Ellenszélben

Ellenszélben

Sorra távoznak. Ha napjaink magyar sajtóéletét szeretnénk két szóban összefoglalni, feltehetően ez a kettő írná le legjobban a helyzetet. Persze az már más kérdés, hogy maguktól mennek-e el az újságírók, esetleg küldik őket: ami viszont biztosnak nevezhető, az a bizonytalanság. A politikailag elfogult híradások miatt távoznak a TV2 híradósai, az MNB-alapítványok százmilliós „segítsége” következtében mennek a VS-esek, az origósok már rég felmondtak, de még mindig akadnak páran, akik cserélhetők. A faktorosokat küldik az Origóhoz, az origósokat a VS-hez, miközben már hallani, hogy a Petőfi rádiónál alig maradnak a régiek közül, népszerű munkatársaktól kell búcsút venniük a hallgatóknak.

Nem csak a vállalkozói közegnek, egyetlen szakmának sem tesz jót a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság: márpedig a médiában ma egyik napról a másikra bármi megtörténhet. A kormány láthatóan új nagytőkések bevonása mellett döntött, tavaly óta pedig csak kapkodjuk a fejünket, éppen hol tűnt fel Andy Vajna vagy Habony Árpád, melyik lap került hatalom közeli tulajdonba. A Magyar Narancs múlt héten közölt hosszabb elemzést a média helyzetéről, ebben azt olvashattuk: a magyar tulajdon arányának növekedése önmagában értéksemleges, viszont „mindig jelzésértékű, ha a külföldi tőke egy iparágból elkezd visszavonulni, főleg akkor, ha olyan tudás- és tőkeigényes, viszont az évek során egyre kockázatosabbá váló üzletről beszélünk, mint a média”. Az, hogy a hazai laptulajdonosok jobban ki vannak téve a kormányzati, pártpolitikai nyomásnak, meglehetősen nyilvánvaló. Ahogy sajnos az is, hogy a hatalom igyekszik is élni ezzel az eszközzel: már a Nemzeti Kommunikációs Hivatal megalakulásakor sejteni lehetett például, hogy az állami hirdetések megfelelő elosztására még inkább igyekszik majd odafigyelni a kormányzat. Kit kell büntetni, kit jutalmazni: a kormánybarát környezetbe került lapokat segíteni, a kritikusabbakat nehéz helyzetbe hozni.

Könnyen mellélőhet viszont, aki azt gondolja, hogy ez a konzervatív sajtó segítését jelenti: látható, hogy nem az érték-, hanem az érdekelvűség a meghatározó szempont. Ha a jobboldali sajtóban megvan a kritikai szellem, megnézheti magát, még ha a magyar kulturális hagyomány őrzésén fáradozik is, ellenben a mindenféle kultúrát mellőző bulvár jól járhat, csak nem árt kellőképp betagozódni, a felküldött „hírekről” mindenképp beszámolni. A kormánynak nem kedves sajtó esetében pedig már nem is csak a lapokat, de egyenesen az újságírókat támadják. Kovács Zoltán kormányszóvivő például előbb a VS újságíróinak fizetése felől érdeklődött, majd a 24.hu beszámolója szerint nemrég a Soros-ösztöndíjáról kérdező Átlátszó-munkatárs végzettségét firtatta.

Ahogy a tulajdonosok, úgy az újságírók kitettsége is jól érzékelhető: a fő üzenet mintha az volna, hogy inkább óvakodj a véleménynyilvánítástól, és vidd akár a legszínvonaltalanabb bulvárt, jobban fogsz járni, mint azok, akik megpróbálnak mondani valamit. Pedig ahogy az olvasói kritika segíti az újságírót, az újságírói kritika pedig a közélet szereplőit, úgy a jobboldali kritika is elsősorban a jobboldali nyilvánosságnak tesz jót. A Századvég nemrég napvilágra került irataiból láthattuk, hogy valójában az intézet is jócskán bírált a háttérben: tehát a hatalom mégis csak igényli a józanabb hangokat. A nyilvánosság előtt pedig ez még inkább segíthet észlelni és korrigálni a hibákat, ahogy az olvasóknak is segít eligazodni az egyre összetettebb politikai viszonyok közepette. A további médiaszerzések helyett ezért a kormány jobban tenné, ha inkább örülne a megmaradt független sajtótermékek létének és tevékenységének.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 01.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »