"Ez nem egy előítélet-mentesítő rovat" – cigány olvasónk írása

Azt hiszed, mindent tudsz rólam? Mert barna a bőröm, és fekete a hajam, nem mersz leülni mellém a buszon? Tévedsz!

Tudod, milyen cigányként élni Magyarországon? Mit sem tudsz róla!

Azt hiszed, hogy az alábbi sorokban egy érzékenyítő tréninget, vagy előítélet-mentesítő rovatot olvasol? Nem! Rengeteg eset háborít fel engem is!

Ez itt a mindennapok története – egy diplomás cigány szemszögéből, aki sokat tett addig, eljusson odáig, ahol van. Aki átlagos életet él: nap mint nap dolgozik reggeltől estig, másoddiplomás képzésre jár, barátaival találkozik. Teszi azt, amit a szüleitől tanult, amit a barátai tesznek, amit a társadalom elvár tőle. És eközben mindent megtesz azért, hogy a cigányok és nemcigányok közti együttélésen javítson.

De nem holmi liberalista eszmétől vezérelve győzködi a körülötte lévőket, hogy a cigányokat támogatni kell. Inkább megmutatva a rideg valóságot, olykor szembefordulva mindkét oldallal próbál görbe tükröt tartani a mai magyar társadalom elé.

 

I. Albérlőkénél járt a lakástulaj

Múlt héten egy hosszabb, több napos túrázást követően már vágytam a főváros lüktető pezsgésére. Marcaliból indultam, majd egy hetet túráztam a somogyi dombság lankái, nyárfaerdői közt. Böhönye és Barcs komótos, lassú pergésű falusi napjai után ugyan kimaradt Babócsa, de helyette visszaérkeztem Budapestre feltöltődve, teli energiával, jókedvvel.

Még aznap telefonált az egyik kedves ismerősöm, jó híre volt: lakást vásárolt. Kis hibával.

A lakásban albérlők élnek. Bízva abban, hogy egy jó ajánlattal – általam közvetítve, mindkét fél számára igazán jó megoldás születik… Megkért, hogy segítsek neki, hiszen cigányként mégiscsak könnyebben szót értek velük.

Felkészülve a legrosszabb esetre is, elindultunk a Józsefváros belsejébe. Ismerős volt a környék, több mint öt évig a Kálvária téren dolgoztam, előtte pedig 7 évig vágtam át a Teleki téren, be a Lujza utcába a hajléktalanok közt.

A környék az elmúlt 15 évben szinte semmit sem változott. Csak itt-ott lehet észrevenni a kerületi rehabilitáció jegyét, de mégsem volt biztató az utcakép.

Így vágunk neki a Karácsony Sándor utcának. Nem érkezünk korán, hátha ők is dolgoznak, hat előtt érünk a házhoz. Kopott, málló vakolat, de a ház belseje biztató: széles, tiszta lépcső. Csak a felső szint tűnik messzinek, lift nélkül az a sok lépcső igazi pilisi túrabemelegítésnek tűnik.

Miközben kopogtatok az ajtón, tudom, azonnali, gyors sikerre nem számíthatunk. Csak a nyugalom, hidegvér és kitartás az, amivel célt érhetünk, s az, hogy mindezt egy másik cigány nő tolmácsolja feléjük. Nem az erőfitogtatás a cél – hiszen akkor nem velem érkezne a tulaj -, hanem a kulturált párbeszéd, s egy olyan megegyezés létrejötte, mellyel a bent lakó család is jól jár. Tudtam, nem egy kávé melletti kellemes csevejre számíthatunk.

A kopogtatás után tétova kérdés jön válaszként a lakattal felszerelt ajtó másik oldaláról. A lakásban sötétség van, és csend, hiszen a közműveket már kikapcsolták a víz kivételével. Mivel értelmét nem látom a bemutatkozásomnak, nem is mondok nevet, így aztán fél perc után, de kinyílik az ajtó. Szemben velem egy nagyjából velem egyidős nő áll, melegen beöltözve, bizalmatlanul néz rám, majd amikor a lakástulajt is észreveszi, már tudja, miért érkeztünk. Megváltozik a hozzáállása, haragossá, idegessé válik, majd közli, bent alszik a gyerek, és hagyjuk békén őt. A javaslatra, hogy megegyezés céljával jöttünk, sem változik semmi, fordulna befele, hogy magára zárja a lakást. Kiabálva még közli, semmi jogunk őt zaklatni, hagyjuk békén.

Az ajtóba beillesztett lábam sem segít a kommunikációban, sőt katalizátorként hat: a nő érzi, hogy ott egyedül a gyerekkel könnyen kiteheti a lakástulajdonos – jogosan – a szűrét. Ordít, kiabál, és telefonon hívja a férjét, hogy azonnal érkezzen haza, mert megtámadták. Én elszántan, de mosolygok magamban…

Végül kiveszem a lábam az ajtóból, hadd záródjon az az ajtó. Rendőrséggel fenyeget a hölgy, aminek mi örülnénk is… A nő pár perc múlva még egyszer kijön a folyosóra, de csak a magáét hajtja: neki van érvényes lakásalbérleti szerződése, ez a férfi nem is a tulaj, és hogy merjük a lakásban mi megtámadni őt… az arcomba ordít. Fél centire az enyémtől, várva azt, hogy megijedek tőle, de tudom, ez csak erőfitogtatás.

Hiába a nyugodt, higgadt szavak ereje: hogy a tulaj elég kellemes (6 számjegyű) összeggel segíti a kiköltözést, ha a határozott idő lejárta előtt teszi meg, hatása nincs. Mintha nem is jutna el a tudatáig. Hiszen két lehetőség van: vagy ezzel az összeggel 2 héten belül kiköltöznek, vagy 1,5 hónap múlva a bírósági eljárást követően jön a kilakoltatás – semmi pénzügyi támogatással a lakástulajtól.

Negyedórát követően a földszintről hatalmas hangzavar hallatszódik: sejtjük, megérkezett Csabi, a férj. Hatalmas robajjal, ordítozással mássza meg a három emeletet, energiája, haragja, mérge nem csillapodik, ahogy kaptat felfele. „Hol vannak a rohadékok? Megölöm őket!” Az ismerőssel nem nézünk egymásra, de tudjuk, itt gondok lesznek… Első kép, ami felsejlik előttem: hogy a folyosó korlátjának lök, és zuhanok több métert lefele, hogy végül egy nagy puffanással érjek földet. Beljebb húzódok a folyóson, lelkiekben felkészülök egy 180 magas, kopasz, kigyúrt férfira. Csabi megjelenik. Alacsony, fekete hajú, 40 körüli munkaruhába öltözött férfi, arca az idegtől eltorzulva. Az elszántsága azonban akár 3 verőlegényével felér. Ketten fogják le azonnal, ami csak nehezen megy. S szerencsére ekkor nyílik a szomszéd lakás ajtaja. Menedéket kínál nekünk, amit hálásan elfogadunk. Ordít, szitkozódik az ajtórácson keresztül. Szóhoz sem hagy bennünket jutni. Félő, hogy így is feltépi a lakás ajtórácsát, s úgy esik nekünk. Majd válogatott szidalmak sora záporozik ránk. Sok mindent hallottam már, de ez még számomra is sokkoló volt, hogy nekem – aki nő vagyok, s ugyanúgy mint ő, cigány – milyen szavakkal szidalmaz. Majd túljutva az első sokkon, mosolyogok magamban, de tudom, ha ez látszódna az arcomon csak olaj lenne a tűzre, s fél percen belül vér folyna, s inkább csendben tűrjük a kéretlen szavakat, átkokat.

Indulnánk már haza, mert látjuk, értelmes szó itt ma már nem hangzik el, de tudjuk, ha elhagyjuk a lakást, azonnal nekünk esnek késsel, bottal, ami a kezükbe akad. Így kénytelenek vagyunk megvárni az egyenruhásokat. Végül negyed órás ordítozás után nagy nehezen megjelenik a rendőrség: két fővel vonulnak fel. Csabi kissé visszafogja magát, majd az adatfelvételt követően a rendőrök elmondják nekünk – amit eddig is tudtunk – hogy csak polgári peres eljárást követően lehet kilakoltatni a jogtalanul ott élőket. Hiába mondjuk el még egyszer: olyan javaslattal érkeztünk, ami mindenki számára jó, még mindig nem akarják meghallani.

Végül lesétálunk a lépcsőn, figyelmeztetve az albérlőket arra, hogy november végén költözés, készüljenek, mert akkor már végrehajtókkal érkezünk.

Sötét van már, mire kilépünk az utcára, nyugodt, békés. Mi még a rendőrökkel beszélgetünk pár szót, amikor Csabi ismét felbukkan az egyik ismerősével. Dülöngélve jön ki a házból, és fél perc múlva eltűnik a közeli kocsma ajtajában.

OV


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »