Európa ma is hálás lehet a magyar végváraknak

Európa ma is hálás lehet a magyar végváraknak

Buda török elfoglalása valódi jelentőségénél sokkal kevésbé él a nemzet emlékezetében, pedig Trianonhoz hasonló igazi sorsforduló volt.

Erre hívta fel a figyelmet az a konferencia, amelyet Buda 1541. augusztus 29-i elestének 475. évfordulóján rendeztek néhány napja Budapesten. Pálffy Géza, az MTA kutatóintézetének történésze és kutatócsoport-vezetője azt emelte ki: Buda elestéhez a mohácsi vereségen keresztül vezetett az út, ez az eseménysor pedig mintegy „első Trianonként” a magyarság történelmét mind a mai napig meghatározó sorsfordulóvá vált. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

– Tanár úr, évszázadokig nem volt a magyarságnak olyan saját fővárosa, amely úgy ösztönözhette volna a politikai, gazdasági és kulturális fejlődést, ahogy az más országokban megfigyelhető. Pozsony koronázóvárosként még Balassit is mint juhásztáncost a figyelem fénykörébe emelte, Nagyszombat Pázmánynak köszönhetően egyetemi központtá emelkedett, később Bécs a testőr költőket pallérozta. Ez mennyire enyhítette a magyar főváros hiányát?

​- Sajnos csak részlegesen. Buda 1541. évi eleste ugyanis azért tekinthető valóban tragikus sorsfordulónak, mert a késő középkori főváros sokrétű szerepkörét ezt követően nem egyetlen magyar főváros, hanem számos város együtt vette át. Mégpedig nem csupán átmeneti időre, hanem – bár ezt általában nem mérjük fel kellő súllyal – hosszú évszázadokra! Mivel Buda elvesztével a történeti magyar állam területe 150 évre három részre szakadt, mindhárom új országban az egykori főváros szerepét új városok örökölték. Egyrészt: a török hódítás miatt kifli alakura fogyó Magyar Királyságban Pozsony és Bécs. Míg az előbbi az ország „első fővárosa” és belpolitikai központja lett (ahol a 19. század közepéig az országgyűlés és a Magyar Kamara ülésezett), az utóbbi egészen 1918-ig uralkodói rezidencia és kül-, pénz- és hadügyigazgatási központ, azaz „második főváros” maradt. Noha Pozsony szerepét a 18. századtól fokozatosan részben Buda, majd az 1867. évi kiegyezés után végleg a komoly fejlődésnek induló Pest-Buda vette, ennek ellenére a Magyar Királyság két fővárosból történő központi igazgatása a 16. század közepétől egészen 1918-ig fennmaradt. Másrészt az újonnan létrejött Erdélyi Fejedelemségnek is természetesen új fővárosa lett, nevezetesen Gyulafehérvár. Végül az Oszmán Birodalom részét alkotó török hódoltság fővárosa másfél évszázadig Isztambul volt, miközben Buda igen tekintélyes korábbi gazdasági szerepkörét nyugaton elsősorban Bécs, délkeleten pedig Belgrád vette át.

Összességében tehát Buda 1541 után évszázadokra elveszette a késő középkorban Közép-Kelet-Európában betöltött kiemelkedő politikai, gazdasági, kulturális és művészeti szerepköreit. Mindezeken hosszabb távon az említett majd fél tucat város (Bécs, Pozsony, Gyulafehérvár, Isztambul, Belgrád, sőt még Zágráb és részben valóban Nagyszombat is) osztozott. Úgy érzem, ez a névsor önmagáért beszél, hiszen e városok között öt mai főváros szerepel. Az önálló magyar főváros és – rögtön tegyük hozzá – az önálló magyar királyi udvar politika, gazdasági és kulturális szerepkörének hosszú távú kiesését utólag már csak részben, teljességgel pedig sohasem tudtuk pótolni. Így véleményem szerint 1541 kapcsán nem túlzás egyfajta „első Trianonról” beszélnünk.

– Ha a Magyar Királyság egy balkáni államszervezetű ország lett volna, ahol nincsen például erős rendiség és jól működő államigazgatás, az oszmán haderő eljuthatott volna nyugatabbra is annál, mint ameddig végül is eljutott. Ez alátámasztja-e azt, hogy végvári vitézségünk akkora jelentőségű volt, amekkorának gondoljuk?

​- Úgy gondolom, egyértelműen! Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy 1526/41 előtt Magyarország 500 éven át meghatározó politikai elittel, viszonylag jól működő államigazgatással, szilárd társadalmi keretekkel rendelkező keresztény állam, sőt bizonyos időszakokban közép- vagy nagyhatalom volt. Mivel Buda eleste után a Habsburgok vezette Közép-Európa – ugyan természetesen érdekből, de mégis – segítségünkre sietett, ez a magyar rendek és nemesség vezetése alatt lehetővé tette e struktúrák jelentős részének megmaradását. Így a Magyar Királyság még az oszmánok világbirodalma számára sem volt olyan könnyen legyűrhető, mint a Balkánon Albánia, Szerbia vagy éppen Bosznia. Így lettünk a 15. századi Európában előbb a kereszténység egyik legfontosabb védőbástyája, a 16. században pedig Közép-Európa törökellenes védőpajzsa. S nem ütközőállama vagy gyepűje, mint sokan mind a mai napig vélik, hiszen Európának mindvégig szerves része maradtunk! E védőbástya katonaságát valóban a többségében magyar, kisebb részt horvát, szerb és német végvári katonaság adta. A sok tízezer végvári katona másfél évszázados küzdelme és kitartása döntő szerepet játszott mind államiságunk, mind a keresztény Közép-Európa megmaradásában. Idén, Zrínyi Miklós 1566. évi szigetvári hőstettének 450. évfordulóján így az ő helytállásukra is érdemes emlékeznünk. Óriási szerepük volt ugyanis abban, hogy Nagy Szülejmán világhódító tervei (köztük Magyarország teljes megszállása, sőt „második fővárosunk”, Bécs elfoglalása) szerencsére sohasem váltak valóra.

​- Fedezd föl saját kultúrád – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A mai fiatal nemzedékeknek fontosat üzen-e az a történelmi tény, hogy az 1541 tavaszán Budát ostromló több tízezres Habsburg-sereg lovasságát egy magyar főúr, Perényi Péter vezette, míg a Budát védő Szapolyai-párti, török segítségért folyamodó erők egyik vezére Török Bálint volt. Nem sokkal később Perényit a Habsburg-uralkodó vetette fogságba, miközben Török Bálint az isztambuli Héttorony rabjaként hunyt el?

​- A mohácsi csata egyik legsúlyosabb következménye az volt, hogy a korábban mindvégig egységes törökellenesség a magyar politikai elitben véget ért. Sőt, a két új király (Szapolyai I. János és Habsburg I. Ferdinánd) megválasztásával, majd megkoronázásával – akik, hangsúlyoznám, mindketten törvényes uralkodók voltak – hamar eljött a magyar bel- és polgárháború, illetve a török orientáció időszaka. Ez igen komoly törést jelentett a késő középkorhoz képest. A három részre szakadó történeti Magyarország területén a polgárháborús állapotok kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen az 1711. évi szatmári békéig tartottak. Ezt akkor is szomorúan rögzítenünk szükséges, ha ma már reálisan látjuk, a három részre darabolódás elkerülhetetlen volt: az erdélyi területek nem úszhatták meg az oszmán gyámkodást (azaz a vazallusi státuszt), a nyugatiak számára ugyanakkor a Habsburgok monarchiájához való csatlakozás jelenthette az egyedüli kiutat.

Az 1526 utáni évtizedekben a sokféle kényszerpálya és útkeresés közepette azonban számos köpönyegfogató és gátlástalanságok sorára képes politikus is akadt – miként például az említett Perényi Péter vagy a Gárdonyi Géza csodálatos regényében, Az egri csillagokban ritka kivételként rosszul ábrázolt Török Bálint. A történelem mégis igazságot szolgáltatott. A politikai kalandorokat és végletesen félrecsúszókat ugyanis a 16–17. század folyamán a nagyhatalmak előbb-utóbb kiiktatták az ország életéből: miként Perényi Pétert vagy az osztrák Hans Katzianer főkapitányt a Habsburgok, Török Bálintot vagy utóbb Thököly Imrét pedig az oszmánok. Ha a történelem valóban az élet tanítómestere, e példák talán még napjaink politikusai számára is tanulságokkal szolgálhatnak…


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »