, csak a fiúról, értitek, testvéreim? – kiabálta hangosan a pap. – Akié a fiú, azé minden! Akiben nincs meg a fiú, élet sincs abban.” Összerezzentem, lábamat magam alá húztam, és levegőt is alig mertem venni. Átfutott rajtam, hogy a pap dühének oka semmi más, csak a lerobbant motor, és az a szegény fiú csupán ürügy. De mi van, ha mégis létezik az a szerencsétlen fiú? És ha igen, vajon ki lehet az?

„A világ legártatlanabb teremtése, értitek? – üvöltötte dühösen –, és ti hagytátok, hogy a legártatlanabb teremtést keresztre feszítsék! Gyarló népség! És különben is hol van a férjetek, mi? Hol?” Nagyanyámra sandítottam féloldalról, vártam, hogy csak visszaszól valamit, ő aztán nem az a fajta, aki hagyja, hogy számonkérjék, és kiabáljanak vele. De nagyanyám nem szólt egy árva kukkot sem.

Nem tudtam, ki lehet az a fiú, de elhatároztam, hogy addig ki nem megyek a teremből, amíg rá nem jövök a titokra. Kiderítem, istenuccse, ilyen szörnyűséges bűneset mellett nem mehet el az ember csak úgy. Tartozom ezzel a fiúnak. Hogy a csudába nem írta meg az újság, hogy nem mondta be a rádió, morfondíroztam tovább. Gondolatban végigzongoráztam a fiú osztálytársaimat, aztán, már nem is tudom, miért, birkás Lali jutott eszembe. Szegény Lali nem járt iskolába, mert lett neki az a baja, mióta megharapta a kutya. Igen, megvan, sóhajtottam nagyot, csakis Lali lehet a keresztre feszített fiú. Azért nem láttuk már három napja a réten, azért legeltette más a juhokat a vízvette part mentén.

Igen, Lali az, senki más, ő a világ legártatlanabb teremtése, gondoltam az úton visszafelé. A pókra gondoltam, melyet a nagy töprengésem közepette elfelejtettem lesöpörni nagyanyámról. Vajon hol lehet most az a pók? A vízvette parthoz értünk, amikor sötétkék, sallangos szélű kabátban egy kajla alakot pillantottam meg. Lali volt az. Amikor odaértünk, jól megnéztem a kézfejét, tényleg piros-e ott középen. Csak az egyik kezét sikerült megpillantanom, az tényleg piros volt.

Ő a fiú, sóhajtottam megnyugodva, Lali az, aki harmadnapra feltámadott.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 26.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »