Elkerülhetetlen integráció

Elkerülhetetlen integráció

A Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadásból, valamint a párizsi és brüsszeli merényletekből számos keserű tanulságot lehet levonni. Ezek egyike, hogy jelentsen bár napjaink migrációs hulláma biztonságpolitikai kockázatot, az Európában elkövetett iszlamista terrorcselekmények hátterében – akár elkövetőként, akár értelmi szerzőként – szinte kivétel nélkül megtalálhatók második-harmadik generációs muszlim bevándorlók. Vagyis olyan szélsőségesek, akik modern kori népvándorlás ide vagy oda, európai uniós állampolgárként eleve szabadon mozoghatnak a schengeni övezeten belül. S legyen bár kiváló gyakorlóterep a potenciális terroristák számára Irak vagy Szíria, a beszervezések jelentős része Európában történik. (Azt pedig már csak zárójelben tegyük hozzá, hogy nem is feltétlenül a mecsetekben, gyakran inkább a börtönökben.)

Ennek végiggondolása és kimondása nem jelenti a terrorizmus veszélyének bagatellizálását – épp ellenkezőleg. Hiszen ha ez a helyzet, egyáltalán nincs szükség az iszlám mostanában sokak által vizionált demográfiai túlsúlyára ahhoz, hogy a terror gépezete folyamatos üzemanyag-utánpótláshoz jusson. Az úgynevezett párhuzamos társadalmak sem népesedési szempontból riasztóak – legalábbis egyelőre –, hanem azért, mert azt példázzák: viszonylag kis létszámú, vallásilag-kulturálisan zárt közösségek is elegendőek ahhoz, hogy az iszlamizmus újratermelődjön. Vagyis a külső határokon emelt falak megállíthatják ugyan a migrációt, de nem a terrorizmust.

Ebből az következik, hogy a terrorizmus leküzdéséhez – valamint a belső határok nélküli Európa megőrzéséhez – az európai muszlimok társadalmi-kulturális integrációjára van szükség. Ennek az elképzelésnek két hangos ellentábora is van. Az egyik a jobb híján liberálisnak nevezhető nyugat-európai értelmiségi közvélemény, amely az integrációt egyfajta kulturális erőszaknak tekinti, ezért ellenzi. (Erre épül a multikulturalizmus ideológiája, amely sokak szerint megbukott, de a gyakorlatban köszöni, jól van, sőt ma is virágzik.) A másik azoknak a tábora, akik szerint a muszlimok integrációja délibáb, csupán a liberálisok álmaiban létezik – akik amúgy nem is akarnak integrálni –, ezért eleve felesleges próbálkozni vele, vagy akár csak a gondolatát is felvetni.

Hogy az első álláspont Európa kulturális önfeladásához vezet, az egyre nyilvánvalóbb. De nem kevésbé defetista, az önfeladáshoz vezető kishitűséget tápláló a második sem, amely szerint az integráció elképzelhetetlen. Ha ugyanis így gondoljuk, nem tehetünk mást, mint hogy felrakjuk a kezünket, és megadjuk magunkat a feltartóztathatatlannak vélt történelmi folyamatnak, miközben az integráció lehetetlenségét a tények nem támasztják alá. Más kérdés, hogy ennek szorgalmazói tetemes hátrányból indulnak, jelentős részben a multikulturalizmus hosszú évtizedei miatt. Ám mégsem lehet kijelenteni, hogy az európai muszlimok közül senki sem illeszkedett volna be a többségi társadalomba. Hogy egyetlen jelképes példát említsünk: a francia köztársaságot védte az a muszlim rendőr is, akivel tavaly végeztek a karikaturistákat gyilkoló fanatikusok.

Az integrálni képes – és integrálni is akaró – Európa képét tehát meg kell őrizni, ha a terrorizmus megfékezése a cél. Legalábbis ami a már itt élő muszlimokat illeti. Azt pedig, hogy az unió jelenlegi „menekültpolitikájából” fakadó tömeges és ellenőrizetlen, letelepedési célú bevándorlás mennyiben szolgálja az európai muszlimok integrációját, mindenki döntse el maga.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »