Filléres emlékeim

Nem veszélymentes, sőt házasságot próbáló egy lakhelyváltoztatással járó hercehurca! Főleg a költözködést megelőző pakolgatás, szelektálás, hogy mitől szabaduljunk meg és hogyan, vagy mit tartsunk meg és hogyan, lehet-e helye az új, de kisebb otthonban, mivel a gyerekek már kirepültek, és a lépcsőzés is meggondolandó lesz hamarosan a mostaniban.

 

Ami neked kacat, az nekem nem vacak, és ami neked nem kacat, az lehet, hogy nekem vacak!

 

Különösen korosabb korban igaz ez, amikor annyi minden gyűlt össze egy alápincézett családi házban az évek során, és ahova már  nem csak az őshonosok gyűjtögetnek, hanem a külön háztartásban élő gyerekek is odaraktározták a babakocsikat, műfenyőket, bölcsőket, babaúsztatókat, járókákat, pedál nélküli kis és nagy bicikliket, rollerokat, markoló- és kukásautókat, hátha még egyszer valamikor a másodiknak…

 

Karácsony még egész biztos lesz, a műfenyő raktárnak van logikája, de a divatjamúlt ruhák, kabátok, csizmák meg minden ilyesmi egyhamar nem lesz újra menő cucc, ha igen, addig is a molyok viselik.

 

Hallgat a mély!

 

A pince hallgatag mélye makacsul őrzi mindezt, ugyanúgy, mint a beszélő és éneklő porszívót, a ki tudja, melyik rokontól örökölt pimaszul mosolygó hintalovat, a fehér, lányos valamint fekete, fiús görkorikat és jégkorikat, a nagyon ismeretlen, csak kedvtelésből festegető festőművész csendélet festményeit és gobelinjeit.

 

Mert polihisztor volt az illető, a keretük pedig egyszer még jó lehet, a kimúlt gyümölcsfacsarókat és fritőzöket, hátha életre kelnek még, a kiszuperált, de még kicsit működő háztartási gépeket, a nagymamától örökölt, és soha nem romlik el, mert vasból van kézi hús-, mák- és mindent darálókat, a régen elveszett összerakási útmutatók nélkül teljesen felesleges legorengeteget, a fiúgyerektől egykoron bajuszt kapott, rokkant barbie babákat, beszakadt házaikkal, félkezű kisindiánokat és álarcukkal együtt fejüket is elvesztő vaskatonákat, bástyák nélküli várakat és tornyukat vesztett kastélyokat, nyelek nélküli kerti szerszámokat, semmibe se illeszthető szerszámok nélküli nyeleket, szomorúan ácsorgó, a máma már és máskor se kaszáló fűnyírókat, lábukat törő székeket és soha többé nem terülő asztalkákat, meg ilyesmiket…És ez csak a pince…

 

Fecseg a felszín!

 

És mi minden tud még felbukkanni fent, a ház valódi életterében! Kézzel és lélekkel fogható tárgyacskák, hozzájuk köthető emlékek, filléresek másnak, értékesek nem másnak: a magát örökre elringató Somló Tamás (pedig „Annyi mindent nem szeretett még”) „Ringasd el magad” című kis bakelitlemeze, mert „Olyan szépek voltunk”, igazi (el)múlt időben…

 

És a könyveket csomagolva, például Esterházy Pétert, mindörökre! Akiről sokan azt mondták, hogy „Semmi művészet”, pedig „A halacska csodálatos élete” és „Harmonia caelestis”! Még szerencse, hogy megélte, látta öccsével és örülhetett a magyarok győzelmének a júniusi foci EB-n az osztrák „monarchia” felett, aztán  pedig gyors és végső „Utazás a tizenhatos mélyére”!

 

És a könyvek közé eldugott cédulák, margóra írt jegyzetek! Hány cédula az élet? Egy félcédulásnak? – kérdezné a nejem, ha látná, ahogy rakosgatom mindet egy könyvbe rejtegetve. Mert mindenkinek legyen legalább egycédulás magánélete a családban – válaszolnám.

 

És ha nem vihetem magammal a régi íróasztalom, én se megyek, mondogatom magamban, miközben ürítgetem a fiókjait engedelmesen.

 

Száraz Dénes


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »