Feri 10

Feri 10

Micsoda év ez az idei!

1 éves a migránskampány! 5 éves az alaptörvény! 60 éves 56! 10 éves Őszöd! Ráadásul labdarúgó Európa-bajnokság is lesz – 30 év után jutott ki világeseményre a válogatott!

Mondjuk lehet, hogy 56-ot nem elegáns szóba hozni ebben a kontextusban, mert hát mégiscsak az volt a magyar történelem utolsó nagy pillanata. Nem húzom ki a szövegből mégsem, hadd látsszon, hogy nem csupán apró pillanatokból áll a valóság.

Mindez arról jutott eszembe, hogy ígéretes Őszöd-kampánnyal indította a hetet Gyurcsány Ferenc. Először nem értettem, miért most. Minden, amit arról a híres-hírhedt 2006-os szeánszról gondolunk, őszies. Aztán leesett, méghozzá gyorsan: nem a következmények évfordulójának ünnepe közeleg, hanem az aktusé. A napé, az óráké, amikor elhangzott, hogy elkúrtuk. Amikor még sejteni sem lehetett, hogy mit hoz majd a visszhang. Amikor még fogalma sem volt senkinek a jelen lévő szerencsések közül, hogy a történtek után Magyarország többé nem lesz az, ami volt. Hogy vége a kétpólusú politikai berendezkedésnek. Hogy befellegzett az úgynevezett magyar baloldalnak.

A beszéd május 26-án hangzott el, két nap van a kerek évfordulóig. Két szürreális videót publikált eddig erről Ferenc. Az egyiken azt mondja, ajjaj. A másikon azt, hogy legfeljebb azt bánja, hogy csúnyán beszélt akkor. Az övéi előtt. Amikor ezt írom, még nem tudhatom, lesz-e filmecske arról is, hogy a következményeket bánja-e tényleg. Mert azokat is kéne. Meg azt is kéne bánni még, hogy azt a beszédet el kellett mondania. Arról nem valaki más tehetett. Nem Orbán Viktor. Nem a nácik, nem a kommunisták. Csak maga Ferenc.

Persze soha nem tudni előre semmit. Jó, a semmi túlzás, de mindent biztosan nem. Leginkább azt nem lehet tudni, hogy mi mindent nem tudnak azok, akikről azt hisszük, hogy mennyi mindent tudnak.

Az emberekre gondolok. A választópolgárokra.

Többször leírtam már, hogy azon az őszi napon, amikor a beszéd nyilvánosságra került, vidéken voltam, internet, újságok, rádió nélkül. Amikor hazaértem, érdeklődéssel vegyes elégedettséggel vettem tudomásul, hogy Ferenc elmondta. El kellett mondania. Ideje volt. Lépjünk tovább, nincs itt semmi látnivaló, állapítottam meg, és kikapcsoltam a televíziót.

Azt hittem: mindenki, de tényleg mindenki pontosan tudja – úgy, ahogyan én –, hogy igen, ezek az azt megelőző másfél-két évben valóban nem csináltak semmit. Hazudtak reggel, éjjel meg este, elkúrták, nem kormányoztak. Azok után, hogy gusztustalan, álnok és hazug módon megnyerték a 2004-es népszavazást, már csak arra ügyeltek, hogy ne lehessen rajtuk fogást találni. Sikerrel tették, nyertek, és abban is szerencséjük volt, hogy az ország csak a csőd szélére sodródott, de nem omlott őssze még. Eközben azonban világos volt számukra – és mindenki számára, feltételeztem –, hogy a győzelem után száznyolcvan fokos fordulatra van szükség, muszáj elkezdeniük dolgozni.

Ferenc ezt mondta el Őszödön. A beszéd nem volt hazug. Az volt hazug, ami előtte történt. Meg ami nem történt. Az még inkább.

Aztán arra ébredtem másnap reggel – amikor gyanútlanul bekapcsoltam a kikapcsolt televíziót –, hogy a Szabadság tér ég, összecsapások vannak, zavargások, sprickolnak a vízágyúk, pattognak a kövek a rohamrendőrök sisakjain. Ütik-vágják őket, mint a répát.

Nahát, mondtam magamban. Ezek szerint az emberek mégsem tudták. Különös.

Nahát, tettem hozzá, Ferenc forradalmár akart lenni, erre tessék, elsöpri őt a forradalom a poklok fenekére.

Tényleg elkúrta. Csakhogy nem egyszer, hanem sokszor. Először, amikor nem csinált semmit. Utána, amikor elmondta, és így mondta el. Utána, amikor nyilvánosságra hozta. Akarom mondani, hozták. Hiába, nem könnyű hősnek lenni ebben az országban. Főként, ha valaki alkatilag alkalmatlan.

Hogy hányszor kúrta el azóta is? Nem lehet azt már számon tartani, nem is kell. Hogy hol tart, ezekből a kis videókból is kiolvasható. Az indulat évei lassan elmúlnak, amit látunk, paródia, akit látunk, egy különc, egy furcsa, esélytelen pasas mókás grimaszokkal. Arra építene identitást, amibe belebukott. Van vevő erre is, pont annyi, amennyi. Sokkal több sosem lesz – és ez végső soron megnyugtató. Azzal együtt is, hogy mennyi minden van odaát, ami nyugtalanító. Mindegy, egyszer ez is leesik mindenkinek. Nagyot fog puffanni. Beszéd nem kell hozzá. A dolgok nem történnek ugyanúgy, csak a végük egyforma.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »