És ezt mégis hogy gondolták? Kérdések és konteók a török puccs árnyékában

Akár felültették őket, akár tényleg elhitték, hogy tankokon ülve, fegyvertelen civileken átgázolva mentik meg az országot, az már biztos:  török puccsisták nem csak lelkiismeretlen gyilkosok, de az év lúzerei is. A hadsereg elvesztette a közvélemény támogatását, Erdogan pedig megdicsőült. 

 
Az első kérdés, ami felvetődik a szombat hajnali fegyverropogásra ébredő világban: mire gondolt a költő?
 
Mit képzeltek a puccsot szervező tisztek?
 

  • Hogy az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb politikai harcosa és túlélője, Erdogan görbülő ajakkal, szipogva levonul a pályáról?
  • Hogy a lesokkolt, majd feldühödött tömegek melléjük állnak?
  • Hogy a demokráciát és jogállamiságot a kormányon napi rendszerességgel számon kérő ellenzék támogatja majd őket, és szuronyok tetején masírozik be a hatalomba?
  • Hogy 2016-ban a világ vezető hatalmai legitimálnak egy véres katonai puccsot?

 
A hírek szerint még a fegyveres erők nagyobbik része sem tudott az akcióról, vagy legalábbis végül nem vett részt benne. Mégis, hogy a fenébe gondolták ezt? – kérdezik sokan. Nem csoda, hogy szélsebesen terjednek a konteók, amelyeknek épp az a közös nevezője, hogy ezt az egészet biztosan nem csak pár katonatiszt találta ki. A két legnépszerűbb elmélet a következő:
 
amerika/CIA/Nyugat a hunyó
 
Tény és való, hogy Washingtonnak nem jött jól, hogy az orosz gép szíriai határ mentén történt lelövése után fagypontra jutott török-orosz viszony az elmúlt hetekben felolvadni látszott. Ha újra összeáll a korábban egész jól működő Ankara-Moszkva diplomáciai tengely, az
 
biztosan nem illett volna a Putyinékat elszigetelni vágyó amerikai stratégiába.
 
A hadsereg hagyományosan remek kapcsolatokat ápol az USA-val, már csak az ország NATO tagsága miatt is. És éppen ez az, ami viszont ellentmond ennek az elképzelésnek. Uncle Sam ugyan hajlamos engedni a kalandorpolitika kísértésének, ám egy
 
kulcsfontosságú stratégiai helyen fekvő, katonailag is bivalyerős szövetséges destabilizálása
 
azért talán a legelborultabb agyú héjáknak is sok lenne. Mindezzel együtt az nem zárható ki, hogy a puccsisták alappal, vagy alaptalanul, ígéretekre, vagy csak saját vágyaikra támaszkodva, de reménykedhettek az amerikai támogatásban. Ennek azonban az éjjeli rettenetes vérfürdő után már a nullánál is kevesebb esélye maradt. Washington legfeljebb fekete-afrikai háborús zónákban, vagy dél-amerikai banánköztársaságokban engedheti meg magának tömeggyilkosok pesztrálgatását – a NATO-n belül, Európa előszobájában biztosan nem. Az amerikai külügy
 
sietett is kiállni a demokratikusan megválasztott török kormány mellett, és elítélni a puccsot. 
 
Erdogan önmaga ellen szervezett puccsot
Ha azt nézzük, hogy várhatóan ki jár majd a legjobban, ha végleg elcsendesednek a fegyverek, akkor ez bizony akár logikus eszmefuttatás is lehetne. A török kormányt számtalan bírálat érte az elmúlt években, hogy nem tartja tiszteletben a demokratikus és jogállami játékszabályokat. Ám egy civilek százainak vérét ontó fegyveres hatalomátvétellel szemben bizony nem vitás, hogy a szabad választásokon hatalomra került kormány áll a jó oldalon.
 
A demokráciából oly sokszor kioktatott Erdogan az éjjel a demokrácia bajnoka lett.
 
Arról már nem is beszélve, hogy ezek után ellenzéki politikus, aktivista, vagy újságíró legyen a talpán, aki a következő hónapokban úgy igazán neki mer menni az országot katonai diktatúrától megmentő kormánynak.
 
Szintén nem elhanyagolható nyereség Erdoganék számára, hogy a legerősebb potenciális belső ellenzéki tényező,
 
a hadsereg tekintélyét jóformán nyomtalanul elmosta az éjszakai vérfürdő.
 
A fegyveres erők korábban a legnépszerűbb intézmények közé tartoztak, a társadalom hagyományosan a stabilizáló, az atatürki állam folytonosságát biztosító tényezőt látta bennük. Az elmúlt száz esztendőben számos puccsot hajtottak már végre, legutóbb nem is olyan régen, 1997-ben. Ezeknek általában kevés áldozata volt, a közvélemény pedig legalábbis semleges belenyugvással fogadta őket.
 
„A katonák legalább tudják, mit csinálnak” – gondolta a török átlagember – egészen tegnapig.
 
A szírai határt védő, vagy a kurd gerillákkal küzdő harcosok sokak szemében hősök voltak – ám a saját népükre tüzet nyitó katonák
 
pusztán egyenruhás gyilkosok,
 
és a közvélemény most szinte osztatlanul annak is látja őket.
 
Erdogan tehát alighanem igen jól fog kijönni a pokoli péntekből – ám ez még messze nem jelenti, hogy ő is szervezte volna az egész balhét. Mindenekelőtt azért nem, mert
 
az égvilágon semmi szüksége nem volt most erre.
 
A kormány a választási hercehurca és a zavaros átmeneti időszak után nagyjából stabilan uralja a belpolitikát, az ankarai diplomácia pedig az elmúlt hetekben egyenesen felszántotta a térséget, kibékülve Oroszországgal és Izraellel, és végre józan hangokat megütve Szíria kapcsán is. Az elnök jól áll, a kormány élén új miniszterelnök, aki eddig úgy tűnik, jól veszi az akadályokat. Nehezen látható be, minek kísérleteznének most bármilyen előnyökkel is kecsegtető, de mégis csak életveszélyes kalandokkal.
 
Annál is inkább, mert bármennyire is gyakoriak a hadseregben a kritikus hangok (igaz, egyre kevésbé, hiszen a keményen ellenzéki tábornokokat már kirúgták, vagy lecsukták) – azért Kelet-Anatóliában mégis csak kvázi polgárháborút vívnak a kurd PKK-val. Ebben a helyzetben ekkora gyomrost bevinni a fegyveres erőknek,
 
olyan durva hazárdjáték lenne,
 
amelyet még a politikai rulett olyan szerelmese se lépne meg, mint Erdogan. 
 
Egyelőre tehát, bármilyen más bizonyíték és valóban életszerű forgatókönyv hiányában marad tehát a merényletek, gyilkosságok és más vérontások legnépszerűtlenebb elmélete:
 
a magányos elkövetők, ebben az esetben elkövetők (értsd: szervezők) teóriája.
 
Szívesen írnám, hogy néhány óra, vagy nap múlva többet fogunk tudni az események valódi hátteréről – de a helyzet az, hogy ebben még annyira sem lehetünk biztosak, mint tegnap éjjel a puccsisták a sikerükben…


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »