Esti mese – A bolond falu

Esti mese –  A bolond falu

Silda községben járt nagyapámnak a nagyapja, ő mesélte, hogy ott olyan buta a bíró – de az egész falu népe is -, hogy ember olyat még nem látott.

Egy asszony ment a bíróhoz.

– Jaj, bíró úr, lakodalom lenne nálunk, de egy csepp sót sem lehet kapni mostanában, mit csináljunk?

– Édes lányom, vesd el a maradék kis sótokat, majd megszaporodik az, csak jó trágyás földbe vesd!

Úgy is csináltak. A legkövérebb földet fölásták, elgereblyézték, belevetették a csepp sót. Telt-múlt az idő, megázott a föld. Kelt is ott rengeteg árvacsalán. Nyalogatták az emberek, asszonyok, kóstolgatták.

– Hű, milyen csepp, és már milyen jó ereje van!

Csak várták, várták, de nem fehéredett meg a csalán, nem lett belőle só, a lakodalom ideje pedig eljött.

Más faluból hozott a vőlegény menyasszonyt. Sildában alacsony emberek voltak, csepp házakat építettek, hát nem fért be a szép magas menyasszony az ajtón. Megállt az ajtó előtt, mögötte meg a nagy hosszú sor, a lakodalmi menet.

Tanácstalanok voltak az emberek:

– Mi lesz itt, hogy nem fér be a menyasszony?

Azt mondja az egyik násznagy:

– El kell vágni a lábából!

Közbevág a bíró:

– Hohó, én mondom meg az igazat! A feje nem fér be, azt kell levágni!

Belekottyant egy menyecske:

– Hozzam a fejszét?

A gazda is rátoldott:

– A fejszét hozhatjátok, de azért, hogy kiüssem vele az ajtófélfát, mert kár lenne a szép menyasszony fejééért.

Nagyapám nagyapja nem győzte hallgatni a sok bolondságot.

– Sose poroskodjanak a lakodalom napján, inkább hajoljon meg a szép menyasszony! – tanácsolta nekik.

Lehajlott és befért. Örültek a lagzisok, mindjárt fő helyre ültették nagyapám nagyapját, nagy lett a tekintélye. Biztatták:

– Igyon, egyen! Hol termett magában ekkora ész, hogy ilyet ki tudott találni? Igyon, egyen!

Az esküvőn a bíró is ott volt. Restellte a menyasszony rokonai előtt, hogy mennyire körülnőtte a gaz a templomot.

– Emberek, ha vége a lakodalomnak, jól kimulatták magukat, az asszonyok éjjel-nappal fonjanak egy vastag kenderkötelet, az emberek meg arrébb húzzák a templomot a gazból. Szégyen, gyalázat, de a templomukat teljesen benőtte a sok csalán, szeder, minden.

Mikor az asszonyok készen lettek a rengeteg kötéllel, a bíró nagy hetykén odaszólította az embereket a templomhoz:

– Hozzák a kötelet, emberek, tekerjük jól körül a templomunkat! Egyszerre rántsuk meg! Hó-rukk!

A kötél engedett.

– Már jött, emberek, hej, már jött!

De bizony nem jött a templom semmit. Restellte a bíró, hogy megint bolondságot talált ki.

Silda községbe érkezett egy vándor, macskával a hóna alatt. Sildában nem ismerték a macskát, úgyhogy nagyon elszaporodtak az egerek, a magtárakból mind kiették a búzát.

Kérdezgették az ismeretlent:

– Mit árul?

– Macskát.

– Mire való az?

– Pusztítja az egereket.

– Úgy? Hogy adja?

– Egy véka aranynál nem adom alább.

A bíró:

– Huj, megvesszük, kifizetjük, megvesszük!

Adták neki a véka aranyat. Az meg ugyancsak kilépett vele, nehogy a falusiak meggondolják a dolgot.

A bíróék meg tanakodtak, hogy mit ehet ez az állat.

– Szaladj csak a vándor ember után, fiam, kérdezd meg, mit eszik az állat!

A gyerek szedte a lábát, kiabált:

– Mit eszik az állat?

Egyet-mást.

Az meg úgy értette, hogy embert, marhát.

– Bíró úr, mit tettünk?! Embert, marhát eszik a macska!

– Jaj, végünk, végünk! Mindegy, el kell pusztítanunk, míg ő el nem pusztít bennünket!

Rágyújtották a macskára a házat. A macska nagy prüszkölve valahogy kimenekült, fel a magtár tetejére. Az embereknek sem kellett több, felgyújtották azt is. A végén az egész falut leégették, szegények maradtak, mint a templom egere.

A bíró mégsem veszítette el a kedvét.

– Emberek, földönfutók lettünk, én mégis olyat gondoltam ki, hogy elsők leszünk a vármegyében. Felmegyek a holdra.

– Hogy, bíró úr? – hitetlenkedtek a falusiak.

– Hogy? Ejnye, de kishitűek vagytok! Szerzünk sok hordót. Látjátok azt a nagy hegyet? Milyen közel van ahhoz a hold! Egymásra rakjuk a hordókat, majd a botommal felhúzogatom, és feljutok a holdra.

Hordták a hordót, guringatták fel, tolták a nagy hegy tetejére. A bíró meg egymásra szedte fel mindet.

– Emberek, adjanak még vagy kettőt!

– Bíró uram, honnan, ha elfogyott?

– Ó, ti ostobák, vegyétek ki a két alsót, az már úgy sem kell!

Az emberek szót fogadtak, kihúzták a két hordót, a többi meg szétgurult. A bíró lezuhant, kezét-lábát törte, még a fejét is jól beütötte.

Ha a bíró le nem esett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

* * *
Reklám:
Vásároljon népies ruhát a Székely Termékek Webáruházából!


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »