Elvtársi üdvözlettel

Elvtársi üdvözlettel

Hagyjuk a lehangoló révedezést. Pest utcáin újra megjelentek az önszorgalmú Lenin fiúk (lányok), akik tüntetőlegesen, petícióval követelik az MTA határozatával szemben, hogy ne számolják fel az egykori oktatásügyi népbiztos „hagyatékát”, a Lukács-archívumot. Nevetséges öngyarmatosítás. Olyanok, mint a Bakunyin (v.) Che-pólós hülyegyerekek, akik a néphatalomról szlemmelnek valamelyik pangós, jócsajmentes Gólyás afteren, aztán együtt zúznak ki a tüntire, harcolni, újabb frontot nyitni a létező demokráciáért, „Árpibácsiért” (a következőkben „Lukácsgyuriért” is). Faszák vagytok, tényleg. Commandante nem sajnálná az ólmot belétek, gyávának, törleszkedőnek, machiavellistának, népellenségnek titulálna titeket, ti ostoba konformprolik. De így lenne ezzel Debord, Dutschke, a RAF első generációja, az elnyomott gettófekák által gerjesztett nyugatos politikai iszlámról már nem is beszélve. Pillanatok alatt halálos ellenségekre találnátok, seggfejek, már ha lennének még konzekvens, retrográd radikálisok, valódi antikapitalisták a döglődő baloldalon. Következzenek a protestirat legjobb részei, kommentár nélkül: „Nemzetközileg elismert szerzőként Lukács a gazdag magyar kultúra történetének egyik csúcspontja, olyan művek szerzője, melyek az emberiség élő kincsének részét képzik.” (…) „… ez tehát a korunk egyik meghatározó egyéniségéről való megemlékezés tere.” (…) „A fentiek alapján felhívjuk az illetékes szerveket arra, hogy fontolják meg e döntésüket, melyről döbbenettel és szomorúsággal értesült a nemzetközi tudományos és művészi közösség.” Azt hiszem, a fentiek alapján Herr Lukács sem moralizálna sokat, hanem kiadná a tűzparancsot. A rövid, zavarba ejtő kitekintés után térjünk a lényegre. A baloldal kiirthatatlan hajlama az erkölcsi relativizmusra, a nihilizmusra hőseik nyilvánvaló ambivalenciájából eredő szükségszerű önigazolásból, lényegében kispolgári törleszkedésből fakad (lásd ui., az Andrássy Katinkát, a vörös grófnőt Párizsban luxuskurvaként futtató, faszlengető, morfinista, strici Károlyi sérthetetlen kultuszát, aki száműzetéséből „hazatérve”, Rákosi által „rehabilitálva” elárulta, sőt szembeköpte korai szociáldemokrata „harcostársait”). Miközben vígan elfelejtik, lenézik a bebörtönzött Demény Pált, 56′ után Londonba menekülő Krassót. Lényegében ez Herr Lukács hagyatéka a szigorúan vett „kultúrfilozófiában” (másról esetében nem nagyon beszélhetünk), a magyar közéletben. Ez a minket mélyen jellemző „idea”, a forma és tartalom zárt, feloldhatatlan egységében; 1993, azaz gyerekkorom egy borús őszi estéjén, az éppen soros telepi lakógyűlés alkalmával manifesztálódott számomra. A nyugdíjazott határőrből lett közös képviselő jegyzőkönyvszerűen idézett mondatfoszlánya a következő: „A kommunisták egyetlen bűne, az volt, hogy nem irtották ki a szocdemeket. Akkor ma már, én sem maguk helyett fizetném a közös költséget.” Erről, röviden ennyit. Vitathatatlan tény, hogy a mai magyar, modern „jobboldal” génállományában sokat átmentett az ötvenes évektől, az értelmiséget eluraló kulturális baloldaliságból. Ma az ún. konzervatívok többsége ideológiai és „párteszközökkel” próbálja tisztázni azt, amit felesleges, amit nem szabadna (ezzel jelentős hátrányt megtermelve), mert az eredeti, „ortodox” konzervativizmusnak nincsen doktrinális, irányzat-hűsége. Sokféle jelentős konzervatív létezik és mind önálló szellem (pl.: Wittgensteintől Simone Weilig). Ez az alapvető, végzetes tévedése a mai „jobber” közegnek (az ebből eredő frusztráció termeli ki a Kerényiket, a többi parádézó, nyomasztó hülyét). Ebből, a sértett állapotból következik a jobboldalon az újrendszerváltó hevület is, aminek ékes példája az Alaptörvény. Régi, elkopott közhely a magyar „kulturkampf”. Nem is nagyon emlegetném a továbbiakban. Meg kell szabadulni, le kell számolni ezzel az önpusztító „hagyománnyal”. Az ideologikus, sokaknak kényelmes, élvezetértékű és párthű történelemszemlélet kis hazánkban apáról-fiúra öröklődik, élethazugságaival, hamisságaival együtt. Amíg a nagy „titok”, a „titkok” kimondatlanok maradnak, addig minden felvállalt igazság hazugság lesz körülöttünk. Gondolok itt a Kádárra, az utolsó beszédére, a máig rendezetlen ügynökkérdésre (stb.). Magyarországon, gyakorlatilag a Deák által leboltolt kiegyezés óta, nincsen képünk, elképzelésünk arról, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, mit akarunk, mi lehet a közös jövőnk. Mellékes megjegyzés: ez az örökség és a vele hordozott teher gyakorlatilag elhordozhatatlan. Gátja a közös ügyeink egymással való elrendezésének, feloldásának. A kellemesen csengő publicisztikai toposszal visszaélve: minek is üldögélt a meg-megálló, csepergő esőben József Attila a Dunánál? Túlságosan elkalandoztunk, egy gondolatfoszlány erejéig térjünk vissza Herr Lukácshoz. Egy meszesgödröt telelövöldözni, a románok elől menekülő kiskatonákkal (nem „érdemeik szerint”, hanem minden tízediket, így a „viszonylagos”, azaz „isteni” véletlenszerűségnek is teret engedve), a vörös terror szükségszerűségének, pátoszának túlhangsúlyozása. Kétségtelen: Herr Lukács, így értelmezte Kant kategorikus imperatívuszát. Frau Heller szerint, Herr Lukácsban egyszerre volt jelen a kifinomult, sőt finnyás kultúrember, a Thomas Mann-i értelemben vett européer és „egyfajta” tatár-brutálitás, a legsötétebb állkapocstörő komisszár tempó, amiben a „forradalmi szubjektum” kérdésének patologikus feloldását lelte meg neves bölcselőnk, esztétánk. Herr Lukács kellemes társasági ember lehetett. Mint az egykori (mily, keserű nosztalgia…) Cseka fiatal vasaltgalléros, mahorkázó kivégzőtisztjei. Herr Lukács talán egyik kedvenc anekdotája a következő lehetett: Valamely pétervári alagútban vezetnek egy sor népellenséget. Váratlanul, egy önérzetes, de hisztérikus állapotú vidéki tanárnő lép ki a sorból, egyenesen a kivégzőtiszt elé. „Kérem, szemből lőjenek le.” – mondja a nő. A tiszt, kellemes arcú, báltermi diákkarakter, lassan elfordul és int. „Nem kell sírni, úgy lesz. Tiszteljük a hagyományokat.” Ez ugyanaz a ferde, romlott morál, ami más léptékekben, de Maót, Pol Potot is piedesztálra emelte a 68’-as lázadó generáció szemében (a rend kedvéért tegyük hozzá: nem mindenkiében). „Frau Heller frusztrált, szexuális jellegű vonzalmai hiába írják felül, az alapvető, megkérdőjelezhetetlen erkölcsi szigort, ami adva van minden ember számára. Frau Heller egyébként is kora, sőt „szalonja” Veiszer Alindája volt, mint legjobb, leghűségesebb, legszerelmesebb, legeminensebb Lukács tanítvány (a kétségtelenül jobbak, mint pl. Krassó lényegében már a Rajk-per idején elzárkózotak Lukácstól). A gyilkos „látszólagos erényeitől” függetlenül, legbelül, önmaga számára gyilkos marad akkor is, ha tömegek próbálják felmenteni bűnei alól, így megy ez Káin óta. Herr Lukács később első szám, harmadik személyben ír tettéről, tetteiről, ami mégiscsak szimbolikus jelentőségű. Majd meghatottan, megtérve papírra veti ékes, érett gondolatait, a demokratikus szocializmus ábrándjáról. Na, ne. Ezt, ne. Végezetül, mintegy zárszóként idézzünk egy 1959-ben keltezett levelet: „Kérem az elvtársakat arra, hogy segítsenek hibáim kijavításában. Tudom, hogy anélkül, hogy a párt aktuális ideológiai harcaiban részt vennék marxista filozófus nem lehetek. Szeretném, ha megmondanák, mivel tehetnék bizonyosságot – nap napi pártmunkámon kívül – elhatározásom őszinteségéről. (…) elvtársi üdvözlettel: Heller Ágnes.” www.tutiblog.com Tisztelt olvasók!
Legyenek olyan kedvesek és támogassák “lájkukkal” a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/flagmagazin
– Minden “lájk számít, segíti a magazin működését!Köszönettel és barátsággal!www.flagmagazin.hu Tweet

Nevetséges öngyarmatosítás. Olyanok, mint a Bakunyin (v.) Che-pólós hülyegyerekek, akik a néphatalomról szlemmelnek valamelyik pangós, jócsajmentes Gólyás afteren, aztán együtt zúznak ki a tüntire, harcolni, újabb frontot nyitni a létező demokráciáért, „Árpibácsiért” (a következőkben „Lukácsgyuriért” is).

Faszák vagytok, tényleg. Commandante nem sajnálná az ólmot belétek, gyávának, törleszkedőnek, machiavellistának, népellenségnek titulálna titeket, ti ostoba konformprolik. De így lenne ezzel Debord, Dutschke, a RAF első generációja, az elnyomott gettófekák által gerjesztett nyugatos politikai iszlámról már nem is beszélve. Pillanatok alatt halálos ellenségekre találnátok, seggfejek, már ha lennének még konzekvens, retrográd radikálisok, valódi antikapitalisták a döglődő baloldalon. Következzenek a protestirat legjobb részei, kommentár nélkül: „Nemzetközileg elismert szerzőként Lukács a gazdag magyar kultúra történetének egyik csúcspontja, olyan művek szerzője, melyek az emberiség élő kincsének részét képzik.” (…) „… ez tehát a korunk egyik meghatározó egyéniségéről való megemlékezés tere.” (…) „A fentiek alapján felhívjuk az illetékes szerveket arra, hogy fontolják meg e döntésüket, melyről döbbenettel és szomorúsággal értesült a nemzetközi tudományos és művészi közösség.

Azt hiszem, a fentiek alapján Herr Lukács sem moralizálna sokat, hanem kiadná a tűzparancsot.

A rövid, zavarba ejtő kitekintés után térjünk a lényegre. A baloldal kiirthatatlan hajlama az erkölcsi relativizmusra, a nihilizmusra hőseik nyilvánvaló ambivalenciájából eredő szükségszerű önigazolásból, lényegében kispolgári törleszkedésből fakad (lásd ui., az Andrássy Katinkát, a vörös grófnőt Párizsban luxuskurvaként futtató, faszlengető, morfinista, strici Károlyi sérthetetlen kultuszát, aki száműzetéséből „hazatérve”, Rákosi által „rehabilitálva” elárulta, sőt szembeköpte korai szociáldemokrata „harcostársait”). Miközben vígan elfelejtik, lenézik a bebörtönzött Demény Pált, 56′ után Londonba menekülő Krassót. Lényegében ez Herr Lukács hagyatéka a szigorúan vett „kultúrfilozófiában” (másról esetében nem nagyon beszélhetünk), a magyar közéletben.

Ez a minket mélyen jellemző „idea”, a forma és tartalom zárt, feloldhatatlan egységében; 1993, azaz gyerekkorom egy borús őszi estéjén, az éppen soros telepi lakógyűlés alkalmával manifesztálódott számomra. A nyugdíjazott határőrből lett közös képviselő jegyzőkönyvszerűen idézett mondatfoszlánya a következő: „A kommunisták egyetlen bűne, az volt, hogy nem irtották ki a szocdemeket. Akkor ma már, én sem maguk helyett fizetném a közös költséget.” Erről, röviden ennyit.

Vitathatatlan tény, hogy a mai magyar, modern „jobboldal” génállományában sokat átmentett az ötvenes évektől, az értelmiséget eluraló kulturális baloldaliságból. Ma az ún. konzervatívok többsége ideológiai és „párteszközökkel” próbálja tisztázni azt, amit felesleges, amit nem szabadna (ezzel jelentős hátrányt megtermelve), mert az eredeti, „ortodox” konzervativizmusnak nincsen doktrinális, irányzat-hűsége. Sokféle jelentős konzervatív létezik és mind önálló szellem (pl.: Wittgensteintől Simone Weilig).

Ez az alapvető, végzetes tévedése a mai „jobber” közegnek (az ebből eredő frusztráció termeli ki a Kerényiket, a többi parádézó, nyomasztó hülyét). Ebből, a sértett állapotból következik a jobboldalon az újrendszerváltó hevület is, aminek ékes példája az Alaptörvény. Régi, elkopott közhely a magyar „kulturkampf”. Nem is nagyon emlegetném a továbbiakban. Meg kell szabadulni, le kell számolni ezzel az önpusztító „hagyománnyal”.

Az ideologikus, sokaknak kényelmes, élvezetértékű és párthű történelemszemlélet kis hazánkban apáról-fiúra öröklődik, élethazugságaival, hamisságaival együtt.

Amíg a nagy „titok”, a „titkok” kimondatlanok maradnak, addig minden felvállalt igazság hazugság lesz körülöttünk. Gondolok itt a Kádárra, az utolsó beszédére, a máig rendezetlen ügynökkérdésre (stb.). Magyarországon, gyakorlatilag a Deák által leboltolt kiegyezés óta, nincsen képünk, elképzelésünk arról, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, mit akarunk, mi lehet a közös jövőnk. Mellékes megjegyzés: ez az örökség és a vele hordozott teher gyakorlatilag elhordozhatatlan. Gátja a közös ügyeink egymással való elrendezésének, feloldásának.

A kellemesen csengő publicisztikai toposszal visszaélve: minek is üldögélt a meg-megálló, csepergő esőben József Attila a Dunánál?

Túlságosan elkalandoztunk, egy gondolatfoszlány erejéig térjünk vissza Herr Lukácshoz. Egy meszesgödröt telelövöldözni, a románok elől menekülő kiskatonákkal (nem „érdemeik szerint”, hanem minden tízediket, így a „viszonylagos”, azaz „isteni” véletlenszerűségnek is teret engedve), a vörös terror szükségszerűségének, pátoszának túlhangsúlyozása. Kétségtelen: Herr Lukács, így értelmezte Kant kategorikus imperatívuszát. Frau Heller szerint, Herr Lukácsban egyszerre volt jelen a kifinomult, sőt finnyás kultúrember, a Thomas Mann-i értelemben vett européer és „egyfajta” tatár-brutálitás, a legsötétebb állkapocstörő komisszár tempó, amiben a „forradalmi szubjektum” kérdésének patologikus feloldását lelte meg neves bölcselőnk, esztétánk. Herr Lukács kellemes társasági ember lehetett. Mint az egykori (mily, keserű nosztalgia…) Cseka fiatal vasaltgalléros, mahorkázó kivégzőtisztjei. Herr Lukács talán egyik kedvenc anekdotája a következő lehetett: Valamely pétervári alagútban vezetnek egy sor népellenséget. Váratlanul, egy önérzetes, de hisztérikus állapotú vidéki tanárnő lép ki a sorból, egyenesen a kivégzőtiszt elé. „Kérem, szemből lőjenek le.” – mondja a nő. A tiszt, kellemes arcú, báltermi diákkarakter, lassan elfordul és int. „Nem kell sírni, úgy lesz. Tiszteljük a hagyományokat.” Ez ugyanaz a ferde, romlott morál, ami más léptékekben, de Maót, Pol Potot is piedesztálra emelte a 68’-as lázadó generáció szemében (a rend kedvéért tegyük hozzá: nem mindenkiében).

Frau Heller frusztrált, szexuális jellegű vonzalmai hiába írják felül, az alapvető, megkérdőjelezhetetlen erkölcsi szigort, ami adva van minden ember számára. Frau Heller egyébként is kora, sőt „szalonja” Veiszer Alindája volt, mint legjobb, leghűségesebb, legszerelmesebb, legeminensebb Lukács tanítvány (a kétségtelenül jobbak, mint pl. Krassó lényegében már a Rajk-per idején elzárkózotak Lukácstól). A gyilkos „látszólagos erényeitől” függetlenül, legbelül, önmaga számára gyilkos marad akkor is, ha tömegek próbálják felmenteni bűnei alól, így megy ez Káin óta. Herr Lukács később első szám, harmadik személyben ír tettéről, tetteiről, ami mégiscsak szimbolikus jelentőségű. Majd meghatottan, megtérve papírra veti ékes, érett gondolatait, a demokratikus szocializmus ábrándjáról. Na, ne. Ezt, ne.

Végezetül, mintegy zárszóként idézzünk egy 1959-ben keltezett levelet: „Kérem az elvtársakat arra, hogy segítsenek hibáim kijavításában. Tudom, hogy anélkül, hogy a párt aktuális ideológiai harcaiban részt vennék marxista filozófus nem lehetek. Szeretném, ha megmondanák, mivel tehetnék bizonyosságot – nap napi pártmunkámon kívül – elhatározásom őszinteségéről. (…) elvtársi üdvözlettel: Heller Ágnes.

www.tutiblog.com


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »