Emberek, jók vagytok – happy end két felvonásban

Emberek, jók vagytok – happy end két felvonásban

Az Ahogy tetsziket egyébként egyben, szünet nélkül játsszák a Katona József Színház Kamrájában – ehhez képest vígan elrepül a két óra –, azt fogom itt elmesélni, hogy hogyan lett ebből több felvonás mégis.

1.

Mondja a feleségem reggel, hogy viszi a színházjegyeket, hadd legyenek nála, jobb úgy mindenkinek. Persze-persze, helyeselek, így van rendjén, szétszórt ember ne menjen a jégre, múltkor is eltűnt miattam egy jegy az ötből a magyar–kazahra, a meccs után került elő. Másfél-két óra múlva telefonál, én még itthon szöszmötölök, hogy nem maradtak-e azok a kis Kamra-belépők az asztalon vagy az éjjeliszekrényen vajon, ugyanis nem találja őket. Oda-vissza átpörgette százszor a könyvet, amit olvas, a táskáját is átkutatta-kifordította, ám nincsenek sehol. Nézem az asztalt, nézem az éjjeliszekrényt, mindent nézek, semmi. Hívom, mondom neki, mi van, nem örülünk.

Később megint telefonál, visszament a metróig, benézett a közértbe is, beszélt biztonsági őrrel, jegyellenőrrel, különféle emberekkel, hiába, BKK-s mondta, ha megtalálták és leadták őket, másnapra bekerülnek az Akácfa utcába. Ezen nevettek is kicsit. Lehet, hogy még a HÉV-en hullottak el? Mindazonáltal van reménysugár. Felhívta a színházat is, és hittek neki, mondták, megoldják, bemehetünk így is. Hálistennek. Úgy látszik, az emberek jók. A végén mindenki boldog lesz. Talán csak azok nem, akik megtalálták a jegyecskéket, és esetleg megpróbálják kihasználni a lehetőséget. Mondták a színházban, hogy ritkán ugyan, de előfordul ilyen. Hm. Hogy döntik el, hogy ki a huncut? Egyértelmű, hogy az, akinél a jegyek vannak, és nem az, akinél nincsenek? Jó-jó, sokat nem vacakolok ezzel, nem kell csomót keresni a kókán, csak eszembe jutott, hess.

Úgyhogy megyünk este a színházba. Mondja a feleségem a beengedőknek, hogy mi a helyzet, és hogy mik a helyzet előzményei, mondják, a pénztárban vár bennünket a segítség. Tényleg. Nem is segítség vár – maguk a jegyek várnak. Az eredetiek. Amelyek eltűntek az asztalról, az éjjeliszekrényről, a könyvből, a táskából. Szőrükön-szálukon. Mondja a pénztár, délután 4-kor bement a színházba egy idősebb úr, szabadkozott, hogy későn ért oda, de remélte, mégsem késő ez azoknak, akik elveszítették a jegyeket. Azt mondta, a szentendrei HÉV-en találta őket. Úristen, mondom, ilyen is van. Az emberek tényleg jók. Kérdem, nem hagyott telefonszámot vagy akármit az idősebb úr, hogy megköszönhessük. Nem, de a színház nagyon megköszönte. Köszönjük mi is. Duplán, neki is, a színháznak is. Triplán, ez itt a harmadik. Megírom, mondom a feleségemnek, ha jó lesz az előadás. Rosszról nem szeretek írni, mert minek.

2.

Shakespeare Ahogy tetszikjét mindenki ismeri. Az is, aki azt hiszi, hogy nem ismeri. És ha a darabot az elejétől a végéig nem is ismeri, a színműirodalom második leghíresebb monológját – színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő, fellép s lelép stb. – egészen biztosan ismeri. A két nagyszabású Vilmos-vígjáték egyike ez – a másik a Vízkereszt –, és úgy tudni, hogy mióta Nádasdy Ádám újrafordította, sok színház tette bele a műsorába.

A kamrás előadás készítői – a bemutató márciusban volt – nem elégedtek meg a Nádasdy-féle verzióval, átírták a szöveget alaposan. Az ilyesmit én hol szeretem, hol nem, a kényszeres napjainkosítás gyakran irritál – ha öncélú, és sokszor érzem annak –, de nyitott is vagyok, és ha nem untatnak, akkor nemcsak nem unatkozom, elvi alapon a fejtetőre állítások sem bosszantanak. Na így jártunk egymással ezúttal is, Závada Péter szövegújraíró, Kovács D. Dániel meg én. Nyilván nem tudom az eredetit fejből – még Szabó Lőrinc klasszikus verzióját sem, nemhogy Nádasdyét –, de az volt az érzésem, hogy egynegyed-háromnegyed az arány a Shakespeare-hez nem ragaszkodás javára. Már ha betű szerint nézzük. Mert ha a szellemiséget, akkor máshogy van. Akkor az van, hogy feltételezésem szerint ezt az Ahogy tetsziket a maga idejében ugyanúgy a korra és a közegre reflektáló szertelenséggel-szabadossággal játszhatták, ahogy most a Kamrában. Ha a feltételezésem véletlenül helyes, a ragaszkodás hirtelen százszázalékossá válik.

De hagyjuk a matekot. A fő, hogy Závada, Kovács D. és a többiek Ahogy tetszikje két óra igazi komédiázás, vastagon telepakolva elsősorban verbális, másodsorban vizuális és zenei poénokkal, ezek csak úgy szikráznak, egyik a másik után. Nem mind jó, ha ilyen sok a geg, óhatatanul becsúsznak idétlenségek és műfaji diszkrepanciák is, de az átlag rendben van. A duó munkásságának felületes ismeretében sem meglepő, hogy e poénok egy része markánsan politikai, de hogy még ez sem zavart engem, azon tényleg elcsodálkoztam. Épp nemrégiben fejtegettem – itt –, hogy a politikai humort soha nem szerettem, a rohadtul régi időkben is jobban bírtam Kabos László tét nélküli ökörködését, mint Hofi Géza szelepelését. Itt meg semmi gondom nem volt vele, bár az is igaz, hogy a legnagyobbat mégiscsak a totálisan blőd kecskés ötlet robbanta, abból bírt a leghezebben visszajönni a vinnyogva-gurgulázva hahotázó publikum.

Az Ahogy tetsziknek millió rétege van. Úgy szól a szerelemről – és arról, hogy az emberek végső soron jók, vagy minimum nem annyira rosszak –, hogy az önreflexivitást sem nélkülözi. E rétegek közül néhányat sikeresen mutat meg a romantikát sikeresen, de nem ellenszenvesen idézőjelező előadás, amiből a szerepeikben többnyire ügyesen lubickoló színészek is alaposan kiveszik a részüket. Hogy kivételesen névre szólóan is dicsérjek alakításokat – az ilyesmi a normál színikritika hagyományos feladata, én csak kibicelek nagynéha –, nagyon bejött Borbély Alexandra Rosalinda és Fekete Ernő Jaques, Keresztes Tamás Bolond pedig különösen.

A fent említett monológot, mint utóbb utánanéztem, Szabó Lőrinc fordításában mondja el Fekete. És akkor így megfagy a levegő. Megáll az idő. Nem nagyon-nagyon, a megrendülés elmarad, annyi erő nincs benne, de van egy szép pillanat. El is gondolkodtam, miközben mentünk tovább, hogy az ember életének hét szakasza közül még a negyediknél, vagy már az ötödiknél tartok-e. Szerencsére jöttek utána az újabb kunsztok a színpadon, így odázódott-halványult ez a dilemmám. S persze az is szerencse, hogy a végén minden jóra fordult – a zsarnokból is remete lett, ahogy illik –, bár úgy rémlik, Shakespeare-nél négy pár talált egymásra, itt meg csak három. Volt, aki egyedül maradt, nem örült neki. Sebaj, a háromnegyedes happy end is happy end.

Ráadásul egy napon belül tehát a második. Éljen.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »