Felejtés nélkül nincs boldogság?

Felejtés nélkül nincs boldogság?

Az átlagos agyműködéstől eltérő mindkét véglet megnehezítheti az életet: a felejtéstől és a mindenre emlékezéstől is ugyanúgy lehet szenvedni. Jól mutatja be ezt a jelenséget az októberben érkező MEMO című magyar film, amely egy amnéziás (az emlékezeti funkciók kisebb vagy nagyobb mértékű sérülése) és egy hipermnéziás (mindenre emlékező) embert állít szembe egymással, méghozzá tudományosan hiteles módon olvasható az Origón.

16 fent_b

A memóriának nem az emlékezés az első számú feladata, évtizedes vizsgálódások után a memóriakutatók rájöttek, hogy hiába keresik a felejtés ellenszerét, még ha megtalálnák is, nem tennének túl jót vele. Ugyanis a memória fő feladata nem a minél több információ felhalmozása, hanem az, hogy az emlékekkel navigáljon, utat mutasson, segítsen tájékozódni a mindennapokban – ezt pedig a felejtés jócskán megnehezíti. Felejtés nélkül nincs rendszer, nincs hierarchia az emlékek között, ez pedig ahhoz vezethet, hogy a felejtés nélküli ember képtelen rendesen beilleszkedni a társadalomba, hiszen nem tudja funkcionálisan rendezni az emlékeit. Ugyanígy nehézségekbe ütközik az, aki valamilyen trauma vagy betegség következtében a múltja legalább egy részét nem tudja előhívni.

Visszaemlékezés és a jövő elképzelése

Már magában az, hogy vannak kitörölt emlékek, összezavarja és bizonytalanná teszi az amnéziában szenvedő személyt – de a visszaemlékezés mellett a jövő elképzelése is nehezére esik annak, aki nem tudja felidézni a múltját. Így lehet az, hogy aki súlyos patológiás felejtéstől szenved, az a felejtés nélküli emberhez hasonlóan, nehezen illeszkedik vissza a társadalomba. Friss kutatások azt is kimutatták, hogy nemcsak az epizodikus, azaz a saját életünkre vonatkozó emlékezet elvesztése esetén nehéz képet alkotnunk a jövőről, hanem a szemantikus demenciától szenvedők is hasonló problémákkal küzdenek.

A szemantikus emlékezet felelős az általános tudás észben tartásáért. Az októberben a Duna közszolgálati csatornán megjelenő MEMO című magyar film ezt a két esetet állítja egymással szembe. Molnár Áron egy Ervin nevű hipermnéziás embert alakít, aki mindenre emlékszik egészen apró gyerekkora óta – őt vizsgálja a Lengyel Tamás alakította Péter, aki édesapja (Haumann Péter) amnéziáját szeretné jobban megérteni.

Mi az a hipermnézia?

A hipermnéziának tulajdonképpen két jelentése van, a kísérleti pszichológia és a memóriakutatás mást ért egy kicsit rajta, mint a közvélemény. Mindenképpen valami különlegesen jól működő emlékezetet értünk alatta. Extrém változatokban a hipermnéziás nem képes felejteni, az önéletrajzi emlékezete elképesztően pontosan működik, de az információkat nem tudja rendezni, nem képes priorizálni. Ilyenkor tulajdonképpen valakinek az emlékezeti működése, teljesítménye nagyon eltér attól, ahogyan a populáció jelentős részének memóriája működik. Ebben az esetben az adott egyén nem sok mindent felejt el azokból az információkból, amelyeket meg kellett tanulnia, vagy amelyeket véletlenszerűen rögzített. A hipermnéziás emberek az emlékek rendkívül pontos és részletes visszahívására képesek.

A film tudományos hátterét dr. Racsmány Mihály, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem kognitív tudományok tanszékének egyetemi docense, az emlékezetkutatás elismert nemzetközi szaktekintélye ellenőrizte. Racsmány egyben a július 17-e és 22-e között megrendezett ICOM6 (International Conference on Memory), az emlékezet működésével foglalkozó kutatók legnagyobb – csak minden ötödik évben megrendezett –, nemzetközi seregszemléjének magyarországi szervezője is.

Felejtés és „végtelen” emlékezet

„Számomra a legérdekesebb az egész filmben egyébként az volt, hogy itt nemcsak egy hipermnéziás emberről van szó, egy amnéziás ember is szerepel benne” – mondta el korábban az Origónak a pszichológus. Rámutatott, valójában három főszereplő van: maga az emlékezetkutató, aki a saját édesapján keresztül próbálja megérteni a patológiás felejtés működését, és ehhez próbál valamilyen fogódzót találni a különleges, a hipermnéziás tevékenységben. „Az egész arra hívja fel a figyelmet, hogy nem biztos, hogy a hipermnéziás az egészségesebb. Szakmai szempontból az üzenete az a filmnek, hogy a normális, funkcionális működéstől viszonyított bármely irányú elmozdulás elbillenti a rendszert, az emlékezet nem tölti be azt a funkcióját, amire eredetileg szolgál” – mondta a szakember.

A filmbéli Ervin esete a hipermnézia egyik nagyon extrém formája, de persze nem egyedi – magát a karaktert is egy valós személyről, Solomon Seresevszkijről mintázták. Ő az 1920–30-as években élt a Szovjetunióban, és hasonló végtelen memóriája volt, mint a Molnár Áron alakította Ervinnek. Az ő speciális képességeit akkor ismerték fel, amikor újságíróként dolgozott – feltűnt a kollégáinak, hogy munkájához nem használ jegyzeteket, és nem is rögzíti a hangokat, egyszerűen szóról szóra emlékszik az elhangzottakra, és vissza tudja idézni a látottakat. „Tizenhárom éve írtam meg a forgatókönyv első változatát. Dr. Racsmány Mihály, akivel még az egyetemről ismertük egymást, adott egy régi szovjet pszichológiai esetleírást, ami a kiindulást jelentette” – mondta el a MEMO író-rendezője, Tasnádi István.

Mint mondta, a történet teljesen fikció, ám a gyógyítás folyamatát szerette volna pontosan bemutatni. Akármilyen elképesztő a film végén a fordulat, orvosi értelemben valóban az jelentette a megoldást. Seresevszkij emlékezete egyébként szinesztéziával működött – ez azt jelenti, hogy a verbális ingereket, azaz a szavakat is képekké alakította, majd ezeket a képeket tudta visszahívni. A filmben Ervin ugyanígy emlékszik például a számokra is: képeket lát helyettük, és ahelyett, hogy magukat a számokat elevenítené fel újra, a behelyettesített képek jutnak eszébe. Az egész filmet egyébként mindössze 19 nap alatt forgatta le a stáb. Korábban színdarab is készült a témából szintén Tasnádi István rendezésével: a MEMO – A felejtés nélküli ember című darabot, 2013-ban mutatták be a Szegedi Nemzeti Színházban.

Tanulni sem lehet felejtés nélkül

Kevés ilyen hipermnéziás ember létezik, ez a különleges memóriaállapot rendkívül ritka. Jellemző, hogy azok, akik ilyen emlékezettel rendelkeznek, úgy érzik, hogy az agyuk tele van gondolattal, „szeméttel”, hiszen nem képesek prioritizálni az emlékeiket. Így az agyuk nem tudja ellátni a memória elsődleges szerepét, hiszen nem képes az információk olyan rendezésére, amely hozzájárulna a mindennapokban történő hatékony boldoguláshoz. „Hosszú időn keresztül többek között azért is kutatták a felejtés mechanizmusát, hogy rájöjjenek, hogyan tudnánk megakadályozni azt” – magyarázta Racsmány.

Hozzátette, pár évtizedes kutatás után felismerték, hogy valójában a felejtésnek nagyon adaptív szerepe van. „Tulajdonképpen nem is tudunk úgy tanulni, ha nem felejtünk közben, és ennek nemcsak az az oka, hogy nyilvánvalóan zavarják az információk egymást, hanem úgy tűnik, hogy egy adott pillanatban minél inkább el tudjuk felejteni az adott információt, annál nagyobb a hatása a következő előhívásnak” – fejtette ki.


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »