Ferenc pápa: Tettekre is kell váltanunk, amit Istentől hallottunk!

Ferenc pápa: Tettekre is kell váltanunk, amit Istentől hallottunk!

A Szentatya október 8-án a rózsafüzér dicsőséges titkait imádkozta el a Szent Péter-téren azokkal a hívőkkel együtt, akik sokat tesznek a Mária-tisztelet előmozdításáért, és ezen a hétvégén az egész világról egybegyűltek, hogy együtt ünnepeljék meg az irgalmasság szentévét.

A Szentatya elmélkedését teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim!

E virrasztás során felidéztük Jézus életének fontosabb eseményeit, Mária társaságában. Elménkkel és szívünkkel visszamentünk azokba a napokba, amikor beteljesedett Krisztus küldetése a világban. A feltámadás mint az Atya végtelen szeretetének jele, aki újra visszahoz mindent az életbe, és mint jövőbeli állapotunk elővételezése. A mennybemenetel mint osztozás az Atya dicsőségében, ahol a mi ember voltunk is kiváltságos helyet kap. A pünkösd az egyház küldetését fejezi ki, amelyet a világban az idők végezetéig, a Szentlélek vezetésével kell teljesítenie. A rózsafüzér utolsó két titkában pedig Szűz Máriát szemléltük a mennyei dicsőségben, akit az első századoktól kezdve az irgalmasság anyjaként szólítunk.

A rózsafüzér-imádság sok szempontból Isten irgalmasságának történetét foglalja össze, amely üdvtörténetté válik mindazok számára, akik engedik, hogy átalakítsa őket a kegyelem. A titkok, amelyek elhaladnak szemünk előtt, konkrét tettek, amelyeken keresztül kibontakozik Isten ránk irányuló cselekvése. Jézus Krisztus életének végigimádkozása és átelmélkedése által újra meglátjuk az ő irgalmas arcát, amellyel odafordul mindenkihez az élet különböző szükségleteiben. Mária elkísér minket ezen az úton, Fiára mutat, aki az Atya irgalmasságát árasztja. Tényleg Mária a Hodigitria, az útmutató anya: megmutatja, melyik úton kell járnunk, hogy Jézus igaz tanítványainak bizonyuljunk. A rózsafüzér minden titkában közel érezzük őt magunkhoz, és Fia első tanítványaként szemléljük, aki teljesíti az Atya akaratát (vö. Lk 8,19–21).

A rózsafüzér-imádság nem távolít el minket az élet gondjaitól, ellenkezőleg, azt kéri, hogy teljes valónkkal vegyünk részt a mindennapok történelmében, hogy fel tudjuk ismerni Krisztus köztünk való jelenlétének jeleit. Valahányszor szemléljük Krisztus életének valamely mozzanatát, titkát, fel kell tudnunk ismerni, hogy miképpen lép be Isten az életünkbe, hogy aztán befogadjuk és kövessük őt. Így felfedezzük az utat, amely oda vezet minket, hogy Krisztust testvéreink szolgálatával kövessük. Azáltal, hogy befogadjuk és magunkévá tesszük Jézus életének néhány kiemelkedő eseményét, részt veszünk az ő evangelizáló művében, hogy Isten országa növekedjen és terjedjen a világban. Tanítványok vagyunk, de misszionáriusok és Krisztus hordozói is, oda visszük őt, ahol jelen akar lenni. Ezért nem zárhatjuk magunkba jelenlétének ajándékát. Ellenkezőleg, mindenkivel meg kell osztanunk az ő szeretetét, gyengédségét, jóságát, irgalmát. A megosztás öröme ez, mely nem áll meg semmi előtt sem, mert a megszabadítás és az üdvösség hírét viszi.

Mária segít megértenünk, mit jelent Krisztus tanítványának lenni. Ő, aki öröktől fogva előre kiválasztatott arra, hogy ő legyen az anya, megtanult tanítvánnyá válni. Első tette az volt, hogy meghallgatta Istent. Engedelmeskedett az angyal híradásának, és megnyitotta szívét, hogy elfogadja az istenanyaság misztériumát. Követte Jézust, hallgatta minden szavát, mely elhagyta ajkát (vö. Mk 3,31–35); mindent megőrzött szívében (vö. Lk 2,19), és élő emlékezetévé vált a csodajeleknek, amelyeket Isten Fia azért vitt végbe, hogy hitet ébresszen bennünk.

Ugyanakkor nem elég csak hallgatni. Nyilvánvaló, hogy ez az első lépés, de aztán a hallgatást konkrét tettekre kell váltani. A tanítvány ugyanis az evangélium szolgálatába állítja életét. Ennek megfelelően Mária rögtön Erzsébethez sietett, hogy segítse őt terhessége idején (Lk 1,39–56); Betlehemben világra hozta Isten Fiát (vö. Lk 2,1–7); Kánában gondjaiba vette az ifjú házasokat (vö. Jn 2,1–11); a Golgotán nem hátrált meg a fájdalom elől, hanem Jézus keresztje alatt maradt, és az ő akaratából az egyház anyjává vált (vö. Jn 19,25–27); a feltámadás után lelket öntött az apostolokba, akik az utolsó vacsora termében egybegyűlve várták a Szentlelket, aki az evangélium bátor hírnökeivé alakította őket (vö. ApCsel 1,14).

Mária egész életében megvalósította azt, amit az egyháznak tennie kell Krisztus örök emlékezetére. Az ő hitében meglátjuk, hogyan kell megnyitnunk szívünk ajtaját, hogy engedelmeskedjünk az Atyának; önmegtagadásában felismerjük, mennyire figyelmesnek kell lennünk mások szükségletei iránt; könnyeiből pedig erőt merítünk, hogy megvigasztaljuk, akiket fájdalom tölt el. Mindezekben Mária az isteni irgalmasság gazdagságát fejezi ki, amely mindenkihez eljut mindennapi szükségeiben.

Ma este a mi gyengéd mennyei anyánkat a legősibb imával hívjuk, amellyel a keresztények, főképp a nehézségek között és a vértanúság pillanataiban fordultak hozzá. Azzal a bizonyossággal szólítsuk meg, hogy anyai irgalmával segítségünkre siet, és kérjük, hogy ő, aki „dicsőséges és áldott”, oltalom, segítség és áldás lehessen életünk minden napján: „Oltalmad alá futunk, szent Istenszülő, ne vesd meg könyörgésünket szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió angol és francia szerkesztősége

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »