Elmúlt negyven év

Május 23.

Méghozzá úgy elrepült, hogy komoly rácsodálkozással lehet emlékezni, mi minden is történt 1976-ban. Az események egy része persze azóta már bekerült a szürreális történelem feliratú dobozba, például Todor Zsivkov is alighanem összecsókolózott Gustáv Husákkal, néhány dolog viszont azóta is jelentős hatást gyakorol a világ szebbik arcának alakulására. Jelesül a művészetekre gondolok itt, amelyek nélkül még nagyobb lenne a baj.

1976-ban Martin Scorsese megrendezte a filmtörténet egyik legjelentősebb alkotását, a Taxisofőrt, ami úgy robbant be a korabeli kulturális életbe, mintha Albert Camus berúgta volna az ajtót egy Smith and Wessonnal a kezében. Ezzel a gesztussal megszületett az egzisztencializmus amerikai változata. Máig tartó utóhatása pedig felbecsülhetetlen. Természetesen nem arra gondolok, hogy amikor John Hinckley Jr. 1981-ben rálőtt a néhai Reagan elnökre, állítása szerint csupán azért tette, mert szerelmes volt a film női főszereplőjébe, Jodie Fosterbe, van olyan, hogy valaki bekattan, Charles Manson például a Beatlesre fogta a saját vérfürdőjét. Arról lenne inkább szó, hogy a bűnöző vagy hős a főhős, esetleg mindkettő egyszerre dilemmája, aminek nagyszerű előfutára Godard Kifulladásigja, de akár a Bonnie és Clyde-ot vagy a Butch Cassidy és a Sundance Kid-et is ide sorolhatjuk, a későbbiekben számos filmben visszaköszönt, mint ahogy Scorsese megoldásai, vagy az alakításával iskolát teremtő Robert de Niro játékának elemei is. Hogy ez a végtelenül lecsupaszított mozi mitől lett ikonikus kultfilm kabátostól plakátostól, annak számos oka van, de legfőképpen talán azért, mert valahol mélyen még sokaknak jelszavai valának lázadás és szabadság. Teszem azt egy képmutató és romlott rendszer és társadalom ellen, így vagy úgy. Gondoljunk csak a virágillatú hippikorszakot lezáró Szelíd motorosokra (Easy Rider, öcsém). Az sem túl szép dolog, amit ők csinálnak az elején (kábítószert passzolnak el konkrétan), de azért mégis a mi hőseink és mártírjaink a lázadás szent nevében.

Ugyanabban az évben néhány komoly figyelmeztető lövés után (pl. Iggy Pop) Amerikában és az Egyesült Királyságban szárba szökkent a punk, ami azóta is a utolsó igazán kemény fellépés volt gyakorlatilag minden létező fennálló rendszerrel szemben. A zeneipartól a királynőig mindenki megkapta a magáét, a plakátokon megjelentek az olyan „irokéz frizurák”, mint amilyet Travis (Robert de Niro) is viselt a Taxisofőrben, a zsigeri három akkord pedig nekiugrott a világnak. A punk maga volt a zabolátlan szabadság, és pillanatokon belül olyan színes palettát hozott létre önmagán belül, amelyen remekül megfért egymással számos olyan, egymástól igencsak különböző zenei világú zenekar és előadó, mint a Sex Pistols, a Clash, a Devo, a Television, vagy éppen Patti Smith, az odavágósoktól a szociális-politikai érzékenyeken át az artisztikusokig. Patti Smith például úgy emlékezett néhány évtized múltán, hogy akkor érezte meg először a készülődő változások szelét, amikor a CBGB klubban megnézte a Televisiont. Voltak vagy tizennégyen a nézőtéren, de neki nagyon bejött, mert egyfajta utcamorállal viszonyultak a koncertjükhöz, ugyanakkor a teljes agykapacitásuk felhasználásával. Na, valahogy ilyen, amikor a költők begurulnak. De tényleg minden kezdet nehéz, a nemsokára teljes joggal a punk keresztanyjának és az art rock nagyasszonyának nevezett Patti Smith ezt mondta a sajátjáról a Rolling Stone magazinnak adott interjújában: „Olykor felkértek, hogy nyissak meg egy-egy műsort. A New York Dolls például három-négy ismeretlen bandával lépett fel, és nekem kellett megnyitni az egész estét. Senki sem volt rám kíváncsi, nem volt mikrofonom, kiabáltam a verseimet. A közönség meg ordítozott, hogy keressek magamnak valami munkát és menjek vissza a konyhába. Én meg csak visszalőttem nekik a magamét…. Arra törekedtem, hogy felkavarjam a helyzetet, feltüzeljem az embereket, és hogy visszahozzak egy másfajta munkamorált a rock and roll világába.”

1976-ban jelent meg az idén januárban elhunyt korszakalkotó David Bowie immár klasszikusnak számító válogatáslemeze, a Changes One is. A negyvenedik évfordulóra megjelent cédén is. Íme a track lista: Space Oddity, John, I’m Only Dancing, Changes, Ziggy Stardust, Suffragette City, Jean Genie, Diamond Dogs, Rebel Rebel, Young Americans, Fame, Golden Years.

Daliás idők. Magyarországra legális úton mindebből akkor semmi nem jutott el. Csöves-digó ellentét volt, meg Tánczenei koktél.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »