Fazék a sparhelten

Fazék a sparhelten

Történelmi zsáneremlékmű – az elegáns elnevezés Wehner Tibor művészettörténész szóhasználatában egy olyan szoborkompozíciót jelöl, amely az emlékmű- és életképszobrászat sajátos jegyeit vegyíti. Az elmúlt évek csúcsra járatott emlékműgyárának műveit tekintve persze e kifejezést nyugodtan érthetjük a giccs-szobrászat egyik szinonimájaként is, ami Kligl Sándor Elűzetés című soroksári szobrára (is) feltétlenül ráillik.

Kligl legutóbb két éve került a hírekbe a pécsi Király utcában felállított (leültetett) Weöres Sándor-szobrával, ami nem aratott osztatlan tetszést, sőt, botrányt kavart. Wehner mostani írásának tárgya – az Új Művészet legutóbbi számában – a német kitelepítettek májusban felavatott emlékműve. A két alkotás történetének egyik közös vonása, hogy a szobrászszakértői vélemények egyik mű felállítását sem javasolták, ám a megrendelő – a pécsi, illetve a soroksári önkormányzat – mindkét esetben fütyült a hozzáértők észrevételeire. Wehner Tibor – mint ahogy írásának elején jelzi is – a soroksári szakértői testület tagja volt, így kritikája nem csak az ítész magányos véleményeként olvasható.

„Nem dráma, hanem egy romantikus népszínmű vagy egy cukormázas operettkép bájjal és keccsel mesterségesen felturbózott szereplői ők” Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet

 

Egy anya kiöltözve sétálni indul a kisfiával. A mama (svábokra nem jellemzően) rendetlen, vagy az is lehet, van még valaki a házban: a fazekat a sparhelten hagyta. Nagyjából ilyen első benyomásaink lehetnek a soroksári Hősök terén felállított emlékmű mondanivalójáról, s Wehner Tibor műelemzése is hasonlókat állít.

„A térbe illeszkedés problematikus jellegén túl a mű megformálása is valamifajta eredendő színpadszerűséget jelez, a szereplők – akik nem valós lények, hanem szerepeiket játszó színészek – gondosan megválogatott jelmezeikbe öltözötten, jelzésszerű díszletek között jelennek meg” – írja Wehner. – „Az események áldozatai, az otthonaikat kiraboltan, megalázottan elhagyni kényszerülő emberek – ebben az esetben egy szépséges fiatalasszony és egy tündibündi fiúcska az aranyos kutyájával – derűs életérzésekkel, boldogsággal telten, a jövőbe vetett optimista hittel lépnek ki házuk ajtaján batyuikkal és csomagjaikkal, mintha csak könnyed nyáresti sétára vagy dús élményekkel kecsegtető vidám kirándulásra indulnának. Nem dráma, hanem egy romantikus népszínmű vagy egy cukormázas operettkép bájjal és keccsel mesterségesen felturbózott szereplői ők” – állapítja meg a művészettörténész, aki arra jut: Kligl műve közhelyek ismételgetésével magyaráz hamis állításokat.

Wehner Tibor kritikájának folytatásában lényegében megkérdőjelezi Kligl mesterségbeli tudását. „Nincs test, nincs anatómia, csak valamilyen vázra felfüggesztett ruházat-jelmez van… Az emberalak plasztikai megjelenéseire koncentráló szobrászatban ez megengedhetetlen felületesség, bántó slendriánság” – dohog a művészettörténész. Azt már csak e sorok írója teszi hozzá: a szépelgő giccs inkább sértés az áldozatokra nézve, méltatlan és tiszteletlen megemlékezés.

Kligl Sándort persze nem kell félteni: ebben a kurzusban még számos köztéri szobormegrendelésre esélyes József Attilától a gördeszkás fiúig, s nem számít, amit csinál, tetszik-e művészettörténésznek vagy átlagpolgárnak. De – ahogy Wehner Tibor írása végén megjegyzi – már körvonalazódik a Memento Park II. programja.

(Új Művészet, július)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 28.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »