Elváltan, boldogan

Elváltan, boldogan

Magyarországon a házasságoknak több mint a fele válással végződik. Petrus Márta két évvel ezelőtt maradt egyedül gyermekeivel. Mivel úgy érezte, az elvált embereknek nincs kihez fordulniuk segítségért, eldöntötte, hogy tapasztalatait a világhálón osztja meg sorstársaival. Az Elvált, magabiztos nő című blog gyorsan népszerű lett, Petrus Márta ezért most könyvet is kiadott Talpra állás művészete címen.

– Gyötrelmes válási procedúrával a háta mögött, zilált anyagi helyzetben, bírósági határozatokra várva lehet boldog a gyermekeivel magára maradt szülő?
– A válás mindenképpen megviseli az embert, és ha kisgyermekei vannak, még rosszabb a helyzet. A szülőnek, akár tehet a válásról, akár nem, súlyos lelkiismeret-furdalást okoz, hogy a gyermekeit nehéz helyzetbe hozta. A szülők a gyerekeket – és magukat is – úgy tudják a legjobban megóvni a lelki sérülésektől, ha megpróbálnak békében elválni. Sok szülő elköveti azt a hibát, hogy a gyerekeit eszköznek használja a válás során. Tartsuk tiszteletben, hogy a gyerek az anyját és az apját is szereti. Ne keltsünk bennük bűntudatot, ne kényszerítsük őket választásra!

– Le lehet győzni az évek, olykor évtizedek alatt felgyülemlett indulatokat, sérelmeket?
– Hosszú, emberpróbáló lelki folyamat, amíg eljutunk odáig, hogy kimondjuk: válunk. Vádoljuk magunkat, a társunkat, magyarázatokat keresünk, félünk a magánytól, aggódunk a gyermekeink sorsáért, siratjuk a jövőt. Az első néhány hónap a legrosszabb, ilyenkor hatalmas önfegyelemre van szükség, hogy magunkban tudjuk tartani indulatainkat. Jó, ha van valaki, aki támogatást nyújt ebben az érzelmi hullámvasúthoz hasonlítható időszakban, esetleg a gyerekekre is vigyáz, ha úgy adódik. Ha túljutottunk a nehéz perióduson, akkor muszáj továbblépni: elengedni a múltat, feldolgozni a lelki megpróbáltatásokat, új életet kezdeni.

– Könyvében arról is beszámol, hogy a válással nemcsak a magunk, mások álmait is leromboljuk.
– Én és a férjem álompár voltunk, legalábbis a külső szemlélők számára. Két gyerek, ház, kert, jó autó, nagyszerűen működő cégek – nem is kell más a boldogsághoz, gondolhatták sokan. Rengeteget utaztunk, sok barátunk volt, úgy tűnt, közös a jövőnk, valami mégis hiányzott ahhoz, hogy együtt maradjunk. Talán a bizalom és az őszinteség, hiszen ezek nélkül a szeretet mit sem ér. Amikor elmondtam a környezetemnek, hogy válunk, a legközelebbi családtagjaimon és barátaimon kívül senki nem értette, hogy miért döntöttünk így. A többiek bennünk látták annak a bizonyítékát, hogy fiatalon is lehet boldog házasságban élni, gyermeket vállalni. Csalódniuk kellett. Aztán jöttek a „mihez kezdesz majd egyedül”, „úgysem kellesz majd senkinek két gyerekkel” típusú megjegyzések, amelyek nem erősítették egyébként is megtépázott önbizalmamat.

– A lelki megpróbáltatásokon túl anyagi problémákkal is meg kell küzdeniük az elvált szülőknek?
– Sokat számít az, hogy a munkahelyi vezetők hogy viszonyulnak a szülő megváltozott élethelyzetéhez. Megértik-e, hogy olykor korábban kell elmennie a munkahelyéről – mert senki nem hozza el helyette a gyereket az óvodából, bölcsődéből –, vagy nem. Válás után az egyik szülő általában gyerektartást fizet a másiknak, ám egy alacsony fizetés mellé a másik fél jövedelmének nagyjából a húsz százaléka sok esetben kevésnek bizonyul. Arról nem is beszélve, amikor a hatalmas összegeket kereső szülő minimálbérre van bejelentve, és ebből vonják a gyerektartást. Az a szülő, aki a gyerekeket neveli, minimális pluszjuttatást kap az államtól. Én például a végzettségem szerint pedagógus vagyok. Bár nem a szakmámban dolgozom, de belegondolni sem szeretek, hogy egy elvált, kezdő pedagógusnak és gyermekeinek hány forintból kell megélniük.

– Miért tartotta fontosnak, hogy a nyilvánossággal is megossza a válásával kapcsolatos tapasztalatait?

– Miután a férjemmel eldöntöttük, hogy elválunk, számomra addig ismeretlen feladatok sokaságával találtam magam szemben, és fogalmam sem volt, hogyan oldjam meg őket. A vagyonmegosztástól kezdve a közös otthon sorsán át a gyerekelhelyezésig jogi, anyagi kérdések tömkelegéről kellett döntenem, és eközben persze figyelni arra, hogy a gyerekek a lehető legkisebb mértékben sérüljenek, harcolni az értetlenkedő környezettel, szembenézni a saját kudarcaimmal. Úgy éreztem, hogy a külvilágtól – a legközelebbi családtagokat, barátokat leszámítva – sem lelki segítségre, sem gyakorlati tanácsokra nem számíthatok. Mivel láttam, hogy sokan járnak hozzám hasonló cipőben, elkezdtem blogot írni. Már az első bejegyzés után húsz levelet kaptam, több internetes fórumon is közzétették írásaimat, rövid idő elteltével pedig városnyi ember olvasta a jegyzeteimet.

– Hogy látja, megbélyegzést jelent elváltnak lenni?
– Ma már a házasságok több mint fele válással végződik. Elváltnak lenni – bár van, aki így éli meg – nem jelent stigmát, ám bizonyos szempontból mégiscsak hátrányos helyzetűek vagyunk. Az állam például még mindig nem figyelt fel az elváltak speciális helyzetéből adódó problémákra. Támogatásokat nemigen kapunk, eredetileg még a csokot is házaspárok vehették fel. Lelki problémákkal kapcsolatban sincs kihez fordulnunk. Pedig elkelne a segítség. Beszélgetéseim során azt tapasztaltam, hogy sokan évekkel a történtek után sem képesek túllépni a válás okozta traumán.

– Önnek mi segített abban, hogy, amint könyvében is írja, „megszelídítse a démonokat, és felépítse a palotát”, azazhogy a válás után lelkileg is, anyagilag is talpra álljon?
– Elsősorban praktikus megoldások. Például feljegyzéseket készítettem arról, mikor éreztem először, hogy elromlott a kapcsolatunk, mi az, amiben hibáztam, mit kellett volna másképp tenni. Levontam a következtetéseket, és bármilyen nehéz volt is, megpróbáltam megbocsátani és továbblépni. A gyerekeknek elmondtam, hogy ők nem tehetnek arról, hogy elváltunk, és bár külön élünk apával, a szeretet nem szűnt meg közöttünk. Aztán pontról pontra megterveztem az életem, fontossági sorrendet állítottam fel a napi teendők között, beosztottam az időmet és a pénzemet, órarendet, költségvetést készítettem. Ezekhez a mai napig tartom magam, ennek köszönhető, hogy sosem csúszom ki az időből, és kifizetetlen számláim sincsenek.

(Petrus Márta: Talpra állás művészete. Zimber Könyvek, Budapest, 2016. Ára: 3490 forint.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 18.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »