Értő kezekben a Pink Floyd munkássága (interjú)

Értő kezekben a Pink Floyd munkássága (interjú)

A (jelenleg) a HitRock két alapító tagjából és egy nagyobb átalakulást követően az idén év elején csatlakozott tehetséges fiatal énekesekből, zenészekből álló Hungarian Pink Floyd Show már másfél évtizede ápolja a Pink Floyd örökségét, látványos – fényshow-val, füsttel, köddel, vetítéssel, lézerrel kísért – élő előadássorozat keretén belül adja elő a legendás zenekar dalait. Márciusban egy eddig csak promo célokra használt, tehát akár hangos névjegyként is felfogható CD-jük hivatalosan is megjelent, így már a nagyközönség számára is elérhető egy jó érzékkel megszerkesztett ízelítő az együttes műsorából. Ez adta az apropót, hogy ismét Füchsel Tibor „Füxi” billentyűs, zenekarvezető és Bese Jozefák László „Jozé” videó-technikus, producer segítségét kérjük abban, hogy részletekbe menően megismerkedhessünk a formáció eddigi pályafutásával, de az átlagnál jóval terjedelmesebbre sikeredett interjúból az is kiderül, hogy miért van szükség tribute csapatokra, mi szükséges a PF szerzemények méltó prezentálásához, itthon vagy külföldön van-e nagyobb befogadó tábora ennek a produkciónak, valamint, hogy milyen reális célkitűzéseik vannak. Sőt, Jozé személyes érdekeltségét „kihasználva” az ezzel a – On The Turning Away című, hat stúdió- és egy bónusz koncertfelvételt tartalmazó – kiadvánnyal debütáló Hungarian Tribute Records bemutatkozását is megejtettük.

 – A bő egy éve megjelent első HitRock-interjúnkban már kaptunk egy kis ízelítőt a HPFS akkor aktuális megmozdulásaiból, de most merüljünk el a részletekben is, vagyis ismerkedjünk meg alaposan a formáció eddigi másfél évtizedes történetével. Annak idején hogyhogy a Pink Floyd munkásságára esett a választásotok, hiszen a HitRock-ban direktebb rockzenét játszotok?
 
Füxi: – Egy véletlen folytán alakult így! 1998-ban, amikor újból összeállt a HitRock, sokat koncerteztünk, sok régi rajongónk jött el a bulikra. Viszont később lanyhult az érdeklődés a fellépéseink iránt, mivel nem tudtunk új lemezt kiadni. Illetve azért is, mert az akkori énekesünk nem volt már a toppon, így aztán 2000-ben ki is lépett a zenekarból. Négyen maradtunk: Finki a dobok mögött, Birta Laci, Apuka és én. Valamint Rideg Szabolcs, aki kisegített minket, ő lett az énekes. Azt gondoltuk, kicsit frissítünk a műsoron. Mivel mindannyian szeretjük a Pink Floydot és már a ’70-es, ’80-as években is sokat játszottuk a szerzeményeiket, így az új HitRock műsorba, a saját dalok közé becsempésztünk néhány Pink Floyd riffet vagy dallamot. Ami a közönségnek nagyon tetszett, és sokan kérték, hogy játsszuk el teljes egészében azokat a számokat! Így kezdődött.
 
Jozé: – Akkoriban csak még, mint egyszerű rajongó voltam a HitRock bulikon, így kívülről, nézőként, a közönség részeként is átélhettem mekkora flesh volt, mondjuk „A vén csavargó halála” elején egy kis részlet a „Shine On You Crazy Diamond”-ból. (mosolyog)
 
Füxi: – Gönci Apuka Gyuri, az akkori basszeros, azt mondta, hogy bevállalja, elénekli a Pink Floyd számokat. Megtanultunk négy-öt dalt és eljátszottuk koncerteken is. A siker nem maradt el. Ráadásul onnantól könnyebb volt bulikat szervezni, mert aki nem ismerte a HitRock-ot, az megkérdezte, hogy mit is játszunk? Rávágtam, hogy Pink Floydot is…, majd azonnal lekötötték a zenekart! Ezen felbuzdulva még több Floyd számot tanultunk meg, és a szervezés további könnyítése okán felvettük a HitRock Pink Floyd Tribute Band nevet. Ez 2000-ben volt. Akkor még vegyes volt a műsorunk. Játszottuk a HitRock nótákat is, de már egyre több volt a Pink Floyd.
 
Jozé: – Bár 2000-ben volt az indulás, mégis egy évvel későbbtől datálódik a komolyabb munka kezdete, mert 2001-ben volt az első olyan HitRock koncert, ahol már a Pink Floyd szerzeményei voltak túlsúlyban.
 
Füxi: – Itthon mi használtuk először a tribute nevet. Az ötletet onnan vettem, hogy a ’90-es években sok neves előadónak kiadták a népszerű számait CD-ken, más, ismeretlen zenekarok előadásában. Ott láttam először a „tribute” szót, a feldolgozásokat tartalmazó CD-ken. Sokakat megtévesztettek, mert sokan azt hitték, hogy eredeti zenekarok felvételei vannak rajtuk, és így az emberek többnyire megvezetetten vették meg azokat a lemezeket, de végül is nem voltak olyan rosszak azok a tribute CD-k!
 
Jozé: – De nem ám! (mosolyog)
 
 – A Pink Floyd szerzeményeihez nem lehet félvállról közelíteni és nem szabad rutinból eljátszani azokat, egy bizonyos zenei alázat és persze kimagasló szakmai tudás kell hozzájuk. Mivel az évek során elég sokan megfordultak az együttesben, volt-e kedvenc felállás, vagy mindegyik összeállítás azonos nívón képviselte, adta elő a klasszikussá érett dalokat? Egy-egy váltásnál ti keresgéltetek megfelelő énekes, zenész után, vagy mindig voltak önként jelentkezők is, akik nagyon szívesen beszálltak volna a zenekarba?
 
Füxi: – A kimagasló szakmai tudást vitatnám, mivel a Pink Floyd tagjai sem voltak kimagasló zenészek. Viszont, amit együtt csináltak, az a PINK FLOYD! A Pink Floyd zenéje nem egy nehéz zene, hiszen a legalapvetőbb harmóniákból áll és nem nagyon vannak benne kiugró hangszeres szólók sem. Kivéve természetesen a gitárt, ami a jól megkomponált és a nagyon jól kitalált szólók miatt önmagában is zseniálisnak számít. David Gilmour nem bízta a véletlenre a dolgokat, hanem minden szólóját alaposan kidolgozta, megírta előre, így tökéletesen passzolnak az adott számokhoz. A zenei alázat viszont minden zenekarban fontos és egy zenész attól zenész! Itthon ezt is sokan másképp gondolják, és úgy mérik a zenei tudást, tehetséget, hogy ki milyen gyorsan tud tekerni. Főleg a gitárosokra jellemző ez a szemlélet, miközben meg van, aki egy akkordot nem tud rendesen lefogni.
 
Jozé: – Rosszul vagyok, ha autentikus Pink Floyd tribute produkcióról hallok. Magától a kifejezéstől is kiver a víz, mert egy nem létező dologról próbál meggyőzni. Be kell látni, hogy vannak olyan dolgok, melyek nem csereszabatosak. Felesleges is az erőlködés. Három ötszög az nem öt háromszög. Ezzel elsősorban David Gilmour orgánumára, másodsorban pedig a gitársoundjára és a gitártechnikájára szeretnék utalni, amik utánozhatatlanok. Tehát pótolhatatlanok, így azonnal kitűnik, ha egy koncerten vagy egy albumon nem az eredeti produkció játszik. Egy értelmes Pink Floyd tribute tehát mással operál, máshová helyezi a hangsúlyokat, mert nem is tehetne mást. És itt jön be a harmadik szempont, amin a legtöbb ilyen próbálkozás, a legtöbb ilyen jellegű produkció el szokott vérezni. A valódi lényeg a Pink Floyd szellemisége, amit nehéz körülírni, inkább érezni kell. Idő és szív kell hozzá. A dolog ismeret része persze nyilván elmélyült tanulmányozásból, az alapos utánajárásból származik. De az csak egy alap, amire jó esetben a lélek és a szellem reagál. Jól. Magyarán a Pink Floyd szerzemények hiteles, tehát jó előadásához elsősorban nem nagy muzsikusnak, hanem sokkal inkább nagy léleknek kell lenni. Ez sok más esetben is így van, de a Pink Floydnál hatványozottan igaz. Persze ezzel nyilván nem azt akarom mondani, hogy nem kell a hangszert tanulni és gyakorolni, mert nagyon is kell, de ennél sokkal fontosabb a Floyd multimédiás, totális művészetének érdemi befogadásával töltött idő, illetve az azt követő merengések minősége. Aki nem hallgat napi szinten Floydot, az nem fogja tudni a megfelelő módon eljátszani.
 


 
Füxi: – Ami fontos, hogy a dalhoz passzoló megfelelő feelinget kell eltalálni. Na, ez a legnehezebb ügy… A Pink Floyd-ot nem lehet „csak úgy” eljátszani. Azt át kell érezni, és főleg szeretni kell. A másik nagyon fontos tényező a hangzás. Csak azokkal a hangszerekkel érdemes eljátszani és azokon a hangszíneken, ami az eredetit is jellemzi. Nem véletlenül vettem én is eredeti Hammondot és persze Kurzweil szintit. De legalább ilyen fontos még, hogy ezeket a klasszikusokat bizony Fender gitárokkal „illik” eljátszani. A gitárosoknak nagyon oda kell figyelniük a gitáreffektekre is. Ez volt, akinek sikerült, és volt, akinek nem. Birta Lacinak – akivel együtt kezdtük és most időnként újból velünk van – például sikerült. Ő nagyon eltalálta a gitár hangszíneket és nagyon jól játssza a Gilmouros szólókat.
2005-ben kaptunk első alkalommal fellépési lehetőséget a Szigeten. Akkor úgy gondoltuk, hogy ki kell bővítenünk a zenekart ahhoz, hogy fesztiválkörülmények között, hatalmas színpadokat betöltve is jól tudjuk majd előadni a Pink Floyd számokat. Akkor került hozzánk Pusi, azaz Puskás István, mint gitáros, steel-gitáros és énekes, valamint három vokalista kislány. Pusi steel-gitár játéka nagyon sokat emelt a zenekar színvonalán, mivel a steel-gitár hangzása nagyon fontos szerepet tölt be a Floyd zenéjében. A buli jó volt, nagy sikert arattunk. Aztán egyre több koncert jött, sok külföldi felkérés, szinte futószalagon, majd végül tagcserék.
 
Jozé: – A rengeteg külföldi felkérés okán jött a Hungarian Pink Floyd Show név felvétele, 2008-ban, amikor talán a legtöbb koncert volt. A tagcserék korszaka is innen datálható, ami nagyjából 2009 és 2011 körül tetőzött be. Meglátásom szerint a sok utazás, az ezzel járó kényelmetlenség és összezártság is hozzájárult, hogy egyes zenészek elkezdtek egymás agyára menni. Majd törésre vitték a dolgot. Újra és újra. Pusi és Káli Réka távozása nagyon megviselt. De mindenkinek be kellett látni, hogy abban a formában, ami addig volt, már nem ment tovább. Egy korszak végérvényesen véget ért. Rossz volt megélni az átjáróházat, pedig akkoriban volt néhány nagyon tehetséges ember is a banda kötelékében, de valahogy mégsem állt össze kerek egésszé a produkció. És itt nem is elsősorban a zenei dolgokra, akcentusproblémákra, vagy a jobb-rosszabb énekes-hangszeres teljesítményekre gondolok, hanem ismét arra a bizonyos hangulatra, ami a Floyd sajátja. Arra, ami 2005-2008 között – a néha furcsa kiejtés és az ilyen-olyan egyéb hiányosságok ellenére – nagyon is megvolt és a közönségre is átragadt.
 
Füxi: – Akkor volt egy rossz időszakunk. Be kell látni, hogy nem voltunk a toppon. Majd 2012-ben – mikor Pusi visszatért – összekaptuk magunkat, és az ő zenei vezetésével a banda elérte teljesítménye felső határát. 2015 végén – összegezve az évet – ezt el is mondtam nekik, mivel úgy éreztem, hogy onnét már nincs feljebb. Ez nem mindenkinek tetszett, hárman ki is léptek a zenekarból, úgy gondolván, igenis van még feljebb… Most éppen ennek bizonyításán fáradoznak. Sok sikert kívánok nekik! Azt is hozzá kell tennem, hogy a vége felé már bizonyos személyes konfliktusok is kialakultak a zenekaron belül. Olyasmik, amik előtte soha nem voltak.
 
Jozé: – Ha tudtam volna, hogy az előző HPFS felállás csak erre a pár évre szól, akkor sokkal jobban ütöttem volna a vasat egy kiadható minőségű felvétel ügyében. Volt pár nagyon erős koncert, amiket mind hangban, mind látványban érdemes lett volna rögzíteni. Őszintén megvallom, hogy sokkal tartósabbnak és stabilabbnak gondoltam azt a formációt. Nagyon jók voltak. Le kellett volna archiválni a munkájukat. Tavaly Pólában, a David Gilmour turné nyitókoncertjén, a „Comfortably Numb” szólója után meg is állapítottuk az egyik klubtaggal, hogy a Hungarian változat már erőteljesebb, szinte metalosan izmossá vált az évek során. (mosolyog) Egy kicsit fáj még a szívem a 2012-2015-ös éra bulijai után. Bánom, hogy türelmesen vártam a megfelelő alkalomra, a helyett, hogy az ilyenkor szükséges vaskézzel vertem volna végig egy-egy felvétel ügyét, tűzön-vízen keresztül. Ez amúgy igaz a szintén megismételhetetlen HitRock Allstars koncertre is. Sok zenész megfordult a zenekarban és sajnos csak töredékükről maradt fenn értékelhető, kiadható, professzionális felvétel. Elsősorban anyagi okokból. És ez elszomorító. Főleg, mert ezzel párhuzamosan viszont az tapasztalható, hogy zenélni nem tudó, normálisan énekelni képtelen, furcsa fazonok bűnrossz dalait futtatják a tőkeerős kereskedelmi médiumok. Botrány, de sajnos a közrádió és a köztévé is beállt közéjük a sorba.
 
Füxi: – Valóban sokan megfordultak a zenekarban. Amikor a tagcserék okán zenészeket kerestünk, akkor mindenféle variáció előfordul: kerestek is minket, ajánlottak is embereket, de a neten is találtam már megfelelő muzsikusokat. Elmondható, hogy a Pink Floyd zenéjét csak azok hajlandók játszani, akik szeretik is azt. Ezért nem könnyű megfelelő zenészeket találni. Leginkább a gitárosokról van szó. Sokan játszanának zenekarban. Sok az otthon ülő gitáros. De ha azt mondom, Floydot kellene játszani, nem sokan vállalják. Megriadnak tőle, túl nagy falatnak gondolják, mert itt nem csak tekerni kell, hanem akkordokat kell fogni és nem is akárhogy. Fentebb említettem, hogy ezt sokan nem tudják. Egy tanult gitáros számára, aki tudja, mi a zenei alázat ez egyáltalán nem nehéz. Sokan meg nem akarnak tribute zenekarban játszani, inkább saját számokat játszó együttest keresnek. Elmondásuk szerint egy tribute bandában nem lehet kiteljesedni és nincs perspektíva. Tehát nem mondhatom azt, hogy kapkodnak a gitárosok utánunk. Akik viszont megfelelnének, azok többnyire már játszanak is egyik-másik Pink Floyd tribute zenekarban. Mert nem vagyunk egyedül kis hazánkban, a világról meg nem is beszélve! Hihetetlen, de állítólag PF tribute bandából van a legtöbb a világon. (nevet)
Mint említettem, voltak hullámvölgyek, és volt egy nagyon gyenge korszakunk is, ami nagyrészt pont az ide nem illő zenészek miatt volt az. Eljátszották ugyan a Floydot, csak éppen nem érezték magukénak, és ez lejött a színpadról. Számomra a legjobb formáció az a felállás volt, amelyik a bécsi koncert DVD-nken látható és hallható. Ezzel biztos, hogy nem mindenki ért egyet, de sok más szempont alapján is azt tartom a legjobb, legsikeresebb HPFS formációnak. Jelenleg a mostani HPFS érdekel, de már most is azt érzem, hogy nagyon esélyes a legeslegjobbra! (nevet) Ráadásul nem szeretek visszatekintgetni, volt elmúlt és kész, irány az előre! Nem beszélve arról, ha valamihez rossz emlékek fűzik az embert, akkor meg főleg nem kell bolygatni Nem sok koncertünk volt eddig az új felállással, de azokat az első perctől az utolsóig élveztem, néha libabőröztem. Figyelnek rám, figyelünk egymásra a színpadon, csapatmunka folyik és közös zenélés, örömzenélés!
 
Jozé: – Nekem az eddigiek közül az előző felállás játéka tetszett a legjobban. A lehetőségekhez mérten nagyon egyben voltak zeneileg, és sokszor sikerült elkapniuk azt a bizonyos nehezen körülírható Pink Floyd feelinget. Számomra különösen az akusztikus klubműsorok és a siklósi várkoncertek hangulata bizonyult maradandó élménynek. Meg persze a felejthetetlen „Dark Side Of The Moon 40” koncert, amit a kirobbanó siker okán meg is kellett ismételnünk. Bár ott érthető módon, a sztárparádénak beillő neves vendégsereg is alaposan megmozgathatta a közönség fantáziáját.
 



 
Füxi: – A klubozást szeretem, mert az is egy kihívás, mivel nem egyszerű a Pink Floyd hatalmas stadionokhoz szokott látványát és hangzását levinni a kis klubokba. Sajnos, nekünk nem sok esélyünk van rá, hogy stadionokban koncertezzünk. (mosolyog) Viszont én nem voltam oda az akusztikus műsorokért, nekem az olyan „szöttyögős” volt, olyan „marha nagy művészek vagyunk” feeling…  
 
 – Füxi, ahogy említetted, 2015 végén ismét lezárult egy fejezet, de idén februárban egy felfrissített felállásban már újra színpadra is léptetek. Kérlek, mutassátok be az új tagokat!
 
Füxi: – Igen, 2016 februárjában állt fel az új formáció magja. Az új tagok közül Takáts Máté énekes, akusztikus gitáros volt az első biztos pont. Mátéról el kell mondanom, hogy ő már az előző formációval is rendszeresen fellépett velünk, mint vendégénekes. Természetesen ő volt az első, akinek felajánlottam az állandó tagságot az új felállásban.
 
Jozé: – Máté elementáris erejű művész. Egy ős-tehetség. Akit, meggyőződésem szerint az Isten is a színpadra teremtett. És abban is biztos vagyok, hogy ha megérem, akkor évtizedek múltán büszkeséggel fogok visszatekinteni arra, hogy dolgozhattam vele. Máté nemcsak, hogy alaposan ismeri a Pink Floyd életművet, de született művészként elő is adja a dalok tartalmát. Túlzás nélkül állíthatom, hogy egy megfelelő nagyságú színpadon, a megfelelő hangulatot eredményező környezetben – ami lehet füst, köd, fények, fényeffektek, lézer, vetítés vagy bármi ilyesmi – teljes értékű színházi, színészi produkciót kapunk tőle. Néha annyira belefeledkezem a lenyűgöző előadásába, hogy aztán az aktuálisan indítandó videónál vagy háttérképnél kapkodnom kell a laptop mögött. (nevet)
 
Füxi: – Tehát az új felállásba első körben Takáts Máté, valamint Bognár Csaba gitáros, steel-gitáros, Takáts Márton basszusgitáros, énekes és ​Schwirg Alexa vokalista érkeztek. Visszatért Birta Laci is, aki kisegített minket mostanáig, mert közben megtaláltuk a zenekar másik gitárosát Fecske Dávid személyében, aki szintén fiatal, tehetséges gitáros és természetesen szereti és jól ismeri a Pink Floyd-ot. Ez a legfontosabb. Őt Máté hozta a zenekarba, akivel onnan ismerik egymást, hogy egy színitanodába járnak.
 


 
Jozé: – Természetesen maradt a két alapító tag: Pozsonyi Tibor „Finki” dobos, ütőhangszeres, aki a koncerteken a theremint is rendszeresen megszólaltatja, valamint Füchsel Tibor „Füxi” billentyűs, egy Hammond orgona büszke tulajdonosa. (mosolyog)
 
Füxi: – Bizony, eredeti Hammond orgona nem sok van már a világon, itthon is csak páran használjuk!  Nem beszélve a Kurzweil K2600s típusú szintimről, amiből szintén nem sok van. A Kurzweil a szintik Rolls Royce-a. Rick Wright sokszor használta ezt a típust. 
 
 – Hogyan készültetek fel a turnéra, hiszen ha jól tudom, akkor a váltás után volt egy rakat lekötött előadás?
 
Füxi: – Nem volt könnyű a felkészülés, hisz kevés időnk volt rá. Türelmetlen voltam a többiekkel és néha keményebb a kelleténél. De meglett a gyümölcse. Dáviddal már könnyebben ment a felkészülés. Vele már türelmesebb voltam, sokat próbáltunk kettesben. Beraktuk a Pink Floyd CD-ket, és arra játszottuk ketten a számokat. Meg is tanulta rendesen. De nekem sem ártott a frissítés, hiszen régen nem játszottunk már sok dalt, amik most ismét előkerültek. (mosolyog)
Az előző formációban Pusi volt a zenei rendező. Teljesen szabad kezet kapott, nagyrészt az ő zenei elgondolása alapján játszottuk a Floydokat. Most ez a feladat visszaszállt rám, aminek örülök, mert nagyon inspiráló számomra. Mint említettem, az előző formációt csúcsra járattuk. Most újból elindultunk felfelé, de szerencsére nem legalulról indultunk. Ez a kihívás izgalmas számunkra. Természetesen igyekszünk megőrizni az eredeti Pink Floyd hangzást, amennyire csak lehet, de nem lehet nem észrevenni, hogy teljesen másképp szól a mostani csapat, mint az előző formáció. És nekem ez a mostani nagyon bejön! Valószínűleg a fiatal zenészekből áradó zabolátlan energia miatt friss és erőtől duzzadó a mostani megszólalásunk. Máté nagyon szuggesztív előadó. Színpadra termett, hiteles és mellette persze kiváló énekes. Ráadásul az akusztikus gitáron is jól játszik. Az öccse, Marci a basszeros, a zenekar „bohóca”. Aki vidámságot, derűt hozott a bandába és hozza azóta is folyamatosan. Nem lehet mellette az ember depis vagy szomorú. Szintén kiváló énekes. Alexa több zenekarban is énekel. Igazi kemény, úgymond „feka” hangja van. Mindig mosolyog, és elmondása szerint nagyon jól érzi magát nálunk. Csabi, a gitáros kijárta már az összes zeneiskolát, képzett gitáros. A Floyd miatt egy hónap (!) alatt tanult meg steel-gitározni! Sőt, már csinált is magának egy steel-gitárt! Dávid precíz, pontos és odafigyel a részletekre. Nagyon jól megtanulta a ráeső gitárrészeket, és mivel színésznövendék, ő is nagyon jól énekel. Néha nehéz velük, fegyelmezetlenek, mint a csikók… akkor üvöltök egyet, „oszt csönd van”. (nevet)
 

 
Nem mondom, hogy tökéletes a zenekar. Vannak még hibák. Össze kell rázódnunk. De az az erő, feeling, ami már most lejön egy koncerten a színpadról, az mindent felülír! Az előző felállás hibáiból tanulva, szerintem nem is fontos, hogy tökéletesek legyünk. Inkább mindig legyen még út felfelé. Freddie Mercury mondta annak idején, hogy „ha fent vagy a csúcson, onnan már csak lefelé vezet út”. Hát, akkor nem akarunk felérni! (mosolyog)
Nekem az előző formáció már gépies volt, pont a „tökéletessége” miatt, „nagyon nagy művészek” lettünk és közben pont a lényeg veszett el: a lélek! Elvesztünk a részletekben. Voltak, akik azt képzelték, hogy őmiattuk működik a zenekar, tökéletesnek hitték magukat. Fürödtünk a sikerben, viszont egymásra már nem igazán figyeltünk. Piti önös érdekek vezéreltek egyeseket, megosztott lett a zenekar, barátságok értek véget. Nem igazán éreztem már jól magam ebben a szituban, de a dobosunk, Finki sem. Az együttzenélés öröme már szertefoszlott, érezhető volt, hogy annak formációnak hamarosan vége lesz, és hogy „update” kell. Ennek ellenére – csak a rend kedvéért – megjegyzem, hogy mi senkit nem küldtünk el a zenekarból. 
Folytatva az előző gondolatot, úgy vélem a Pink Floydot nem lehet és nem is kell „tökéletesen” játszani. Mert ez nem arról szól, hanem érzelmekről, lélekről, indulatokról és a hangulatról! Szerintem fontos, hogy a zenész vagy zenekar hangulatát, érzéseit tükrözze az előadás, amikor játssza a Floyd számokat, ha éppen rosszul, akkor rosszul, mert ez ettől az, ami. Nem lehet gépiesen eljátszani hangról-hangra mindent, mert akkor arctalan, hiteltelen az egész és már nincs is szükség élő zenekarra, csak be kell rakni az eredeti Pink Floyd CD-ket…
 
Jozé: – Azt gondolom, hogy szinte az összes Pink Floyd tribute band és ilyen-olyan utódprodukció tévúton jár akkor, amikor az élő koncerteken megpróbálják a dalok lemezváltozatait egy az egyben levenni és eljátszani. Ez ugyanis ellentétes a Pink Floyd szellemiségével. Ők, a kreatív szempontból legfontosabb első évtizedükben szinte mindenben szembemeneteltek a szórakoztatóiparban szokásos tendenciákkal, metódusokkal. Így azzal is, hogy a többiekkel szemben, Masonék előbb alaposan megturnéztatták, kipróbálták, megvariálták, ha kellett többször át is írták a szerzeményeiket, és csak ezt követően rögzítették őket. Nem pár összecsapott friss ötletet préseltek gyorsan lemezre, majd indultak a „termékkel” turnéra, hanem mindenből a sokszorosan kipróbált, alaposan lecsiszolt változatokat vették fel. Általában bőven a turné után, az adott dal megszületését követően hónapokkal, de inkább évekkel később. A különböző Floyd koncertkörutak állomásainak felvételeit időrendben egymás után végighallgatva az is szembetűnik, hogy nemcsak, hogy koncertről-koncertre folyamatosan kísérletezgettek, hanem sokszor még a lemez kiadása után sem álltak le a variálással, hanem továbbra is kísérletezgettek, így áthangszerelték, néha még át is strukturálták az albumra került „kész” kompozícióikat. A Pink Floyd művészete olyan erőteljes és szabadon áramló, mint az izzó láva. Ezt a rugalmasságot, ezt a változatosságot, ezt a látásmódot hiányolom a megkövült programokat előadó, unalomba fulladó tucat tribute csapatoktól. Ez ügyben néha Füxiékkel is perelek, hogy bátrabban kéne a setlistet összeállítani, illetve hogy sokkal többet kéne „művészkedni”, tehát a dalok kevésbé ismert, vagy épphogy vadonatúj, friss verzióit is elő lehetne adni.
 
Füxi: – Valóban eltér a véleményünk Jozéval azzal kapcsolatban, hogy mi is legyen a műsorunk.  Teljesen más szemszögből nézzük a dolgokat. Én is nagyon szeretem a Pink Floydot, már fiatalkorom óta. A „Dark Side Of The Moon” lemeztől lettek a kedvenceim. Tehát nekem természetes, hogy arról és az utána következő lemezekről szeretek számokat játszani és leginkább a top dalokat. Már csak azért is, mert sokat játszunk városi rendezvényeken, vagy falunapokon, és ott nem csak a Pink Floyd rajongó közönség van jelen. Muszáj az ismert, a rádióban hallott számokat játszani, és szerencsére meg hallgatják a koncertet. Mindig sikerül megnyerni a nem floydos közönséget is! Szerencse, hogy itthon is sok Pink Floyd tribute zenekar van és mindenki mást játszik. Mi, a Hungarian Pink Floyd Show a topslágereket nyomjuk… (mosolyog) Nem akarunk mélyen visszanyúlni a Pink Floyd kezdeti munkásságához. Kivétel persze mindig akad, az „Echoes” egy megkerülhetetlen alapmű, és még egy-két másik korai dalt is műsoron tartunk, például a „One Of These Days” vagy a „Fat Old Sun” jól áll nekünk! Terveim szerint inkább Roger Waters és David Gilmour önálló albumairól veszünk elő majd még számokat, mert ezeket aránylag kevés tribute zenekar játssza!
 
 – Mivel a Pink Floyd zenei világához élőben látványos elemek is szorosan kapcsolódnak, mondhatni egyszerűen kötelezőek, nem megkerülhetetlen téma ezek színpadra állításának anyagi vonzata. Miként tudtátok/tudjátok ezeket finanszírozni? Milyen minőségben produkáljátok ti ezeket, hogyan oldjátok meg ezt a korántsem egyszerű feladatot?
 
Füxi: – Az eddigi években, évtizedekben komoly anyagi- és egyéb erőfeszítéseket tettünk dobos barátommal, Finkivel azért, hogy a Pink Floyd által képviselt, mára már klasszikussá érett kultúra itthon is a méltó helyére kerüljön. Nem volt könnyű Magyarországon elfogadtatni a tribute műfajt. Nagyon sok ellenérzést és cikizést kaptunk, hogy másoló banda vagyunk, meg hogy nem tudunk saját számokat írni, és azért játsszuk más zenekar számait… 
 
Jozé: – Miközben a ‘70-es évek vége óta minimum hatlemeznyi HitRock dal felvételét és kiadását gátolta meg a vörös kultúrpolitika, a cenzúra. Ahogy valamiért a mostani multikulti „liberós demokrácia” fenenagy szabadságában sem ebbe az irányba ömlik a bőséges pályázati lóvé vagy a számolatlan szponzorpénz…  
 
Füxi: – Persze irigység is volt ebben, nem is kevés. Bátran kijelenthetem, hogy a tribute műfaj itthoni elfogadtatásában nagy szerepe volt a Hungarian Pink Floyd Show-nak. Ennek egyik feltétele pont az volt, hogy nem adtuk lejjebb, mint ahogy ma sem adjuk lejjebb. Rögtön az elején úgy álltunk színpadra, ahogy az egy Pink Floyd tribute zenekartól elvárható. Játszottunk vécé nagyságú helyiségekben is, de ott is felraktuk a profi világításunkat, a projektort, a Hammond orgonát, és mindent, ami ehhez kell. Nálunk sosem volt – és ma sincs – kis buli, meg nagy buli. Koncert van! Amikor öten voltak, akkor is ugyanúgy eljátszottuk a teljes műsort az ahhoz tartozó show-val együtt, mint amikor ötszázan voltak. 
 
Jozé: – Ennek a hozzáállásnak meg is lett az eredménye. Hamar híre ment az elkötelezettségnek, és legközelebb ugyanabban a városban már sokkal többen jöttek el, mert szájról szájra terjedt a hír, hogy ezt érdemes megnézni.
 
Füxi: – Mindezt azért is, mert így érezzük helyesnek és tisztességesnek. De azért is, mert a Floyd zenéjéhez és annak eljátszásához kötelező érvényű a látvány. És Waterséknél messze nem azért van ez így, hogy az ellensúlyozza a zenét, hanem pont ellenkezőleg: mert a kettő így kerek egész. Ez a Pink Floyd. Ezt csak így lehet. Sehogy másképp! Komoly beruházásaink voltak és minden, amit lát a nagyérdemű a koncertjeinken, az saját felszerelés. Természetesen a kiemelt nagy koncerteken kérünk kiegészítést, erre van az úgynevezett „rider”, amiben konkrétan, tételesen leírjuk, mire is van még szükségünk. A külföldi gázsijaink nagy részét hangszerek és egyéb felszerelés vásárlásra fordítottuk, de otthonról hozott pénzt is fektettünk be a zenekarba. Van, aki a kocsmába hordja a pénzt, mi a Pink Floyd Showba! (mosolyog)
 


 
 – A pár hete megjelent HPFS lemez anyagát még 2012-ben rögzítette a zenekar, és mostanáig ezt a CD-t csak promóciós célokra használtátok. Most miért döntöttetek egy hivatalos, a nagyközönség számára is elérhető – egy plusz koncertfelvétellel megtoldott – megjelenés mellett?
 
Füxi: – Nem mi döntöttünk így, legalábbis az időzítést illetően biztosan nem, hanem annyi történt, hogy Jozé barátunk mostanra tudta kijárni – mint sok minden mást még –, hogy ez a felvételünk is meg tudjon jelenni hivatalos formában, rendes terjesztéssel. Természetesen örülünk neki. Már csak azért is, mert ezzel a CD-vel lezártunk egy időszakot, az előző felállások időszakát. Úgy gondolom, hogy azok a zenészek, akik akkoriban velünk játszottak, megérdemlik, hogy egy CD megőrizze az utókornak a munkásságukat! Hisz ők is sokat tettek a zenekarért. Leginkább igaz ez Birta Lacira, Puskás István Pusira, Káli Rékára, Földi Verára, Nógrádi Mátéra, Szinyéri Tündére, valamint Gönci Apuka Gyurira. Velük nagyon sok évet játszottunk együtt. Köszönöm nekik! Akiket kihagytam, azok meg vegyék megtiszteltetésnek, hogy ebben a zenekarban játszhattak!
 
Jozé: – Van egy kis lelkiismeret-furdalásom, hogy nem voltam elég erőszakos az archiválást illetően. Sajnos már nincs lehetőség megfelelő minőségű anyagot rögzíteni az előző felállással. De most, hogy készül a HitRock videó-antológia, illetve a megjelenés küszöbén áll a Mr. Basary Group CD, fél szemmel azért már azt is figyelem, hogy mit és hogyan volna érdemes megörökíteni a jelenlegi HPFS előadásokon…
Az „On The Turning Away” című HPFS albumon hallható anyagot – az archiváláson túl – azért is tartottam fontosnak hivatalos formában is kiadni, illetve a komoly terjesztői hálózatokba bevezetni, mert az előző felállásokból Pusi volt az, aki kimerítő alapossággal ismeri a Floyd különböző korszakait, aki zenei igazgatóként érdemben tudott hozzányúlni és hozzátenni az évtizedek óta adott alapanyaghoz, így az ő általa vezetett munka eredményét kifejezetten érdemesnek tartottam közkincsé tenni. Ő jól ismeri Wrighték zeneiségének mélységeit és miértjeit, hogy merről merre haladtak, hogy az évek során miből mi lett. Ezért aztán pontosan meg is tudta határozni a főpontokat a feldolgozások esetében. Így akkor is hiteles maradt a HPFS produkció, ha zeneileg, akcentusilag voltak is néha hibák, hiányosságok az élő előadásokon. A bónuszként felrakott 2008-as koncertfelvétel és a 2012-es stúdiófelvételek jól mutatják, hogy milyen felfogásban dolgoztak az akkori Pink Floyd Show felállások. Abban is biztos vagyok, hogy sokakban szép emlékeket fog felidézni a CD fotómelléklete és hanganyaga.
 

 
 – Mivel ez az első kiadványa a nemrég létrejött Hungarian Tribute Records-nak, ezért arra kérnélek Jozé, hogy egy pár mondatban meséld már el légy szíves a label létrejöttét, aztán, hogy miért ez a lemez lett az első a kiadó katalógusában, valamint, hogy ha publikus, milyen további megjelenés-tervek vannak a tarsolyotokban?
 
Jozé: – Régóta terveztem egy önálló tribute kiadó vagy label elindítását. Az úgynevezett „classic rock” témában sajnos nem nehéz előre látni, hogy mit hoz a jövő. Ahogy az idő halad, törvényszerűen egyre több rocklegenda kényszerül majd arra a döntésre, hogy megritkítja, vagy teljesen beszünteti az élő fellépéseit. A betegség, az öregség, a különböző halálesetek, tehát maga a múlandóság sokkal nagyobb ellensége a zeneművészetnek, mint a szintén keményen diktáló mocskos anyagiak. Ez részben olyan következménnyel jár, hogy az érintett művészek – a közönség értelmesebb tagjaival együtt – szép sorban elkezdenek szellemi irányban kutakodni, majd az ilyenkor szokásos mellék- és tévutak végeztével alaposan elmerülnek a „hit, remény, szeretet” témakörben…
Másrészt viszont a halandóság azzal is jár, hogy erősen fel fog futni a tribute jelenség. Mivel napjainkban a Pink Floyd, Colosseum vagy Deep Purple koncertélményre ugyanolyan kiapadhatatlan közönségigény mutatkozik, mint mondjuk Bach, Bartók és Dvořák műveinek élő előadására, az elkövetkező két-három évtizedben folyamatosan emelkedni fog a tribute zenekarok és tribute előadások száma és ázsiója. Akinek, amiknek egyre inkább szükségük lesz professzionális promócióra, ami profi felvételek nélkül a jövőben sem fog menni. 
A Hungarian Tribute Records és a Hungarian Pink Floyd Show természetesen adta magát, mert a személyemen keresztül jelenleg erős kötődés van köztük és a Hammer cégcsoport között. De ez nyilván nem egy egyszemélyes feladat. Ha meg akarjuk valósítani a következő kiadványokat, melyeket most inkább még nem nevesítenék, az komoly idő- és munkabefektetést fog igényelni. Valamint, ha a jövőben valóban szeretnénk nagyban menedzselni a hazai tribute produkciók külföldi promócióját és értékesítését, akkor ahhoz majd még legalább egy tucat profi szakember fog kelleni. Úgy vélem, a jövőben egyre inkább fel fog értékelődni az ilyenfajta tevékenység, mint mondjuk a Liszt vagy Csajkovszkij műveket világszínvonalon előadni képes, tehát exportképes klasszikus zenei produkciók esetében. 
Hozzá kell tenni, hogy jelenleg a HTR csak szárnypróbálgatás szinten mozgolódik. Egy nemzetközi szinten is eladható komoly tribute produkció mögé ugyanis nagyon komoly időt és munkát kell befektetni. Több mögé, meg még sokkal többet. Egy ilyen jellegű kiadóhoz vagy label-höz hosszútávon mindenképpen vérprofik: sokat tapasztalt, világlátott, dörzsölt promóterek kellenek. A kezük alá dolgozó további szakembergárdával: designerekkel, grafikusokkal, ügyvédekkel, jogdíjügyintézőkkel, digitális terjesztőkkel, SEO profokkal, marketingesekkel egyetemben. A jelen helyzetben, ilyen mennyiségű – csak és kizárólag a tribute produkciókkal foglalkozó – humán erőforrásra nyilván egyik hazai kiadónak sincs kapacitása, a Hammert is beleértve. Sőt, én magam sem fogom a végtelenségig bírni az elaprózódást, az ezerfelé szakadást. A hazai produkciók egy részénél tapasztalható linkséget és fejetlenséget. Hogy mégis belevágtunk, az alapvetően annyit jelent, hogy nem csak én érzem az idők szelét. A jövőben majd kiderül, hogy konkrétan milyen ajtók nyílnak meg, illetve záródnak be. Ha esetleg úgy alakul, hogy végre be lehet gyújtani a rakétákat, akkor az sem ér majd felkészületlenül…
 
 – Mivel a HPFS már jó néhány külföldi országban is bemutatkozott, bátran kérdezhetem, hogy mi a tapasztalatotok, kint vagy itthon van nagyobb kultusza, befogadó, értő közege a Pink Floyd számoknak, lemezeknek?
 
Füxi: – Természetesen kint. Sajnos… Véleményem szerint ez azért lehet így, mert – tisztelet a kivételnek, de – Magyarországon szinte már csak a mi korosztályunk ismeri és szereti a Pink Floyd zenéjét. Itthon a legnagyobb probléma az, hogy a rockzene, mint olyan, gyakorlatilag szitokszónak számít a tömegmédiában, illetve a szervezésbe kontárkodó furcsa alakok körében. Nálunk a rock mesterségesen el lett hallgattatva, így a műfaj folyamatossága megszakadt. A mai korosztálynak sajnos fogalma sincs róla. Persze vannak kivételek. Ellenben kint megmaradt a folyamatosság. A média nap mint nap játssza a régi rock dalokat, és ma is a tenyerükön hordozzák a rock sztárjait! A folyamatosság miatt a rockzene minden korosztályon átível, ezért a mai fiatalok is ismerik Ozzyt vagy David Gilmourt. Itthon viszont csak egyetlen rockzenekar tudott minden korosztály számára ismert maradni: az Edda. De ők is csak azért, mert a rádiókban ma is naponta minimum két-három Edda szám szól. A többiek is megérdemelnének ennyit. Talán majd most javul a helyzet, mert szárnyait bontogatja egy rock rádió és egy rock tévé is.
Kint egyébként minden koncertünk teltházas volt és komoly, nagy helyeken játszottunk. Például Spa-ban, a belga Tribute  Fesztiválon, ahol nagyszínpadon főműsoridőben játszottunk, tizenötezer ember előtt! Viszont, ami öröm számomra, hogy az új felállással kapcsolatban érdekes dologra lettem figyelmes. Már több koncertünk alkalmával is megtapasztaltam, hogy köszönhetően a fiatal zenészeknek, az első sorokban, mint egy hőskorszakbeli Beatles koncerten, fiatal lányok sikongatnak és áhítattal, csillogó szemekkel nézik a banda fiatal titánjait. Ez is egy formája, hogy megismertessük a fiatalokkal a Pink Floyd zenéjét! (mosolyog) Jozénak ennél tudományosabb magyarázata is van. 
 


 
Jozé: – Van egy széles tömeg, amelyik korosztálytól függően nem tud, és nem is akar elszakadni a „Dark Side Of The Moon”, „Wish You Were Here”, „The Wall” háromságtól. Az ifjabbak – értsd: negyven alattiak – esetében, ezek mellé felzárkóznak még „A Momentary Lapse Of Reason” és a „The Division Bell” albumok slágerei. Az emberek alapvetően ezeket a Floyd szerzeményeket ismerik, és ezeket szeretik. Sőt, létezik még egy aránylag széles „koca-floydos” réteg is, amelyik még a nagylemezeket sem ismeri, csak a „Pulse” és az „In The Flesh” koncertvideókon szereplő számokat. Ezért egy épeszű tribute produkció mindenképpen tartalmaz ezekből a populáris sikerdalokból egy nagyobb eresztést. Ebben nincs vita köztünk Füxivel. Ez a világon mindenütt így van.
Ami az egyik lényegi különbség, hogy mondjuk a németajkú, németalföldi közönség egy jóval nagyobb piacot jelent. Lélekszámban, anyagi lehetőségek tekintetében, illetve a progresszív rock – mint kultúra – kulturális beágyazódásában is. Ennek megfelelően az „Óperenciás tengeren”, vagyis az Enns folyón túl sokkal könnyebb összeszedni párszáz műértő és fizető nézőt mondjuk egy háromrészes „Atom Heart Mother” / „Live At Pompeii” / „Animals” előadássorozatra, mint itthon. Pedig ezek is szerves részét képezik a Pink Floyd kultúrörökségének. Sok más, kevésbé ismert, vagy nehezebben befogadható alkotással egyetemben. Meggyőződésem, hogy egy normálisabb médiastruktúrával többekhez eljutna, így többen értenék és szeretnék meg ezeket a rejtett kincseket. És ez át is vezet a következő szempontra.
A másik nagy különbség, hogy annyira rossz az itthoni helyzet a kártékony multik által gyakorlatilag gyarmatosított hazai tömegmédia és a rock kultúra viszonyát illetően, hogy Pestről nézve lassan már a harmadik világbeli országok rádióadásainak minősége is elérhetetlen vágyálomnak tűnik. Sajnálatos módon a média állapotát reálisan értékelve nemcsak a turnékon érintett nyugati államokhoz képest, hanem már az egykori úgynevezett „szocialista blokk” országaihoz képest is csúnyán le vagyunk maradva. Míg itthon a kereskedelmi média fősodra és a hozzájuk csapódó, jelenleg Petőfi nevét bitorló banda gyakorlatilag mindennel szemben ellenséges, ami valódi rock, így valódi értéket és kultúrát képvisel, addig mondjuk Szlovéniában nem csak, hogy rendszeresen adnak progresszív rockot, hanem önálló, tematikus Pink Floyd rádiót is működtetnek, mely mára a világ talán legnagyobb és legnépszerűbb ilyen jellegű kezdeményezésévé nőtte ki magát. 
 
 – Mesélj erről, hogy működik ez a gyakorlatban? Egész nap csak Pink Floydot adnak?
 
Jozé: – Igen. Meg minden mást is, ami a témához kötődik. Gyakorlatilag az elmúlt ötven év terméséből szerkesztik a műsort. Az 1965-ös demófelvételektől kezdve a tavalyi szólólemezek anyagáig mindenféle kapcsolódó hangfelvétel szól. Koncept-albumok, szvitek, filmzenék, szólólemezek, kislemezek, koncertfelvételek és más egyebek. Egy olyan átfogó igényű, szakértők által üzemeltetett komoly rádió, ahol a kötelező klasszikusok mellett kiegyensúlyozottan szerepelnek az életmű egyéb érdekesebb darabjai is. Gyakorlatilag minden órában adnak ritkaságokat. Ahogy Syd Barrett szólófelvételeket és Barrettes Pink Floydot is. (mosolyog) Nemrég, pár hónapja bővítették a repertoárt, így idén tavasztól már beszerkesztik a szimfonikus feldolgozásokat és a countrys, jazzes, bluesos, rockos tribute bandák felvételeit is. Kár, hogy egy ilyen Magyaroszágon eddig nem tudott megvalósulni. Kár, hogy mások a hazai médiamunkások prioritásai. Kár, hogy még ebben is a szlovén barátainkra vagyunk utalva. De aggodalomra semmi ok, mert ahogy világszerte mindenütt, nálunk is ezrek hallgatják a Shine On Radio műsorát az interneten keresztül. Sőt, miután már küldtem nekik anyagot, könnyen előfordulhat, hogy ennek az interjúnak a megjelenésének idején már a Hungarian Pink Floyd Show felvételeit is rotációban fogják adni. Onnan pedig már csak egy lépés a következő külföldi koncertmeghívás.
Nagyon fontos leszögezni, hogy az elmúlt öt-hat évben függetlenítettük magunkat a hazai koncertmaffiáktól, a neten hangoskodó megmondóemberektől, az ilyen-olyan szánalmas gitt-egyletektől. Inkább dolgozunk kisebb cégekkel, vagy megyünk saját szervezésben, vagy összedolgozunk a baráti zenekarokkal, de túlléptünk ezen a kisstílű vircsafton. A külföldi bulik esetében ez hatványozottan igaz. Megvagyunk a jelenlegi önjelölt popcézárok okoskodása nélkül is. Dolgozunk baráti alapon, a baráti körünkkel, meg a korrekt feltételekkel operáló tisztességes külföldi szervezőkkel. Nem szorulunk rá a brancsbeliek kegyeire. Jól elvagyunk nélkülük is. Mint, a befőtt! (mosolyog)
 
 – A lemez hivatalos ajánlójában az áll, hogy a hazai és az európai állomások után – talán már idén? – ázsiai fellépéseket is terveztek. Ez a projekt jelenleg milyen stádiumban van?
 
Füxi: – Az első távol-keleti előadások idén februárban és áprilisban lettek volna Thaiföldön, de a tagcserék miatt ez a kör sajnos nem jött össze. De most volt itthon Szűcs Frédi barátom, aki Thaiföldön él és már hosszú évek óta szervezéssel foglalkozik. Megkapta az új HPFS felállástól is a promó anyagot, és hazatérve ismét nekifekszik a szervezésnek. Ebben Thaiföldön túl benne van még Hong Kong, Indonézia, Fülöp-szigetek, Kína és Dél-Korea is. Meglátjuk…
 
Jozé: – Nagyon örülnék egy-két távol-keleti fellépésnek, vagy egy kisebb turnénak. És nem csak azért, mert ismét érdekes helyekre utazhatnánk, hanem mert egészen más az ottani közönség, mint amit eddig megszokhattunk. Keleten sokkal nagyobb tisztelettel állnak a színpadhoz és magukhoz a művekhez, mint a nyugati- vagy a részben már elnyugatiasodott hazai publikum. A keleti emberek valamiért jobban rá tudnak hangolódni a lassabb, monotonabb, elvontabb, elgondolkodtatóbb, képekben gondolkodtató, meditatívabb zenékre. A Floydnak pedig határozottan van egy ilyen vonulata is. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy ráuntunk Európára vagy Magyarországra, mert nyilván mindig öröm a magyarlakta településeken találkozni a közönséggel. Vagy mondjuk egy spanyolországi meghívás hírére is erősen vigyorognék örömömben, főleg mert arrafelé még nem jártunk. Meglátjuk!
 
Füxi: – Addig is nyomjuk tovább itthon ezerrel. A nyárra már elég sok bulink van. Ismét megyünk a Partiumba, Erdélybe is. Nagyon szeretnénk Nyugat-Európában is újra játszani, ezért az update után megpróbáljuk a régi kapcsolatokat feleleveníteni. Addig is, május 20-án, pénteken a soroksári Táncsics Művelődési Házban lesz a Hungarian Pink Floyd Show következő kiemelt nagykoncertje, melyen a Hungarian Pink Floyd Club és GTLaser csapatával közös előadáson különleges lézershow egészíti ki a szokásos látványelemeket. Mindenkit szeretettel várunk!
 
Jozé: – Másnap, 21-én, szombaton pedig már Aradon lesz a Hungarian Pink Floyd Show, remélhetőleg mostantól rendszeres vendégek leszünk majd arrafelé is. Budapesten meg természetesen megy tovább a klubsorozat. A 2016-os nyári szezont nagyrészt a Városligeti Sörsátorban tartjuk. Idén is igyekszünk sztárvendégekkel és extra látvánnyal szolgálni, de amíg nem véglegesednek a dolgok, addig inkább nem fedem fel a tárgyalások részleteit. Nem szeretek előre inni a medve bőrére. Valamint sosem árt egy kis meglepetés. A valódi rockzene közösségi élmény, élőben az igazi!


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »