Ferenc pápa: A zárkózottságot az ima változtatja nyitottsággá!

Ferenc pápa: A zárkózottságot az ima változtatja nyitottsággá!

Június 29-én, Szent Péter és Pál apostol ünnepén a Szentatya szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában, amelynek keretében megáldotta az utóbbi egy évben kinevezett metropolita érsekek palliumát.

Homíliájának magyar nyelvű fordítását teljes egészében közöljük.

Isten szavának középpontjában, melyet a mai liturgiában hallottunk, egy szópár áll: zárás-nyitás, bezártság-nyitottság, bezárkózás-megnyílás. Társíthatjuk e képhez a kulcsok szimbólumát is, amelyeket Jézus megígér Simon Péternek, hogy kinyithassa a mennyek országának bejáratát, és nem azért, hogy bezárja azt az emberek előtt, ahogyan néhány képmutató írástudó és farizeus tette, akiket Jézus megfeddett (vö. Mt 23,13).

Az Apostolok cselekedeteiből vett olvasmány (12,1–11) három bezártságot tár elénk: Pétert börtönbe zárják; az imára összegyűlt közösség bezárkózik; és – az itt hallott szakaszt követő részben – zárva van Máriának, a Márknak nevezett János anyjának a háza, ahová szabadulása után Péter bekopogtat.

A bezártságokkal szemben az ima jelenik meg legfőbb kiútként: kiút a közösség számára, amely hajlamos önmagába zárkózni az üldöztetés és a félelem miatt; kiút Péternek, akit az Úr által rábízott küldetése kezdetén Heródes börtönbe vet, és félő, hogy halálra is ítéli. Miközben Péter börtönben volt, „az egyház szüntelenül könyörgött érte Istenhez” (ApCsel 12,5). Az Úr pedig válaszol az imára, elküldi angyalát, hogy szabadítsa ki, „ragadja ki Heródes kezéből” (vö. ApCsel 12,11). Mindig az ima mint alázatos ráhagyatkozás Istenre és akaratára a kiút személyes és közösségi bezártságunkból. A nagy kiút a bezártságokból.

Pál is, amikor Timóteusnak ír, beszámol szabadulásának tapasztalatáról, megmeneküléséről a halálra ítélés veszélyéből. Az Úr mellette állt, és erőt adott neki, hogy befejezhesse evangelizáló tevékenységét a népek között (vö. 2Tim 4,17). Pál azonban egy sokkal nagyobb, egy végtelenül szélesebb horizont felé való „nyitásról” beszél: ez az örök élet horizontja, amely vár rá, miután befejezte földi „futását”. Jó látni az apostol életét, amely teljes egészében „kifelé” haladás az evangéliumnak köszönhetően: egészen előre tart, először azért, hogy elvigye Krisztust mindazoknak, akik még nem ismerik, majd pedig azért, hogy Krisztus karjába vesse magát, és hogy ő elvigye, „átmentse a mennybe, az ő országába” (vö. 2Tim 4,18).

Térjünk vissza Péterhez. Az az evangéliumi szakasz (Mt 16,13–19), amely elbeszéli hitének megvallását, majd a Jézus által rábízott küldetést, megmutatja nekünk, hogy Simonnak, a galileai halásznak az élete – csakúgy, mint mindannyiunké – megnyílik, egészen kitárul, amikor befogadja Istentől, az Atyától a hit kegyelmét. Akkor Simon elindul az úton – egy hosszú és nehéz úton –, amely elvezeti odáig, hogy kilépjen önmagából, emberi bizonyosságaiból és főleg a bátorságához és nagylelkű önzetlenségéhez keveredő gőgjéből. E megszabadulási folyamatban döntő szerepet játszik Jézus imája: „imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited” (Lk 22,32). Ugyanilyen döntő fontosságú az Úr részvéttel teli tekintete, miután Péter háromszor megtagadta őt: olyan tekintet ez, amely megérinti a szívet és a megbánás könnyeit fakasztja (vö. Lk 22,61–62). Simon Péter tehát kiszabadult gőgös énjének, félő énjének börtönéből, legyőzte a kísértést, hogy bezárkózzon Jézus azon hívása előtt, hogy kövesse őt a kereszt útján.

Miként már említettem, az Apostolok cselekedeteiből hallott szakaszt követő részben van egy részlet, amelyre érdemes kitérnünk (vö. 12,12–17). Amikor Péter csodás módon szabadon találja magát Heródes börtönén kívül, elmegy a Márknak nevezett János anyjának házához. Kopogtat az ajtón, bentről pedig egy Rodé nevű szolgáló válaszol, aki, bár felismerte Péter hangját, ahelyett hogy kinyitná az ajtót, egyszerre hitetlenkedve és örömmel szalad a hírrel úrnőjéhez. Az elbeszélés, amely komikusnak tetszhet – és amely elindíthatja az úgynevezett „Rodé-komplexust” –, megérezteti velünk azt a félelemmel teli légkört, amelyben a keresztény közösség élt: házukba zárkóztak, de Isten meglepetései elől is elzárkóztak. Péter kopogtat az ajtón. „Na, nézd csak!” Öröm is ébred, de a félelem is jelen van… „Kinyissuk, ne nyissuk?” Ő pedig kint veszélyben van, mert az őrség elkaphatja. De a félelem visszatart, mindig visszatart; bezár minket, elzár Isten meglepetései elől. Ez a részlet arról a kísértésről szól, amelynek mindig ki van téve az egyház: az a kísértés, hogy önmagunkba zárkózzunk, a veszélyekkel szemben. De itt is van egy kis rés, amelyen áthatol Isten cselekvése: Lukács azt mondja, hogy abban a házban „sokan összegyűltek, hogy imádkozzanak” (vö. ApCsel 12,12). Az ima lehetővé teszi, hogy a kegyelem kiutat tárjon: a bezártságból a nyitottságra, a félelemből a bátorságra, a szomorúságból az örömre.

És hozzátehetjük: a megosztottságból az egységre. Igen, ma bizalommal mondjuk ezt, a kedves Bartholomaiosz egyetemes pátriárka által küldött delegáció testvéreivel együtt, akik részt vesznek Róma védőszentjeinek ünnepén. Ez a közösség ünnepe az egész egyház számára, amint ezt nyilvánvalóvá teszi a metropolita érsekek jelenléte is, akik a palliumok megáldására jöttek. Ezeket képviselőim fogják rájuk helyezni székhelyükön.

Szent Péter és Pál járjanak közben értünk, hogy örömmel végigjárhassuk ezt az utat, megtapasztalhassuk Isten megszabadító cselekedetét és tanúságot tehessünk róla mindenkinek.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió olasz és spanyol nyelvű szerkesztősége

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »