Ferenc pápa: Isten azt akarja, hogy talpon álljunk!

Ferenc pápa: Isten azt akarja, hogy talpon álljunk!

Augusztus 10-én délelőtt Ferenc pápa a naimi ifjú feltámasztásának története alapján Jézus együttérző irgalmasságáról elmélkedett. Azt hangsúlyozta, hogy az irgalmasság befogadásának az irgalmasság gyakorlásához kell vezetnie.


A Szentatya katekézisének teljes szövegét közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Lukács evangéliumának imént hallott szakasza (Lk 7,11–17) Jézusnak egy igazán nagy csodáját, egy fiú feltámasztását mutatja be. Az elbeszélés középpontja azonban mégsem a csodatétel, hanem Jézus gyengédsége a fiú édesanyja iránt. Az irgalmasság itt egy olyan nő szívbeli megsajnálása, aki elveszítette férjét, most pedig egyetlen fiát kíséri a temetőbe. Ez a nagy anyai fájdalom az, ami Jézus szívét mélyen megrendíti és a feltámasztás csodájára indítja.

Amikor az evangélista bemutatja ezt a jelenetet, sok részletnél elidőzik. Naim kis városának – igazából egy kis falunak – a kapujánál két népes csoport találkozik, ellentétes irányból érkeznek, semmi közös nincs bennük. Jézust a tanítványok és nagy tömeg kíséri, amikor a településhez ér, ahonnan pedig egy halottat kísérő gyászmenet halad kifelé: az özvegy anya és egy népes társaság. A kapunál a két csoport a maga útját követve érintkezik egymással, és akkor Szent Lukács leírja, milyen érzelem tölti el Jézust: „Látva [az asszonyt], megesett rajta a szíve, és megszólította: »Ne sírj!« Aztán odalépett a koporsóhoz, megérintette, erre a koporsóvivők megálltak” (Lk 7,13–14). Mély együttérzés vezeti Jézus tetteit: ő az, aki a koporsó megérintésével megállítja a gyászmenetet, és az anya iránt érzett mélységes irgalomtól vezetve úgy dönt, hogy szembeszáll, úgymond szemtől szembe, a halállal. Végérvényesen pedig a kereszten fog szembeszállni a halállal.

Jó lenne, ha a szentév folyamán, amikor a zarándokok áthaladnak a szent kapun, az irgalmasság kapuján, emlékeznének erre a Naim kapujánál zajló evangéliumi jelenetre. Amikor Jézus meglátja ezt a könnyező anyukát, ez a nő belép a szívébe! A szent kapuhoz mindenki magával viszi életét, annak örömeit és szenvedéseit, terveit és kudarcait, kétségeit és félelmeit, és átadja az Úr irgalmának. Biztosak lehetünk abban, hogy a szent kapunál az Úr odajön hozzánk, hogy találkozzon mindegyikünkkel, és kimondja nekünk hathatós vigasztaló szavát: „Ne sírj!” ( Lk 7,13). Ez az a kapu, ahol az emberiség fájdalma és Isten együttérzése találkozik. A kapu küszöbét átlépve zarándoklatunk Isten irgalmasságába lép, és Isten mindenkinek megismétli – mint a halott fiúnak –: „Mondom neked, állj fel!” (Lk 7,14). Mindegyikünknek mondja: „Állj fel!” Isten azt akarja, hogy talpon álljunk! Úgy teremtett meg minket, hogy talpon álljunk: együttérzése ezért vezeti Jézust a gyógyításhoz, amelynek kulcsszava ez: „Állj fel!” Állj talpra, úgy, ahogy Isten teremtett! Talpon! [Mondhatná valaki:] „De, Atyám, mi oly sokszor elbukunk!” – „Kelj fel, állj fel!” Jézus mindig ezt mondja. Amikor átlépünk a szent kapun, próbáljuk meghallani szívünk mélyén ezt a szót: „Kelj fel!” Jézus hathatós szava talpra tud állítani minket, bennünk is végbe tudja vinni a halálból való átmenetet az életbe. Az ő szava feléleszt minket, reményt önt belénk, megfáradt szívünket felmelengeti, olyan világ- és életfelfogás távlatait nyitja meg előttünk, amely túllép a szenvedésen és a halálon. A szent kapuba mindegyikünk számára bele van vésve Isten irgalmasságának kimeríthetetlen kincsestára!

Amikor Jézus szava elérte, „a halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor visszaadta őt anyjának” (Lk 7,15). Gyönyörű ez a mondat, Jézus gyengédségét fejezi ki: „visszaadta őt anyjának”. Az anya visszakapja fiát. Jézus kezéből átvéve másodszor is anyává válik, a fiú azonban, aki visszaadatott, nem tőle kapta életét. Anya és fia így megkapják önazonosságukat Jézus hathatós szavának és szerető tettének köszönhetően. Így, különösen a szentévben, az anyaegyház megkapja fiait, felismerve bennük az Isten kegyeméből kapott életet. Ennek a kegyelemnek, a keresztség kegyelmének erejében az egyház anyává válik, és mindegyikünk az ő fiává válik.

Amikor az emberek látták, hogy a fiú visszatért az életbe, és anyja visszakapta őt, „mindenkit félelem fogott el, magasztalták Istent ezekkel a szavakkal: »nagy próféta támadt közöttünk«; Isten meglátogatta népét«.” Amit Jézus tett, az tehát nem pusztán olyan mentési akció, amely az özvegyre és fiára irányul, nem is olyan jócselekedet, amely csak azt a kisvárost érinti. Jézus irgalmas segítségnyújtásában Isten látogatja meg az ő népét, Jézusban Isten egész kegyelme megjelenik és továbbra is meg fog jelenni az emberiségnek. Amikor ünnepeljük ezt a jubileumi évet, amelyet úgy akartam, hogy minden részegyházban, vagyis a világon lévő minden egyházban megéljenek, és nem csak Rómában, mintha a világon szétszóródott egész egyház egyesülne az Urat magasztaló egyetlen énekben. Az egyház ma is elismeri, hogy Isten meglátogatta őt. Ezért amikor elindulunk az irgalmasság kapujához, mindannyian tudjuk, hogy Jézus irgalmas szívének kapujához megyünk: ő ugyanis az igazi kapu, aki üdvösségre vezet és visszaad minket az új életnek. Az irgalmasság, mind Jézusban, mind bennünk, olyan út, amely a szívtől indul, hogy a kézig érjen. Mit jelent ez? Jézus rád tekint, meggyógyít az ő irgalmával, az mondja neked: „Állj fel!” És a szíved így újjá válik. Mit jelent teljesíteni a szívtől a kézig vezető utat? Azt jelenti, hogy az új szívvel, a Jézus által meggyógyított szívvel képesek vagyunk az irgalmasság tetteit végbevinni kezünk által: iparkodunk segíteni a rászorulókat, törődni a szükséget szenvedőkkel. Az irgalmasság olyan út, amely a szívtől indul és a kézig, vagyis az irgalmasság cselekedeteiig ér.

[A Szentatya szavai az általános kihallgatás végén, az olasz ajkú zarándokok köszöntésekor:]

Azt mondtam, hogy az irgalmasság olyan út, amely a szívtől a kézig vezet. A szívünkben befogadjuk Jézus irgalmát, aki minden bűnünket megbocsátja, Isten ugyanis mindent megbocsát, felemel minket, új életet ad nekünk, és megfertőz minket az ő együttérzésével. Abból a bocsánatot kapott szívből és Jézus együttérzésével indul el az út a kéz, vagyis az irgalmasság cselekedetei felé. Tegnapelőtt mesélte nekem egy püspök, hogy székesegyházában – és más templomokban is – bejárati és kijárati irgalmasságkaput egyaránt nyitott. Kérdeztem tőle: „Mi volt ezzel a szándékod?” „Egyik kapu a belépésre szolgál, a bocsánatkérésre és Jézus irgalmának befogadására, a másik pedig az irgalmasság kifelé vezető kapuja, hogy elvigyük az irgalmat másoknak, az irgalmasság cselekedeteivel.” Milyen okos ez a püspök! Mi ugyanezt tesszük a szívtől a kézig vezető úttal: az irgalmasság kapuján lépünk az egyházba, hogy befogadjuk Jézus bocsánatát, aki azt mondja nekünk: „Állj fel! Járj, menj!” És ezzel a „menj”-jel – talpon – kimegyünk a kijáraton. Ez a kifelé tartó egyház: az irgalmasság útja, amely a szívtől a kézig ér. Ezt az utat járjátok újra meg újra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »