Elvira anya ölelése

Elvira anya ölelése

A Szent István Társulat által kiadott kötetben Rita Agnese Petrozzi, az egész világon elterjedt Cenacolo Közösség alapítója – akit sokan csak Elvira anyaként, vagy a „drogosok nővéreként” ismernek –, meséli el rendkívüli élettörténetét és a közösség alapértékeit.

Rita Agnese Petrozzi szegény családba született, otthon mindenben segítenie, szolgálnia kellett, így nem volt ideje tanulni. Vallja, hogy az irgalmas Isten lehajolt hozzá, tanúságtevőnek érzi magát, amelyet szívesen vállal. Azért beszél, mert évek óta tanúja Jézus feltámadásának, amely megismétlődik a fiatalok életében is: „Ők holtak, amikor először találkozom velük, de később látom, hogy lépésről lépésre új életre támadnak” – fogalmaz könyvében. 

Elvira anya felidézi, hogy édesapja az alkohol rabja volt, s ettől kislányként sokat szenvedett, főleg, hogy iskolatársai gyakran kicsúfolták emiatt. Ma már azonban úgy látja, hogy ő volt az első szegény, akit be kellett fogadnia, „akit szeretnem és szolgálnom kellett… A Szentlélek bizonyára őt használta fel, amikor arra a küldetésre gondolt, amelyet Isten nekem készített: apám törékenysége volt az első életiskolám, amely formált engem.” Édesanyjától pedig megtanulta a szegénység elviselését: családjuk népes volt, s a részeges apa miatt nehezen éltek, de édesanyja gyakran hangoztatta: „Emlékezz, Rita: Isten teremtette ajkunkat párosnak, semmit sem tehetsz a szádba, hogy ne adj másoknak.” A legnagyobb nyomorúság idején sem panaszkodott, ehelyett fájdalommal, de bizakodva ismételgette: „Isten szent Keresztje, ne hagyj el bennünket!” Belekapaszkodott a keresztbe, a keresztben találta meg az erőt.

A társadalom perifériájára került fiatalokkal foglalkozó Cenacolo Közösség névválasztását illetően Elvira anya felidézi, hogy mindenképpen szerette volna, ha közösségük nevében valamiképpen tükröződik a Máriás lelkiség. Rögtön eszébe jutott, hogy az apostolok Mária körül gyűltek egybe, a keresztény hagyomány szerint az utolsó vacsora termében, a „cenaculum”-ban. Jézus halála után ugyanide zárkóztak be, tele voltak félelemmel, de Máriával együtt imádkoztak. Jézus mennybemenetele után leszállt rájuk a Szentlélek, ők pedig bátor tanúkká váltak. „Az ajtó, amelyet félelemből bezártak, most kinyílik a bátor tanúságtétel öröme előtt.” Az alapító ma már úgy látja, hogy ez a név prófécia volt, pontosan kifejezi a közösség lényegét. „A hozzánk érkező fiatalok is tele vannak félelemmel, zárkózottak, nehezen tárják fel belső világukat, nem könnyű szóra bírni őket, szomorúság, magány és nyugtalanság lakik bennük. Mária egybegyűjti őket, idehozza őket, ahol együtt imádkozunk velük. A Szentlélek pedig leszáll, és fokozatosan új, szabad emberekké, a feltámadás bátor tanúságtevőivé formálja őket.”

Elvira anya és segítői a Cenacolo Közösséget nem a „drogosok számára létrehozott közösség”-ként határozták meg, hanem olyan fiatalok közösségeként, akik elveszítették életük értelmét, elveszítették önmagukat az unalomban, a bizonytalanságban, akik képtelenek bármit is elkezdeni és befejezni. Gyakran előfordult, hogy az anyák panaszkodtak nekik gyermekeikre, ők pedig így megismerték őket, s tudomást szerezve legmélyebb fájdalmaikról, úgy döntöttek: mindegy, hogy drogosok vagy nem, de fiatalok, és befogadták őket.

Amikor Elvira anya 1983. július 16-án, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén megkapta az isteni Gondviseléstől első házuk kulcsait Saluzzo dombján, úgy gondolta, hogy csak egyetlen házat nyit, de Isten akarata más volt. A fiatalok ugyanis egyre csak érkeztek, azzal a kéréssel, hogy segítsék őket az újjászületésben. Ezért nyitottak egy másik házat Olaszországban, majd Európa más országaiban is, később pedig megszülettek a missziók Latin-Amerikában. Elvira anya célja kezdettől fogva az volt, hogy a közösség ne csak egy terápiás, segítségnyújtó hely legyen, hanem egy „életiskolát” akart létrehozni, ahol a fiatalok újra felfedezhetik az életet, mint Isten ajándékát, hogy megélhessék azt a maga teljes szépségében. Felkínálta nekik azt az utat, amely őt is oly sokszor felemelte, visszaadta a bizalmat és a reményt: „az irgalmas Isten jóságát, az imádság erejét, a csalódást sosem okozó Isten gondviselésébe vetett teljes bizalmat.”

A közösség vezetőit nem érdeklik, hogy az érkező milyen problémákat hoz magával, sem az, hogy milyen vallású, hogy hisz-e vagy sem. Ahogyan fogalmaz: „Minket az élő ember érdekel, az ember, aki szenved és segítséget kér. A közösség olyan anya, amely befogadja gyermekei életét, egy nyitott út Isten szíve felé: nyitott a kopogtató fiatalok élete előtt, akik mély sebeket szereztek függőségben leélt éveik során, vagyis hosszú gyógyulási utat kell végigjárniuk, és ismét fel kell fedezniük az élet szépségeit.”

Elvira anya vallja, hogy egyedül a kereszt által lesz megújult élete mindenkinek. A mi Istenünk feláldozta magát a kereszten, hogy elmondja, mennyire szeret bennünket, és megtanítson arra, hogy a boldogság a megfeszített Jézus öleléséből születik. „El fog jönni a kereszt ideje. Ha meg akarjuk ízlelni a boldogságot és az örömet, készüljünk fel arra az időre: engedjük, hogy átöleljen minket Krisztus keresztje, hogy aztán át tudjuk ölelni és hordozni tudjuk – Jézusba vetett hittel – az élet keresztjeit.”

A könyvet Tőzsér Endre SP fordította.

(Szent István Társulat, 2016.)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír 


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »