Ezért zár be az úrkúti mangánbánya

Bezár az úrkúti mangánbánya. Egy tollvonással veszítette el száz ember a munkahelyét, mert a Dunaferr a jövőben inkább az ukránoktól vásárol acélgyártáshoz szükséges alapanyagot. Noé bárkája volt eddig az úrkúti bánya, mert többen a közelmúltban bezárt urán-, szén- és bauxitbányákból szerződtek ide. Most a vájárok számára nem maradt más hátra, mint a lassú temetés: a föld alatti gépek szétszerelése, a vájatok lezárása és a függőleges aknák kőzettel való feltöltése.

A várkastélyszerű érczúzó harmadik emeleti ablakán nézeget ki egy sárga kobakos bányász. Egy alagútból csilléket tolnak ki, rajtuk sárkánytaréjra emlékeztető, zöld színű gépalkatrészek. Az út szélénél, az „utolsó csillénél” egy használaton kívüli kas a kapaszkodókkal. Évtizedeken át húzták-eresztették vele az embereket a föld gyomrába, a 230 méter mélyen található aknarakodóhoz.

Nincs itt kedve mosolyogni senkinek

Június 7-én jött a végzetes telefon. Akkor hívták fel a Veszprém megyében található bánya tulajdonosát a Dunaferrtől azzal, hogy a jövőben az ukránoktól vásárolják a mangánt, amely fontos kohászati alapanyag, a vas szilárdságát és szívósságát növeli, ezért tengelyek, kerekek gyártásakor használják. Másnapra összehívták az üzemvezetést, és közölték velük, hogy az egyetlen vevő, aki húsz éve az egyetlen vevő, már nem kíván innen vásárolni mangánércet, ezért bezár a bánya. Még aznap megtudta a szomorú hírt minden dolgozó.

Hajnali eligazításon dől el, aznap ki dolgozik a mélyben és ki a felszínen. A bánya 2017-ben ünnepelte volna megnyitásának 100. évfordulóját. Fénytelen jövő
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

És egy bányát bezárni nem csak annyi, hogy lehúzzák a rolót, lekapcsolják a villanyt, majd lakatot pattintanak össze, és egy tóba dobják a kulcsokat. Összetett és igen fájdalmas folyamat. Temetés! Mert ami most van Úrkúton, olyan, mint egy temetés…

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

A budavári siklóhoz hasonlítható felvonóval megyünk föl ahhoz az aknához, amelyen a bánya mélyére eresztik le az embereket. „Indítójelzés adása után a kasba be- vagy kiszállás tilos!” „A bánya tűz-, vízbetörés-, szilikózisveszélyes!” – olvassuk a piros betűs figyelmeztetéseket. A bányászok földfelszíni pihenőhelye most elárvult, hiszen lent vannak a mélyben az emberek. A kihűlt rezsón tizenkét személyes kotyogó, az üvegpoharak a mokkáskanalakkal egy vízzel töltött lábosban áznak. A falon olyan óra mutatja az időt, amelyet a gyári nejloncsomagolásból nem vettek ki a por miatt. Mexikói darált marhahúsos, csilis, babos konzerv ütött-kopott doboza szolgál csikktartóként a dohányzásra kijelölt helyen. A falon a megyei napilapból kivett ez évi naptár szlogenje: Mosolygós esztendőt kívánunk!

Hát nagyon nem lett az. Nincs itt kedve mosolyogni senkinek.

Nagy István aknagépész Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Főcsatlós, szállítmány, aknavizsga, figyelmeztető. Csak néhány gyakran elhangzó vezényszó a gépházban. Egy vészkar, fékkar, kontrollerkormány mellett ülve végzi munkáját Nagy István aknaszállító gépész.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Sípszó és berregés. „Beszálltunk” – jelzi a rendszer. 230 méter mélyről húzatja most a kast, óriási orsóra tekeredik a kétujjnyi vastag acélsodrony.

– Nem látom, hogy mi van az aknában. A fantáziámra és egy mélységmutatóra van bízva a kas, amely most 175 méter mélyen halad.

– Mennyi súlyt húz most?

– Ezernégyszáz kilós a kas üresen, a kapaszkodókat tizenkét ember foghatja. Az acélkötélnek a maximális súly kilencszeresét kell kibírnia. És bírja. Gyorsan jön. Öt métert halad másodpercenként, miközben egy panellift két méter per szekundummal megy.

Az utolsó kashívások egyike. Rajmon Árpád aknacsatlós Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Feszülten figyel. A magasban, ahol az acélsodrony kifut a házból, fehér lepedő. Beszüremlő fényével a nap nehogy elvakítsa a gépkezelőt. Teherfuvarnál is ennyi a sebesség. Rendkívüli tehernél két, aknavizsgálatnál kéttized méter másodpercenként.

– Mi az a rendkívüli teher?

– Lőszer. Mert a kemény kőzetbe emberi erővel képtelenség lenne behatolni. Ilyenkor lőszert szállítunk a mélybe.

Sokan több évtizedet töltöttek el a szakmájukban.Volt, aki az ajkai, halimbai, márkushegyi bányák bezárása után itt talált magának munkát, és bízott benne, hogy innen mehet majd nyugdíjba.Hosszú távra tervezett mindenki Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Aknamenetjeleket hall, majd ő is visszajelez. Olajozott gépek között vagyunk. Fut a kas a mélyben. Amikor tőlünk száz méterre, egy másik épületben a felszínre jut, újabb biztonsági sípszókat hallunk. Kiszáll a brigád.

– Vájár vagyok, de most gépész a beosztásom – mondja a szusszanásnyi időben Nagy István.

A bánya, az biztos dolog… volt eddig

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Egykor Ajkán, a timföldgyárban öntőnek tanult, 1990. október 26-án, 18 évesen itt kezdte csillésként.

– A bánya az biztos dolog – csúszik ki a száján. Mire kimondja, el is harapná. – Volt eddig… – helyesbít, aztán, mintha semmi sem történt volna, folytatja. – A bánya olyan, hogy idejött az ember dolgozni, és évek alatt életpályájává vált az egész. Az itteni kollektívának azért is nehéz, mert évtizedek óta együtt dolgozunk. És amikor eljön a búcsú ideje, az nem lesz egyszerű dolog.

Erdélyi Zoltán a bánya bejáratánál. Utolsó nap Úrkúton Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Aztán mesébe kezd. A bánya jövőre lenne százéves. Ha itt kinézünk a gépház ajtaján, szemben, a domboldalon messze, ahol a fenyveserdő kezdődik, az első háznál, na ott volt száz éve az első függőleges akna, az első számú István-akna. És fúrtak lyukat ezret, milliót, hogy megtalálják a mélyben fekvő ércet. Bújócska volt a természettel. A lelőhely valaha tengerfenék volt. Az utóvulkáni tevékenység miatt meleg, kénes források jöttek létre, amelyek mentén baktériumok gyűjtögették össze szervezetükbe a mangánt, majd elpusztultak és lerakódtak. Így jött létre a földtörténeti középkor, a jura időszakában ez a mangántartalmú terület, amelyet újabb vulkáni terület gyúrt össze. Emberek mentek nyugdíjba, generációk nőttek fel. És átadták az öregek a fiataloknak a tudást. Megbízható kenyere volt Úrkúton négy-öt generációnak. Most ez szakad meg.

– Ez is szép – mutatok egy újságból kivágott női alakra, amelyet a falra kasíroztak.

– Igen, szép, de lehet, a nő már nem is él. A frizurájából sejteni, hogy a képet az ötvenes-hatvanas években ragasztották ki. Ez a húzatógép is 1947-es tervezés. 380 voltos gép hajtja. Mechanikus gépecske szíjakkal, fogaskerekekkel. És annyira biztonságos, hogy hihetetlen. Mindenhol van egy biztosítás, egy védelem.

A bánya bezárása előtt az egyik gépet szerelik szét a bányászok. Balról Tóth József, Nemes Gábor lakatosok, háttal Arnold Chanas, a gyártó cég mérnöke Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Megtudom még azt is, hogy a sokrétű végzettségű szakembergárda a reggeli 6.20-as elosztáson tudja meg az „aknász úrtól”, hogy mi lesz az aznapi feladata. Nagy István, aki egyébként csapatvezető vájár, és négy-öt embert irányítva évtizedekig hajtotta a vágatot, majd fejtette a termelvényt, ma a gépházat kapta.

Kotyogó és meztelen nős naptár az egykori pihenőszobában. Múlékony idill Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

– Ez a bánya mindig arról volt híres, hogy becsületes, tisztességes bért fizetett a dolgozóknak, amelylyel lehetett tervezni. Persze ez borzasztó nehéz munka. A bánya kiszívja az embert, úgy is mondanám, nem nevel szép testet.

Nagy István a sok föld alatti műszak miatt már három éve átmeneti bányászjáradékra jogosult, azaz most előnyugdíjba mehet.

Ebben a rohadt életben utoljára

Keller József 1973-ban került ide ipari tanulónak. Gépszerelő. Sok papírja van. Nehézgépekre, hegesztéshez. Öregapja 1917-ben, amikor nyílt a bánya, egyből idejött dolgozni. És persze az édesapja is, na meg az ő fiai is itt dolgoztak. Már hosszú évek óta sofőr és rakodógép-kezelő.

– Sofőrködni miért kell itt?

– Mi szállítottuk az ércet Felsőcsingerre. Huszonnégy tonnás Ivecóval a vasútig, ahonnét Dunaújvárosba, a Dunaferrhez vitték. Fél háromig kellett a vagonokat megtölteni. Pénteken volt az utolsó fuvarom, hát bevallom, meg is könnyeztem. És most mi, sofőrök a betemetés miatt maradunk az utolsó percig… Akárhogy is nézzük, 58 éves leszek. Itt mindent ismertem. És most a nyugdíjhoz szükséges hét évre menjek vissza lakatosnak, miközben húsz évet kihagytam a szakmából? Meg kell tennem, bármekkora képtelenség!

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Láthatóan rosszkedvű ember jön felénk. Kezet fogunk. Kemény a szorítása.

– Július 17-én lesz negyvenhárom éve, hogy itt dolgozom – kezdi a beszélgetést Vogl Zoltán géplakatos. Az apja is itt dolgozott, de ő mást akart, aztán mégis idevetette a sors. Mit akart volna dolgozni, arról nem beszél. Külszíni gépszerelő a beosztása, és csak az utóbbi három évben vállalt föld alatti munkát. Hegeszt, csavart gyárt, futószalagot cserél a mélyben. Ha tudta volna, hogy így végződik, több föld alatti munkát vállal, mert az a nyugdíjazásnál többet nyomott volna a latban. Tudta, hogy egyszer vége lesz, de hogy ilyen gyorsan, azt nem gondolta. A mélyből jött fel most az iménti kasfuvarral, ahol a rakodógép hevederét szedte szét. Majd a lenti lakatosműhelyt fogja kitakarítani.

– Ebben a rohadt életben utoljára.

Vogl Zoltán nem lakik messze. Nincs egy kilométer sem. Ezért többnyire biciklivel vagy éppen könnyű sétával jár a bányába. Egy bizonyos pontról, a fürdő-öltöző épülettől látja a házukat, lentről pedig, ahová az aszszony a petrezselymet és a burgonyát vetette, látni a bánya aknatornyát is. Régen elmúlt az az idő is, amikor dudaszó jelezte a reggeli kezdést és a műszak végét is.

– Ötvenhatban születtem. Négy év hiányzik a nyugdíjig. Gondolkodni gondolkodtam, hogy mit csinálnék. Ötven méhcsaládom van. Nem tudom, hogy a főállású méhészkedés beszámítható-e.

Évtizedekig lett volna még mit termelni

Novák Sándor bányamérnök 1989-től a bauxitbányászatban dolgozott, Halimbáról igazolt ide néhány éve. Hetvenöt kilométerről, Kincsesbányáról jár be dolgozni. Négy óra 35 perckor szól az ébresztőórája. 6.20-kor kezdődik a műszak, 14.20-kor van a mélyből a kiszállás. A tavalyi gépbeszerzésről mond néhány gondolatot. Az ötvenmilliós francia bányarakodó 2015. júniusban, majd decemberben került a föld alá. Most küldtek egy embert Franciaországból a szétszereléshez.

Felidézi a június eleji döbbenetet. A telefont, amely után már nem termeltek, hiszen volt egy kis készletük a felszínen. Mert minek termeljenek olyan ércet, amelyet nem lehet eladni. Számba veszi a teendőket is. „A vízfelengedés összetett hadművelet lesz.”

Egri Sándor vipperes, azaz csillefordító volt a körbuktatónál. Télen homokozta, nyáron locsolta, hogy guruljon a sor. Ha a csillék kisiklottak, ő rántotta vissza őket a sínre. Két éve lett kiváló bányász, most őrként a sorompót emeli.

Akna-, táró-, vágatjelölések az iroda falán látható készletszámítási térképen. Az egész terület a fúrások helyszíneivel, áthúzva, évszámmal feltüntetve azok, ahol a termelést befejezték: 1974, 1993, 1994, 1999.

– Egy két hónapos ciklusos diagramot szerkesztettünk, mely idő alatt a bezárást meg kell valósítani. Állami cégnél ez jóval hosszabb folyamat, de ez magáncég, és most, hogy már nincs bevételünk, az üzemelésnek és a béreknek naponta milliós költségük van – szögezi le Vigh Tamás, a bánya főmérnöke, üzemvezetője. A használható technológia és a veszélyes anyagok eltávolítása július első napjaira befejeződik, július második felében pedig elkezdhetik az aknák tömedékelését. A gépeket szétszerelik a föld alatt, majd felhozzák a felszínre.

– A kiszivattyúzott víz most még a patak vízhozamát növeli. Milyen feladataik vannak még?

– A réteg- és karsztvíz szivattyúzása legalább akkora feladat, mint a termelés. Naponta ezer köbméter vizet szivattyúztunk ki a föld alól, hogy bányászni tudjunk, és ezt folytatjuk, amíg a bányát kiürítjük. Ha két-három napig nem szivattyúzunk, akkor megtelnek a járatok, elárasztódik a rendszer, és a terület kibányászhatóságának vége. Teljes mértékben ki kell takarítanunk a tíz-harminc négyzetméteres átmérőjű vágatokat, majd a vízszintes járatokat betongátakkal befalazzuk. Kőzúzalékkal és cementtejjel. Aztán a kilencven, illetve kétszázhúsz méter mély függőleges aknákat be kell tömedékelnünk, fel kell töltenünk meddő kőzetekkel. Ötezer köbméternyi anyagról van szó, három-öt száz teherautónyi mennyiséget jelent.

– Maradt még mangán a föld alatt?

– Évtizedekig lett volna még mit termelni. A nyilvántartott ásványvagyon évszázadra való, a könnyen elérhető, feltárt ércvagyon is évtizedekre elegendő. Noé bárkájaként minden bezárt bányából a legjobb dolgozókat vettük át, jött ide a pécsi uránbányából, a halimbai bauxit-, a márkushegyi szénbányából is dolgozó. Miközben álomcsapatunk lett, modern technológiát tett mellé a tulajdonos, sőt az is előtérbe került, hogy a vájárképzés helyszíneként a magyarországi föld alatti bányászat referenciaterülete legyünk, de úgy, hogy üzemelünk és hasznot hajtunk.

– Az állam mentőövet dobhatott volna?

– Az állam hogy is tudna segíteni? Magáncégek közötti probléma ez. De vajon az ország egyetlen acéltermelője megengedheti-e azt, hogy az alapanyagot ne magyar, hanem külföldi termelőtől szerezze be? Ezt a dunaferres döntést mindenképpen célszerűtlen megoldásnak tartom. Félő, hogy az alacsonyabb ár csak addig tart majd, amíg mi be nem zártuk a bányát.

A funkciónak a pénz és a képzelet szab határt

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Beszélgetésünkből kiderül, hogy a csilléket, a kast nem lehet máshol használni. Itt maradnak. A tulajdonos a területet meg kívánja tartani, és egy részén, a műhelyekben javítás folyhat. Hiszen aki bányagépet tud javítani, az traktort, kombájnt, erdészeti gépet is képes. Ráadásul a teherautók számára aknás garázzsal rendelkeznek, ezért a tevékenységet megtartják, azaz a melléküzemágból fő terület lehet. Raktározással is foglalkozhatnának, és hatalmas irodaépületük is van. Másik álom a hervasztó jelenben, hogy a jellegzetes épületekben műszaki és bányászati tematikájú interaktív szórakoztatócentrumot hozzanak létre. Az ércelőkészítő 1920 körül épült, várkastélyszerű épülete védett ipari műemlék, ráfordítással akár paintballpálya is lehetne benne. A funkciónak a pénz és a képzelet szab határt.

Vigh Tamás ezen a napon Bakonyoszlopon járt, ahol van még föld alatti bányászat. Szenet és bauxitot tárnak fel. Az emberek érdekében ment tárgyalni, hogy megkérdezze, lesz-e számukra munka. Mert az itteniek közül sokan vállalnák az ingázást az innen hatvan kilométerre fekvő településre. A tárgyalásról nem beszél, diplomatikusan azt mondja: biztató.

– A mangánbánya évente több tízmillió forint iparűzési adót fizetett a 270 millió forintos költségvetésű, 2100 lakosú településnek – tudom meg Fülöp Zoltánnétól, Úrkút polgármesterétől. Villámcsapásként érte őket a hír, át kell gondolniuk gazdálkodásukat, teszi hozzá.

A Balaton-felvidéki Nemzeti Park területén működő Mangán Kft. évente átlagosan tízmillió forint körüli összeget fordított környezetvédelmi beruházásokra. Veszélyeshulladék-tárolót építettek, talajcserét hajtottak végre, iparvágányt korszerűsítettek, felújították Úrkút ivóvízvezeték-rendszerét, egy időben gondoskodtak a település vízellátásáról is.

A mangánbánya ércőrlőjében, amely lehet vagy négy emelet magas, és valóban egy zord várkastélyra emlékeztet, macska lépdel az egyik helyiségben. Tappancsa nyoma látszik a finom porrétegen. A sárga kobakot letették, ott van az egyik ablakban. A minap fordították meg a bányászjelképet, az éket és a kalapácsot. A bezárt bányák szomorú mozzanata ez. Mivel jövőre lett volna százéves a bánya, már tervezték az ünnepséget. De elmarad. Végleg elmarad. És napok múlva lesz az utolsó reggeli eligazítás.

Öltözői csendélet. Mi lesz a bánya után? Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »