„Erdély hegyein felüvöltött az oláh sakál”

…A puskaport nem szagolt, túlerőben lévő „román sasok átrepültek a Kárpátokon”, ám alig nyolc hét múlva véres fejjel takarodtak ki Erdélyből, sőt, regáti fészküket is védtelenül hagyták. Erdélyt 1916-ban nem egészen két hónap alatt visszafoglalták a magyar csapatok, de az itt élők érezték, új korszak vette kezdetét

Magyar Menedék - Férfienergia

Immáron második esztendeje zajlott a Nagy Háború, amikor 1916. augusztus 27-én az Osztrák-Magyar Monarchia ellenfeleinek sora a Román Királysággal gyarapodott, amely az antanttal kötött bukaresti titkos szerződés értelmében lépett be a háborúba azért, hogy területi éhségét csillapítva elfoglalja a Tiszáig terjedő „ősi román földet”. A puskaport nem szagolt, túlerőben lévő „román sasok átrepültek a Kárpátokon”, ám alig nyolc hét múlva véres fejjel takarodtak ki Erdélyből, sőt, regáti fészküket is védtelenül hagyták.

A keleti fronton 1916. június 4-én megindított Bruszilov-offenzíva sikerén felbuzdulva a románok úgy vélték, elérkezett háborúba lépésük ideje. Az 1916. augusztus 17-én aláírt bukaresti titkos egyezmény értelmében Románia vállalta, hogy legkésőbb augusztus 28-án az antant oldalán hadba lép a Monarchia ellen. Ennek azonban ára volt, Románia ugyanis igényt formált Erdélyre, a magyar Alföld keleti részére, valamint a Bánságra és Bukovinára, amelyeket – természetesen – az antant oda is ígért neki.

Hadüzenet román módra

Románia 1916. augusztus 27-én, vasárnap este 21 órakor – miután csapatai lerohanták az erdélyi határ átjáróit – hadat üzent Ausztria-Magyarországnak. A román haderő 420 ezer katonájával szemben alig 34 ezer osztrák–magyar katona – a 71. közös, az 51. és 61. honvéd gyaloghadosztályok, az 1. közös lovashadosztály, továbbá négy népfelkelő gyalogdandár – volt bevethető Erdély védelmében.

„Románia azon óhajtól vezéreltetve, hogy az összecsapásnak végét siettesse és annak szükségétől áthatva, hogy meg kell óvnia faji érdekeit, kényszerítve látja magát, hogy azoknak oldalára lépjen, akik inkább biztosíthatják nemzeti egységének megvalósulását” – volt olvasható a román hadüzenetben. A valóság azonban másképp festett, amit a téma kiváló hazai szakértője, Raffay Ernő a következőkben foglalt össze: „Ezek tiszteletre méltó célok, azonban egyáltalán nem erről volt szó. Ha ugyanis Románia a régi román államok egykori területeit akarta volna visszaszerezni, akkor sokkal inkább Oroszországot kellett volna megtámadnia, hiszen a régi moldvai vajdaság egykori területe, Besszarábia orosz megszállás alatt volt. Igaz, hogy Bukovina Ausztriához tartozott, ennyiben indokolt a román hadüzenet, de Erdély soha nem volt valamelyik román vajdaság része. Az 1916-os, Magyarország elleni támadás tehát nem volt más, mint idegen területekért indított rablóháború (…) A román kormány a nemzetközi erőviszonyok kihasználásával akarta hódító céljait megvalósítani, s a hadüzenet pillanatában nyilvánvaló volt, (…) hogy a magyar államiság integritása a fegyveres győzelemtől vagy vereségtől függ.”

Nem sokkal a román betörés előtt a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István az alábbi „látnoki” kijelentést tette: „Romániában megvan ugyan minden hajlandóság a betörésre, de egyáltalán nem rendelkezik, az emberlétszámon kívül, azokkal az eszközökkel, melyek a háború folytatásához szükségesek. Nincs lövőszere, technikai berendezése nagyon kezdetleges. Nincs berendezkedve az után­szállításokra, sőt még a Vereskereszt intézménye is nagyon fejletlen. Ily felszereléssel végzetes hiba volna egy országnak háborúba ugrania, különösen akkor, midőn az ellenfél harcedzett csapataival csak tapasztalatlan, puskaport nem szagolt hadsereget tud szembeállítani. Az ily vállalkozásoknak rendszerint igen nagy ára szokott lenni.”

Avram Iancu nyomában

A román haditerv igen egyszerű volt: a román hadseregek a Kárpátok átjáróin keresztül letörik a védők gyenge ellenállását, hat hét alatt elérik a Szeged–Békéscsaba–Nagyvárad–Debrecen vonalat, és ezáltal eldöntik a világháború kimenetelét. Ennek megfelelően haderejük csoportosítása alapján inkább „katonai sétára” számítottak, semmint komoly hadműveletekre. A támadó románok felkészültségét és harcértékét nagybaczoni Nagy Vilmos vezérkari alezredes – a második világháborúban vezérezredes és honvédelmi miniszter – így jellemezte: „A román haderő szervezete és felszerelése általában nem volt korszerű, a már két éve tartó háború tapasztalatait nem emésztették meg és nem értékesítették sem a szervezésnél, sem a kiképzésnél.

A felszerelésbeli hiányosságok oka főként az volt, hogy Románia ipara nem tudott megfelelni a háborús követelményeknek, különösen a nehéz tüzérség, géppuskák és repülők hiánya volt nagyon érezhető. A háború anyagi előkészítése nem volt megfelelő és a román hadvezetőség e tekintetben mindent szövetségeseinek támogatásától várt, ami azonban, maguk is le lévén kötve, nem ment könnyen.”

A nagyszebeni születésű báró Arthur Arz von Straussenburg gyalogsági tábornok, az 1916. augusztus 16-án létrejött erdélyi osztrák-magyar 1. hadsereg parancsnoka elrendelte a Maros vonalától délre eső területek és Beszterce környékének kiürítését, így csapatait a Maros és a Kis-Küküllő vonalára vette vissza, miközben azok halogató harcokat vívtak a betörő románokkal.

Az Alexandru Avarescu tábornok vezetése alatt álló román 1., 2. és 4. hadsereg csapatai – együttműködve a Bukovinában lévő orosz 9. hadsereggel – a Keleti- és a Déli-Kárpátok hágóin lassú ütemben és módszeresen harácsolva nyomultak előre – óvatos előrenyomulásukra jellemző, hogy a román 4. hadsereg szeptember közepéig csupán 50-60 km-t haladt előre. A román csapatok elfoglalták a Gyergyói-, a Csíki- és a Háromszéki-medencét, s behatoltak a Brassói- és a Nagyszebeni-medencébe.

Király Aladár, Háromszék vármegye alispánja egy későbbi jelentésében így számolt be a polgári lakosság kálváriájának kezdetéről: „(…) elindult a menekülők áradata. Szégyenpír égett az arcokon, hiszen földünk ősi ellensége, az oláh elől kellett nekünk székelyeknek kardcsapás nélkül elszaladnunk. És hát ment a székelység gyalog, kocsin, szekéren a bizonytalan jövő felé, alig-alig mentve meg valamit, hátrahagyva minden vagyonát, dús termését, apái temetőjét a martalócoknak.”

Az evakuálás egyáltalán nem ment olajozottan, ugyanis a hadvezetőség minél több civilt óhajtott hátratelepíteni, hogy azok ne zavarják hadműveleteit, ellenben a magyar kormány azon volt, hogy a gazdasági élet ezeken a területeken is zavartalanul működjék tovább. A betörés hírére a magyar és a szász lakosság körében kitört a pánik, attól tartottak, hogy az erdélyi románok hasonló mészárlásba kezdenek, mint 1848–49-ben, ezért tízezrek hagyták el otthonaikat. A monarchia vasúthálózatán belül az erdélyi vonalak elhanyagoltabbak voltak, nem rendelkeztek kettős vágánnyal, a fővonalak zöme pedig nem bírt el száz tengelynél nagyobb terhelést, így – hasonlóképp, mint az utakon – a civilek menekülése és a hadsereg felvonulása egymást akadályozta.

Elszabadultak az indulatok, ugyanis az erdélyi románok többsége ott folytatta, ahol elődeik 1849-ben abbahagyták. Erről egy román tiszt, Aurel Vlad is beszámolt: „Na kívánd látni azonban a pusztítást azokban a községekben és városokban, ahonnan a lakosság eltávozott. A románok természetesen otthon maradtak, felszerelték magukat mindennel, s különösen, ha románok házába lépsz, feltűnő látni a grófi és bárói díványokat és székeket a román házakban. Csupa ezüstedényeket és eszközöket találsz náluk. Bőségben láthatni szarvasmarhát, sertést, gabonát, hogy szinte hihetetlen – mindezeket oly ürügy alatt vették el, hogy most megbosszulják magukat, mert eleget szenvedtek.”

A regáti „sasok” szárnyszegése

A Monarchiának égető fontosságúvá vált szövetségeseinek segítsége, így német csapatokat indítottak útba Erdély felé. A Német Birodalom után szeptember 1-jén Bulgária is hadat üzent Romániának, a román balszárny előrenyomulása másnapra elakadt Herkulesfürdőnél. A románok szeptember 7-én elfoglalták Brassót, majd 11-én Nagyszebent, de pár nappal később – szeptember 18-án – a román nagyvezérkar már leállította a további támadást.

Ezen a napon alakult meg a német vezérkar éléről eltávolított Erich von Falkenhayn gyalogsági tábornok vezetése alatt a német 9. hadsereg parancsnoksága Déván, melynek alárendeltségébe került hadműveleti szempontból az osztrák-magyar 1. hadsereg. Szeptember 26-án az osztrák-magyar 1. hadsereg megindította támadását Nagyszebennél, és három nap után visszavonulásra kényszerítette a román 1. hadsereget, melynek két hadosztályát szétkergette.

Ezen hadsereg vert részei a Vöröstoronyi-szoroson át takarodtak ki Erdélyből, miután az október 5–6-i persányi ütközetben súlyos vereséget szenvedtek. Az október 7–9. közötti brassói csatában a német 9. hadsereg döntő vereséget mért a román 2. hadseregre, másnap megindult a Székelyföld felszabadítása, október 12–14. között a mieink elérték a Keleti-Kárpátok gerincét és Erdély október 25-én felszabadult.

A lassanként hazatérő polgári lakosságot elképesztő állapotok fogadták. Így Háromszék vármegyében „az oláh papok és tanítók – néhány kivétellel – mindenben előljártak, még a lopások, fosztogatások irányításánál is, mire bizonyíték, hogy az ellopott tárgyak jelentékeny része oláhok által lakott vidékeken van. A megyénkben lakó oláhság (…) a bevonuló ellenséget örömmel fogadta, felvirágozta, ünnepelte, sok helyen pedig a bevonulásnál vezette. (…) Rávezette azt polgártársai vagyonára, segédkezett középületek, gyárak, lisztraktárak feltörésénél. Árulkodott az ittmaradt magyarságra és állandóan rettegésben tartotta azt az ellenséggel való folytonos érintkezésével. A köpeczi honvéd emlékoszlopot meggyalázták, összetörték, s körülötte oláh papok, tanítók jártak körtáncot. (…) A kökösi Gábor Áron híd vasszerkezetét felrobbantották, az Ojtoz patakán és a Brassó-Bodzakraszna útvonalon számos hidat megsemmisítettek. Bereckben, Sósmezőn, Ré­tyen, Kézdivásárhelyen mintegy 200 épületet égettek fel” – olvasható az alispáni jelentésben.

Az osztrák-magyar és német katonák vállvetve küzdöttek és alig nyolc hét leforgása alatt kikergették Erdély földjéről a betolakodó románokat, kiknek főparancsnoka szerint „amennyire lassú volt az előrenyomulás, amikor nem voltak bonyodalmak, olyan gyors volt a hátramenetel, mihelyst a bonyodalmak elkezdődtek.” Erdély felszabadult, de az itteni magyarok és székelyek érezték, egy új korszak vette kezdetét, melyet Szabó Dezső szavai adnak vissza leginkább: „Erdély hegyein felüvöltött az oláh sakál.”

Babucs Zoltán – mho


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »