Európa új bal és jobb arca

Az osztrák köztársaságielnök-választás második fordulóját a Zöldek jelöltje, Alexander Van der Bellen nyerte a radikális jobboldali Norbert Hofer előtt. Az a tény, hogy a néppárt és a szociáldemokrata párt jelöltjei már az első fordulóban kihullottak, katasztrofális kudarc a világháború utáni Ausztria két sikerpártjának, amelyek az országot egymás enyves ölelésében a világ leggazdagabb nemzetei közé vezették. A nagy történelmi pártok hanyatlása egybeesik a tömeges bevándorlással, így a jelenleg zajló folyamatokat úgy a legegyszerűbb értelmezni, hogy a mainstream politika a migránsáradat átgondolatlan és következetlen kezelésének árát fizeti meg. Ez egyrészt nyilvánvalóan igaz, másrészt azonban fontos észrevenni, hogy az új szereplők nem a semmiből kerültek elő.

A hidegháború utáni Európa tömegpártjainak vezetői döbbenten állnak az előtt, hogy a zöld fordulat milyen elemi erejű igény a társadalom egy igen masszív kisebbségében – számukra már nyilvánvaló evidencia, hogy szemléletbeli és technológiai fordulat nélkül a bolygó alkalmatlanná válik az emberi életre. Míg a régi politikai erők szociális osztogatással és a pénzügyi elit kiszolgálásával voltak elfoglalva, a globalizációkritikus értelmiség a zöld mozgalmakba tömörült. Ahogy korábban Németországban, úgy most Ausztriában is nyilvánvalóvá vált, hogy ami fél évszázada még pár LSD-t majszoló hippi élménye volt, az ma már olyan intellektuális, morális és politikai erő, amellyel nem csak el lehet billenteni, de meg is lehet nyerni egy választást.

Míg a hagyományos baloldal pártjai Bill Clinton, Tony Blair és Gerhard Schröder vezetésével neoliberális fordulatot vettek – melynek nyomán ma már nagyon hasonlóan gondolkodnak a gazdaságról, mint a konzervatívok -, addig a zöldekben megmaradt az igény a fennálló politikai rendszerek és a globális kapitalizmus átfogó kritikájára. Míg a régi, piacpártivá vált baloldal a társadalmi igazságtalanságokra parlamenti vizsgálóbizottságokkal, költségvetési átcsoportosításokkal és új minisztériumi főosztályokkal reagál, addig az új, zöld baloldal szavazóinak félreérthetetlen intellektuális igénye van a verseny mindenhatóságával szemben megfogalmazható rendszerszintű válaszokra.

Ez idő alatt az iszlámmal való egyre problémásabb együttélés a jobboldali radikálisokat formálta át, akiknek fasisztoid és antiszemita rendpártisága mára Izrael-barátsággá és lelkes érzékenységgé vált az egyéni szabadságjogok iránt. Egykori nacionalizmusuk ma már nem más, mint jóléti sovinizmus – valójában szélsőséges liberálisok, akik ugyan nem akarnak társadalommérnökösödni vagy gender-kurzust tartani, viszont hisznek a kapitalizmusban, piacpártibbak, mint a hagyományos konzervatívok, szavazóik közt pedig nem csak a bevándorlóktól jövőjüket féltő munkavállalók, de egykori értelmiségi liberálisok, testi épségükért aggódó zsidók és melegek is megtalálhatók. Az európai radikális jobboldal nagyobb részének ma már szinte semmi köze a Magyar Gárda arany oroszlános mellényében menetelő klasszikus szélsőjobboldalisághoz: a rendpárti fasizmus Nyugaton már nem mozgat meg tömegeket – a Le Pen lány inkább a saját holokausztrelativizáló apját zárja ki a Pártjából, a holland Geert Wilders a könnyű drogok helyett a szólásszabadságot korlátozó erőkkel harcol, a tizennégy éve meggyilkolt Pim Fortuyn pedig vállalt homoszexuálisként vezette a holland szélsőjobboldalt, és vált az iszlám kritikájának Európa-szerte ismert mártírjává – sírjára a helyi prostituáltak minden nap friss virágot visznek.

A zöldek rendszerkritikája, humanizmusa és ökotudatos gondolkodása éppúgy érték, mint a szélsőjobb engesztelhetetlen ragaszkodása a nyugatias életmódhoz és a liberális világ értékeihez, ugyanakkor mindkét világ tagadhatatlanul terhelt: míg a zöldek túl folyékonyan beszélik a politikailag korrekt nyelvet és a kulturális relativizmus mindenható szólamait, addig a szélsőjobb tagadhatatlanul önző, demagóg és xenofób: a Nyugat gazdagságát nem lehetőségnek és felelősségnek, hanem fenyegetett jognak látja. A radikális jobboldal igénye a törvények uralmára és a nemzeti sajátságok megvédésére épp annyira fontos Európa számára, mint a zöldek igénye a jó levegő vagy a harmadik világ gondjainak orvoslása iránt. Ezért elsőrendű érték most a középre igazodásnak és a konszenzus keresésének képessége, amit a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták fél évszázadon át oly nagy sikerrel gyakoroltak.

Ausztria centikkel győztes zöld köztársasági elnöke csak az első fecske abban az Európában, amely történelme során nem egyszer volt képes kamatoztatni politikai, vallási és kulturális sokszínűségét. Ahol emberség, piac, megújuló energia, szabadságjogok és kulturális jellegzetességek nem pár ezer szavazattal győznek vagy buknak el egymás ellenében, a politika képes felismerni az európai társadalmak elemi igényét úgy a biztonság, mint a humánum, úgy a jól működő gazdaság, mint a tiszta víz iránt. Akik egymást kizáró válaszokban gondolkodnak, akik mások eltiprásával, kommunistázásával, fasisztázásával vagy hazaárulózásával törnek politikai babérokra, öngyilkos játékot űznek – s mert tankönyvbe illő pszichopaták, szellemük vásznán csakis a másnapi zsákmány lebeg.

Ha a frissen megválasztott zöld elnök győzelmében nagyvonalú lesz, képes lehet visszavezetni Ausztriát abba az állapotba, ahonnan az ország második világháborút követő fél évszázados sikere elindult: a társadalmi békéhez, az ellentétes oldalak kooperációjához és az ötven százalékkal való elégedettséghez – a száz százalék érdekében kockáztatott teljes megsemmisülés helyett. Bár az osztrák modellben hagyományosan túl nagy a korrupció, túl sok a paktum, túl kevés a valódi vita és konfrontáció, mégis ez az a hagyomány, amelyhez Ausztriának vissza kell találnia. S nem csak az osztrákoknak – egy nap nekünk, magyaroknak is a konszenzus útjára kell lépnünk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 26.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »