Esterházy-inventár: a ránk hagyott gazdagság

Esterházy-inventár: a ránk hagyott gazdagság

Felolvasóestjein gyakran előfordult, hogy még hullámzott a nézőtéren a nevetés, de súlyosabb állításai már csöndet kényszerítettek a hallgatóságra.

Körberakom magamat a könyveivel, hogy ha bármi eszembe jut, ha ellenőrizni akarom az emlékezetemet, ha föl akarok valamit eleveníteni, azonnal megnézhessem. Elmerülök az olvasásban, fogva tart, ez jó. Szeretem, ha valaki képes fogva tartani.

Jönnek vissza az emlékek, viszonylag tisztán emelkednek ki az időből. Egy gróf, és prózát ír. No, vajon milyen prózát ír? Furcsát, különlegeset (Fancsikó és Pinta). Posztmodernről 1976 táján idehaza sok szó nem esett. Gyors emelkedés a pályán, először a neve miatt olvassák. Később is a neve miatt olvasták, de már senkit sem érdekelt a származása. A Kádár-rendszer slamposságának, szürkeségének, primitívségének, durvaságának volt élő ellentéte minden újonnan megjelent Esterházy-könyv. Akik a 90-es években sanda megjegyzéseket tettek, hogy Esterházy „alkut kötött” (a kommunistákkal, Aczél György kultúrpolitikájával, a Magvető valamikori ávóstiszt igazgatójával), s ezért jelent meg a rendszerváltozás előtt olyan gyakran s akadálytalanul, csak egy dologról feledkeztek meg: nem Esterházynak kellett legitimálnia magát, hanem jó nevekkel és erős tehetségekkel a Kádár-rendszernek, amelyen egyre erősebben átfújt a nyugati szél. Aczél kultúrpolitikájának lényege volt az írók „megszerzése”, megnyerése, kétségkívül a kordában tartásuk is, de éppen mivel diktatúrát működtetett, szüksége volt az értelmiségre, az írók pedig az értelmiség krémjét jelentették. Esterházy tündökletes tehetsége a hatalom szempontjából a diktatúra sötétségére jótékony fényeket vetett, olvasóinak szempontjából pedig a diktatúra sötétségében jótékony fényeket jelentett.

Mindez hozzájárult a későbbiekhez: ahhoz, hogy Esterházy a liberálisoktól (kevésbé a baloldaltól) több megértést, ráfigyelést kapott, jobban értették, iróniáját, amelybe sosem vegyült cinizmus, sokkal inkább méltányolták. Viszont az az MDF-es jobboldal, amely kormányra kerülésével a 90-es években merev és sértődékeny volt, olvasottsága ráadásul erősen hiányos, hazafisága pedig pátoszos, Esterházyt nem értette, nem is akarta érteni, ha mégis, akkor inkább félreértette, és főként nem volt képes kulturálisan integrálni.

Bármilyen paradox, de az MDF-es kultúrpolitika merevebb volt, elzárkózóbb, finnyásabb és ízléshiányosabb, az értékekre is süketebb, mint amit Aczél a diktatúra utolsó korszakában működtetett. Mindazonáltal Esterházyt baloldalinak vagy liberálisnak tartani túlzás és tévedés. Utóbbit némi idézetapparátussal éppenséggel be lehet bizonyítani, de ugyanígy be lehetne bizonyítani, hogy konzervatív volt, s korántsem csak azért, mert hívő katolikus is. De akkor vagyunk legközelebb az igazsághoz, ha nem soroljuk őt be ideológiailag sehová sem: író volt, akinek a baráti köre a ballib oldalról kerül ki, s ez az írói tevékenységét nem befolyásolta, de a publicisztikait, főleg a 90-es évek közepétől, igen. Tehát ne soroljuk őt egyik táborba se, viszont állapítsuk meg kellő tisztelettel, hogy a liberális értelmiség sokkal befogadóbb volt vele. (Ott sem méltányolta őt mindenki. Bächer Iván pl. csúnyán megtámadta. Radnóti Sándor nagyon is tisztában volt tehetségével, de volt azért némi tőrkarcolás abban, hogy tanulmányában – Az ambivalens műbírálat, 1988 – nem azt írta róla, hogy a legjobb írónk, hanem csak azt, hogy Esterházy „a mai magyar próza legnagyobb stilisztája”. A gyengébbek kedvéért az utolsó szót kurziválta.)

Műveit rakosgatván magam körül, s beleolvasván egyikbe-másikba, meglepődöm, mi mindenre nem figyeltem föl egy-egy könyvének vagy vele készült interjúnak az első megjelenésénél. Hogy például a Marianna D. Birnbaum által jegyzett Esterházy-kalauznál (1991), amely egy szövegekkel illusztrált interjúkötet, milyen kevés figyelmet szenteltem azoknak a mondatoknak, amelyek részben a Kádár-rendszerben, részben a szabad Magyarországon az író helyét meghatározták. Amikor Birnbaum egyik kérdésében fejtegeti, milyen jó, hogy Esterházy 1950-ben született, s nem akkor volt 25 éves, bár akkor nyilván nem is írt volna, „nem adta volna el magát”, ő a következőket válaszolja: „Van, aki eladta magát, s van, aki nem. Meg azt azért nem lehet tudni, hogy az üdvösség dolgában ki hogy áll. (…) ha jobb korba kerülök, akkor egyszerű grófként kellett volna tengetni az életemet, egy szociálisan fölvilágosult, parasztjaiért aggódó, azok javát Dániában taníttató…” A riporternő közbeszól: „Én már látom Magát az Akadémia másik oldalán reliefben!” Esterházy válasza: „Egyfelől. Viszont Károlyi rokonnal azért nagyon vitatkozó, földjeinket fel nem osztó, valamelyest konzervatív…” Itt megint megszakítják. Kár.

Az idézett interjúrészlet is tanúskodik róla, hogy Esterházy megnyilvánulásairól nem könnyű eldönteni, hogy iróniája mikor fordul át komolyan vételbe, és viszont. Ráadásul a kettő néha együtt van, együtt hat. Felolvasóestjein gyakran előfordult, hogy még hullámzott a nézőtéren a nevetés, de súlyosabb állításai már csöndet kényszerítettek a hallgatóságra. Hasonlóan fontos mondatokkal határozta meg már ekkor, 1991-ben a saját írói esztétikáját: „Én a könyvet tradicionálisan fogom föl, abszolút múlt századian… tehát dialógusnak. Ebből sok minden következik, függetlenül attól, hogy azon nem igazán tűnődöm el, hogy ki a két beszélgető. De azért azt gondolom, hogy a könyv beszélget az olvasójával.” A 2000-ben megjelent Harmonia Caelestis felől visszanézve ez abszolút logikusnak tűnik, de akik a 80-as, 90-es években született Esterházy-műveket olvasták, talán nem is értették, mit akar ő ezzel a tradicionalizmussal, kötésig a posztmodernben, nyilván csak poénkodik. Hát nem úgy volt.

Esterházy Péter budapesti otthonában 1984-ben Fotó: Molnár Edit / MTI

 

S jött a rendszerváltozás, új lehetőségeket nyitva az íróknak, elsősorban a publicisztikában. Rájöttek ennek a hallatlanul izgalmas műfajnak az ízére, néhányan el is véreztek rajta. A szabadság zsilipeket nyitott meg, és megindult az áradás, az ilyen-olyan gondolatok szabad áramlása. Néha jó volt, máskor hallatlanul nyomasztó. Esterházy kezdetben kifejezetten kiegyensúlyozott publicisztikát művelt, mellesleg afféle politikai lengéscsillapító szerepét a közösségéért nyíltan vállalva. Ő maga így határozta meg, hogy a rendszerváltozás hajnalán miért kezdett el publicisztikákat írni. „Ilyenkor derül ki, most, hogy milyen sok mindent megöltek az emberben… hogy például mit jelent három flekkeket írni kéthetenként… ehhez nekem most nagy kedvem van… Egyszerű értelmiségi reflexek élednek újjá, amik eddig el voltak fojtva… este dörmögte bele az ember a telefonba a barátjának. Ezek a dörmögések az Elefántcsont-cikkek.” Van jelentősége annak, hogy ezek az írások kezdetben a Hitelben jelentek meg. Esterházy úgy gondolta, hogy jó helyen lesz ott, olyan valaki lévén, aki a létező és nem létező szocializmust a létező és nem létező kommunistákkal egyetemben magától értődően elutasította.

A helyzet azonban ennél bonyolultabb volt. Röviden úgy összegezhetnénk, hogy Esterházy írásai mind az MDF-kormány híveiből, mind kultúrpolitikájának működtetőiből, tehát a Hitel szerkesztőiből is azt a kellemetlen érzést váltották ki, hogy ők nem ilyen lovat akartak. Minő pech, az MDF-kormány politikájával szemben ugyanezt érezte Esterházy. A politikai megosztási hadműveleteknek, amelyek a rendszerváltozás után előbb indultak meg, s több energiát emésztettek föl, mint maga a megújulás, sem az irányuk, sem a forrásuk nem látszott még tisztán. De a harci zaj elég fülsiketítő volt. Úgy tűnt, a rendszer a mindennapi élet szintjén majdhogynem maradt, amilyen volt, kicsit élhető, kicsit élhetetlen, a politikát viszont eluralta egy markáns, erőteljes változás, mégpedig az, hogy 1990-ig a hatalomba be kellett, illetve be lehetett épülni, 1990-től kezdve viszont a hatalmat meg lehetett szerezni. Nagy különbség. Az ára is nagy volt: a várakozásokkal ellentétben nem szűnt meg a mindennapi élet teljes átpolitizáltsága, sőt. Nem változtak jelentősen a politikai reflexek, csak idegesebbek lettek. Esterházy ezeket a mozgásokat pontosan érzékelte: „pluralizmust valójában nagyon kevesen akarnak, kevesen tudnak akarni, a reflexeinkből inkább az következik, hogy egypártrendszert gondolunk el, csak éppen most már egy jó párttal”. (A félelem esete a hittantanítással).

Kétségtelen, egyetlen szabadon választott kormány sem tudhatott maga mögött a szovjet tankoknak megfelelő véderőt. (Lásd még: háttérhatalom…) Tankok nélkül kellett országot irányítani – de hát ezt akartuk. Az élet átpolitizáltsága és az ideges türelmetlenség kellemetlenné tette a mindennapokat. Esterházytól volt, aki nem várt semmit, mások viszont nagyon is sokat vártak tőle. Álljon mellénk, hiszen lőnek ránk, sokan érezték így az MDF-kormány idején. Még azt sem mondhatjuk, hogy teljesen jogtalanul. De Esterházy makacsul ragaszkodott egy olyan értelmiségi attitűdhöz, amelyet a harcba vetettek kevésnek éreztek, mert nem érezték elég lojálisnak. Ezzel aztán el is vesztették őt. Esterházy ekkori publicisztikáiban viszont nemcsak a több felőli politikai elhatárolódás igénye érezhető, hanem egy határozott értelmiségi függetlenség igénye általában véve mindentől, ami direkt politikum: „ha a tollam hegyére piros-fehér-zöld pántlikát kötök, avval ugyanúgy nem lehet írni, mint ha sarló-kalapács lenne ott vagy sábeszdekli. A tollam hegyén a tollam hegye kell legyen – meg egy kevés ténta. A kokárda helye a szív fölött van kijelölve.” (A falra hányt borsó sorozatból.)

Az Elefántcsonttoronyból írásaiban sok megszívlelhető bölcsesség van, amire akkor jószerével senki nem figyelt, de a politika biztosan nem. Később, az Egy kékharisnya följegyzéseiből könyvében vagy az Egy kék haris írásaiban mintha már eldőlt volna, ami korábban kétesélyes volt. Ott már akadnak olyan közvetlen letapadások a politikához, amelyek előrevetítik a zámolyi romák ügyében Lionel Jospin francia miniszterelnöknek írt levél aláírását (2001), majd a Gyurcsány-beszéd dicséretét (2006). Az történt tehát, hogy az MDF-es jobboldal szigorúsága, pátosszal telítettsége, ideológiailag ellenkező előjelű diktatórikus reflexei, szeretetnélkülisége nem csinált túl nagy kedvet Esterházynak, hogy velük maradjon, míg a balliberális oldal boldogan keblére ölelte. S mint azt minden értelmiségi tapasztalhatja, a két oldal közt nincs átjárás. Mindenesetre sajnálatosan rövid ideig tartott az az időszak, amíg Esterházy publicisztikái a józan gondolkodás keskeny, de járható ösvényére figyelmeztettek. A két, egymással szemben felálló politikai erő egyre hevesebben öltötte föl a harci készültség formáit egy következő választás megnyerésének reményében, és ez a mindkét oldalt jellemző viselkedésforma feltűnően idegen volt attól az értelmiségi attitűdtől, amelynek Esterházy kezdetben egy igen következetes képviselője volt. De ha ezek a földharcok hozzájárultak, hogy fokozottan a szépirodalom felé forduljon, akkor még a tévedéseknek és túlzásoknak is megvoltak a funkcióik.

Az írótól elvileg elvárható, hogy eredeti módon lássa a világot, gyakorlatilag ez nagyon kevesekre jellemző. Esterházy egészen szokatlan szemszögből figyelt a dolgokra. Egy tévéinterjúban, amelyet Friderikusz Sándor készített vele 2007 januárjában, kap egy kérdést, amely így szól: „Mi lenne, ha a könyveidet visszafordítanák magyarra?” Mire Esterházy: „Örülnének az ellenségeim.” Nyilvánvaló, hogy az ő szövegeiből egy ilyen játék után sokkal több tűnne el, mint mondjuk Kosztolányi Édes Annájából. Ő alapvetően a szavakban és a mondatokban létezett, több írásában is utal rá, hogy nála a mondat előkelőbb helyen van, mint a gondolat. Ami, ismerjük el, csak a posztmodern korszakban lehet prózaírói erény. Számos nyelvre lefordították, s ennek nyilván örült, mégis megjegyezte idegen nyelvre átültetett művéről, mennyire nem jó érzés neki, hogy „abban a könyvben egyetlen mondatot se én írtam”.

Esterházy egyszerre volt nagy szétziláló és nagy összegző. Még azok is, akik feltételek nélkül szerették a tehetségéért, iróniájáért, sajátos szerkesztésű mondataiért, sokszor vártak tőle „valami komolyabbat”. Pedig a „valami komolyabb” ott volt a művek közt, ilyen volt A szív segédigéi, de a maga módján a Fuharosok is. S később valóban megszületett az „aparegény”, a családregény, a nagy tartozás, a Harmonia Caelestis. Abban a regényben benne van a realizmus meg a posztmodern, a történelem meg a politika, a század, a hagyomány, abban a regényben egy arisztokrata család sorsán át benne van az egész magyar történelem. Figyelmes, elfogulatlan olvasást igényel.

Olyan ez az életmű, mint az Esterházy-inventár a Harmonia Caelestis első részében. Ahol föl van sorolva (kéziratban, ha jól emlékszem, huszonnégy oldalon) az Esterházy-vagyon tételesen, részletesen, darabról darabra. Annak idején, amikor a mű még kéziratállapotban volt, a kiadóban megkérdezték tőlem, nem lehetne-e javasolni egy rövidítést. [Szerzőnk a Magvető Kiadónál Esterházy Péter könyveit szerkesztette – a szerk.] Merthogy túl hosszú ez az inventár. Egy posztmodern regényben persze minden lehetséges, de hát olyan egyhangú. Ilyen türkiz, olyan násfa. Kell ez mind?

Kellett. Minden betűje, minden szava, minden jelzője, minden tárgya az utolsó melltűig. Az inventár az inventár, vagy közöljük, vagy el kell felejteni az egész regényt. (Nem lehet elfelejteni.) Gazdagságát tekintve az Esterházy-inventár Magyarországon valószínűleg egyetlen a maga nemében.

S ha valaki megkérdezné, mi maradt abból a mérhetetlen gazdagságból, azt felelhetjük: ő maradt belőle, nekünk. Esterházy Péter.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »