Elitek és hálózatok

Nemrég saját pályafutását áttekintő, hosszabb írással jelentkezett a networkelmélet egyik atyja, Manuel Castells. Cikkét (A Sociology of Power. My Intellectual Journey – A hatalom szociológiája. Szellemi fejlődésem) bárki megtalálhatja az interneten is. És hogy miért hozom szóba éppen ezt az írást? Nos azért, mert Castells volt az a szerző, aki a kilencvenes évek közepén szinte új paradigmát teremtett The Network Society (Hálózati társadalom) című trilógiájával.

Természetesen nem akarom Castells úttörő munkásságát elemezni, annyi azonban feltétlenül idetartozik, hogy ő és más hálózatkutatók évtizedekkel ezelőtt forradalmasították a politikáról való gondolkodásunkat. Azt is mondhatnám: új színt vittek bele, mivel kiléptek az addig jól megszokott keretekből. Mi volt (és nagy részben mi még ma is) a politikáról való gondolkodásunk fő kerete? A „szabad szemmel” is jól látható intézmények (pártok, parlament) vizsgálata, vagy inkább napi szintű csócsálása. Ki mit mondott, ki kire szavazna, ha holnap lennének a választások, melyik pártnak mi a véleménye erről vagy arról a kérdésről? Miért hülye X vagy Y? És így tovább.

A hálózatkutatók (s itt véletlenül se a titkosszolgálati hálózatokra gondoljunk) kiléptek ebből a keretből, és elkezdték teljesen másként vizsgálni a politikát. Azt mondták, hogy az intézmények mellett legalább ilyen fontosak a politikai aktorok személyes kapcsolatrendszerei. S elkezdték – ráadásul empirikus eszközökkel – feltárni az elitek ilyen jellegű kapcsolatait. Ennek két fázisa volt. Először az elitek belföldi elrendeződését vizsgálták, és megállapították, hogy az hihetetlenül sokrétű. A francia üzleti elitről például (hogy csak egyet említsünk a temérdek példa közül) már a nyolcvanas években nagymintás vizsgálatok készültek, amelyek nagyfokú összefonódásokat állapítottak meg. De voltak kutatók, akik tovább általánosítottak, és a nemzeti elitek teljes szerkezeti elrendeződésének vizsgálatát tűzték ki célul. Aztán később, amikor a globalizáció mind terebélyesebbé vált, az ő érdeklődésük is kitágult. Nem véletlen, hogy ma már a transznacionális elitek elrendeződésének vizsgálata a kutatók egyik közkedvelt témája – az, hogy milyen kapcsolati hálók alkotják a ma döntő befolyással rendelkező, a nemzetállamok fölött elhelyezkedő elit világát.

Első ránézésre is nyilvánvaló: el kell hagynunk azt a fajta megközelítést, amely a vulgárpolitikai közbeszéd sajátja. Itt tehát nem arról van szó, hogy „kimutassuk”, Soros György hogyan irányítja a világot, hanem meg kell próbálnunk valamit mondani az elitek hálózatos szerveződéséről, annak természetéről. Ez azért sem könnyű, mert a hálózatelméletnek van egy alapvető előfeltevése, amely élesen szemben áll az uralkodó liberális és ha nem is uralkodó, de befolyásos konzervatív narratívával. A liberalizmus esetében az individualizmus, a konzervativizmus esetében a nagyobb kollektivitás játssza a meghatározó szerepet. Egyik elmélet sem foglalkozik azonban megfelelően az úgynevezett közbülső struktúrákkal. Mi van az emberekkel akkor, ha nem pusztán csak egyének, de nem is egy nagy közösség tagjai? Lehetséges, hogy a mai társadalmak elrendeződése felülírja ezeket a régi kategóriákat? Castells és több más networkkutató éppen ezeket a közbülső struktúrákat vizsgálja, és azt állítja, hogy életünk nagy részét ezekben a sajátos kapcsolati hálókban töltjük.

Minél közelebb vagyunk a tűzhöz, annál nagyobb e hálózatok jelentősége. Mégpedig azért, mert ezek döntéshozatali lehetőségeket jelentenek. Több vizsgálat jutott arra, hogy a nyugati világban a pártok nemcsak bizonyos társadalmi érdekek felkarolására szövetkező közösségek, hanem a döntéshozatali befolyás növelése érdekében szerveződő közösségek is. Ezért sok kutató például networkpártokról beszél, amelyek attól networkök, hogy magukhoz kapcsolnak gazdasági, kulturális és egyéb értelmiségi csoportokat. Meglehet, ez Magyarországon még szokatlan megközelítés, hiszen mi olykor úgy teszünk, mintha a Holdon élnénk, és nem akarunk hallani a politikának erről a sajátos szerveződésmódjáról.

Csakhogy akármennyire lemondunk is arról, hogy ezt a világot elemezzük, attól még nagyon is létezik. Ráadásul teljesen elhibázottnak tartom, ha a korrupciós jelenségeket az említett tényező figyelembevétele nélkül akarjuk úgymond felszámolni. Persze nem ugyanaz a politika hálózatosodása, mint annak oligarchizálódása; ám jó, ha tudjuk, hogy a politikai networkök keresztül-kasul átszövik a politikát, s valójában a döntéshozatal is igen jelentős részben ebbe az informális szférába tolódott át. De menjünk tovább, mert ennek a hálózatosodásnak egy sajátos típusáról kell még beszélnünk: a networkértelmiségről.

Ha a magyar politikát jobban akarjuk érteni, akkor érdemes észrevennünk, hogy az átmenet után az SZDSZ sokáig azért töltött be kiemelkedő szerepet, mert ennek a pártnak volt messze a legnagyobb a networkkapacitása. Hogy miért? Azért, mert a nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke a maga informális működésmódjával „összecsiszolta” ezt az elitet, és ezt a kapacitását a párt átmentette a demokratikus viszonyok közé is. Ezt a mechanizmust az SZDSZ kritikusai akkor is és azóta is hajlamosak félreérteni, és az egész jelenséget teljesen tévesen magyarázni. Holott a magyar liberalizmus felemelkedésében az játszotta a döntő szerepet, hogy abban volt erős, amiben riválisai gyengék: a networképítésben. Egészen pontosan az eszmei-politikai networképítésben. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az MSZP a gazdasági networkökben volt kiemelkedő, akkor már pusztán e szempontból is meg tudjuk magyarázni, miért volt e két pártnak együtt kétharmados többsége 1994-ben.

Ez magyarázza azt is, hogy a Fidesz miért kezdte networkpártként építeni magát 1994 után. Azért – ebben tökéletesen igaza volt –, mert jól észlelte, hogy itt nagyon erős formális és informális csoportokkal áll szemben, és ha valaha hatalomra akar kerülni, magának is ki kell fejlesztenie egy rendkívül erős hálózati kapacitást. Ezen értsük azt, hogy a Fidesznek pozíciókat kellett foglalnia a társadalmi, gazdasági, kulturális élet szinte minden területén. Nem megyek bele abba, hogy mindez az elmúlt húsz évben milyen eredményeket hozott, hiszen a két egymást követő választási győzelem ezt a stratégiát látszik igazolni.

Mindezzel nem akarok többet állítani, mint hogy a networkelitek Nyugat-Európában és Magyarországon is jelen vannak, és az elmúlt évtizedekben nálunk is kiépült egy láthatatlan hálózati világ, amely egyelőre csak újságírói leleplezések tárgya. A hazai politológia még nem tudott igazán közelebb lépni ehhez a világhoz. De már eddigi tapasztalataink alapján is kimondhatjuk: az a párt, amelynek nincs egy networkholdudvara, nem eléggé befolyásos a networkelitje, nagy valószínűséggel a politikai versenyben is gyengén szerepel majd. Gondoljunk arra, hány párt esett ki a magyar politikából az elmúlt években. A két legnagyobb elvérző a MIÉP és a Kisgazdapárt volt, kettejük példája tökéletesen rámutat, hogy korántsem elég a jó szerepléshez a radikális ideológia. A radikalizmus ellenzékben úgy-ahogy elég, de kormányra kerülve egészen más képességekre, például eleven és befolyásos kapcsolati hálózatok működtetésére van szükség. Ha ilyennel egy párt nem rendelkezik, lehet bár népszerű bizonyos szavazói rétegekben, rövid idő alatt meg fog bukni.

Merthogy a politika legnagyobb része ma elitpolitika. S ezzel a legkevésbé sem kívánom lebecsülni a népet mint a liberális demokrácia egyik fundamentumát. A népnek, a társadalomnak is vannak hálózatai (a nyugati politika- és szociológiatudomány persze ezeket is vizsgálja), de ezek másfajta hálózatok. Ezeknek például akkor van jelentőségük, ha egy-egy választás vagy tüntetés kapcsán mozgósítani kell. Ilyenkor is pillanatok alatt kiderül: melyik pártnak mekkora az ereje, ha nem formális, hanem informális kapacitásokat kell a csatasorba állítani. De ezek a társadalmi hálózatok mégsem döntők a politika alakulása szempontjából, mert azt mindig is a politikai elitek stratégiái határozzák meg. Ebben a vonatkozásban mutathatunk rá a Fidesz hálózatépítő karrierjének egyik korlátjára.

Ahogy említettem ugyanis: a párt felemelkedését a kilencvenes évek második felétől az biztosította, hogy az SZDSZ-ével vetekedő politikai és az MSZP-ével vetekedő gazdasági hálózat kiépítésébe kezdett. Munkálkodása, ha nem is rögtön, de mindkét vonalon sikerrel járt. Egy területen azonban a Fidesz nem tudott vagy nem akart hálózatosodni: ez a nemzetfeletti szint. Itt befolyása korlátozott maradt, és hiába vannak nagyon erős, szinte monopolhelyzetnek is tekinthető belföldi pozíciói, a nemzetközi szinten a párt megítélése folyamatosan kedvezőtlen. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy az elmúlt időszakban itt is nagy változások kezdődtek: a Fidesz immáron gőzerővel igyekszik ledolgozni huszonöt év alatt összeszedett nemzetközi hálózati „lemaradását”. Talán még azt sem túlzás kimondani, hogy Orbán Viktor európai megjelenése és a networkkapacitás kiépülése között összefüggés van.

Mindebből láthatjuk, mennyire fontos (lenne) a networkvilág jobb ismerete. Korábban írtam már itt arról, hogy az összeesküvés-elméletek diskurzusa égbekiáltó tévedés, mert lehetetlenné teszi a politikára jellemző fontos mozgások azonosítását. Egyszerűbben szólva: nem minden összeesküvés, ami annak látszik, vagy amit sokan annak vélnek! A politika sokszorosan rétegzett világ, s benne megvan a helye a politikai networképítésnek is. Mi több, akkor járunk el helyesen, ha figyelmünket egyre inkább erre koncentráljuk, mert erről tudunk a legkevesebbet.

Egyáltalán nem kell megijedni, hogy ismeretlen terepen mozgunk. Castells és a hálózatkutatók is azon mozogtak, amikor elkezdték a világot teljesen új kategóriákkal leírni. A mai Magyarország értelmezésében is jó lenne nyitnunk új kategóriák, új fogalmak, nem utolsósorban pedig új szemlélet felé. Máskülönben az elemzések is pont olyan sematikusak lesznek, mint az a politika, amelyet elemeznek.

A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »