Elfelejteni mindent, ami magyar…

A Mazsihisz tegnap megint bizonyított. Bizonyította, hogy mennyire nem a valódi nagyságokat teszi ikonokká. Tegnap megemlékezett az 1901. július 1-jén született Ignotus (Veigelsberg) Pálról. De hogyan?

Magyar Menedék - Badiny

„A két világháború közötti magyar újságírás egyik legragyogóbb figurája”. Így aposztrofálta a Mazsihisz honlapja a mindmáig agyondédelgetett Ignotust. Azt az Ignotust, aki – amint a Mazsihisz cikkében olvassuk – tizennyolc évesen „lelkesen csatlakozik a Tanácsköztársasághoz (épp úgy, mint, mondjuk, a nála alig egy évvel idősebb Márai Sándor), és még ebben az évben kikeresztelkedik, reformátussá lesz”.

A Mazsihisz honlapja megteszi a két világháború közti negyedszázad egyik „legragyogóbb tollforgatójá”-nak (kíváncsiak vagyunk, mikor fogja ezt tenni mondjuk Milotay Istvánnal), aki „minden zsarnokság”-ot elutasított, és „liberális baloldaliság”-a miatt ma is példakép. Hiába, jókor, jó helyre kell születni, de ha ez mégsem sikerül zökkenőmentesen, segít hát rajta a „kikeresztelkedés”.

Nos, lássuk Ignotust, de – tetszik, nem tetszik – nem a Mazsihisz szemüvegén át nézve. Sőt nem zsidó szemüvegen át nézve. Idézem Alszeghy Zsolt piarista irodalomtörténész mindmáig agyonhallgatott, de nélkülözhetetlen irodalomtörténeti kézikönyvét:

„Ignotus-Veigelsberg így jellemzi magát: „Valami szomorú középfajta vagyok a kiégett szívű kéjenc meg a hevülő poéta között.” Természetes, hogy a cinizmus, amely ezt a nyilatkozatot diktálta, egész lelkén uralkodik. A szepszis tartja hatalmában és ezen úgy segíti túl magát, hogy a szívére nehezedő problémát léhaságba játssza át. Gondolatainak valami könyvszaga van, ami legdurvább vallomásának is elveszi az igazságát. „Én” – írja – „elhihetik, senkinek sem gyóntam meg. Tulajdonképpen önmagamnak sem. Az álom és a félálom vizein úsztam eltökélt akaratlansággal, öntudatlan is afféle ravaszsággal, mint ahogy a harcmezőn halottnak tetteti magát a sebesült, nehogy a martalócok észrevegyék…” Az álom és félálom a léha szerelem képeihez ragadja. Másutt egy új poétika alaptételét fogalmazza meg: „Nem muszáj valaminek értelmének lenni, hogy jelentsen valamit; csak táncoljon át idegeiden: olyan, mintha eszeden is áttáncolt volna.” Szóval az idegekre való hatás a költészetben kielégítő cél: nem csoda, hogy az erotika divatba jő, mert idegeket és vért az korbácsol fel a legkönnyebben.”
(Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. Szent István Társulat-Szent István Könyvek 7-8. 239. old.)

A kiemelt mondat túlontúl ismerős, pláne, ha a „posztmodern” és „avantgárd” költői-írói „félistenekre” gondolunk. Akiknél se forma, se tartalom nincsen. Tömény nihilizmust áraszt minden „művük”. Nem sorolom, kik tartoznak ide jó ideje nálunk. Maradjunk Ignotusnál, illetve kortársainál:

„Ignotus elméletére nehezen lehetne jobb példát találni Szilágyi Gézánál. Egyik kötetének előszava kiemeli, hogy „a kéjt festi egész fiziológiai valóságban, s levisz a sóvárgó, telhetetlen élő vágy mocsarának fenekére”. Lelkéről pedig egyik kritikusa ezt a képet adja: „Maga bevallja, hogy lelkét belepte a szenny, hogy csak brómmal reparálja nyomorú testét, a jó Istent eltemette egy nagy gödörbe. Nincs hite, csak húsemésztő vágyai; az ördög kell neki s nem az Isten, a test s nem a lélek…” Témái is megdöbbentően szemérmetlenek, erotikája oly vad, hogy néha testi undort ébreszt.”
(Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. Szent István Társulat-Szent István Könyvek 7-8. 239-240. old.)

Értsük meg jól! Nem az a baj tehát, ha egy költő a szerelemről vall alkotásaiban. A baj az, ha csak a korlátokat nem ismerő nyers érzékiséget állítja piedesztálra. Ezért írhatta joggal Alszeghy:

„Ez a sivár erotika egyrészt a francia líra Fleurs du mal-jának, Baudelaire szellemének a mesterkélt utánzása, másrészt annak a keleti vérnek az érzékisége, amely Kis József mellett a leghangosabb szóvivője volt lapjának, a Hétnek: a zsidóságé. Magyar ebben semmi sem volt: sem az érzés, sem a természet. Jellemzően mutatja ezt az a közömbösség, amellyel a hazát tekintik: vagy ajkukra sem veszik, vagy keserű kifakadásról, elmaradott középkorról, bűnös önzésről és korlátolt elmaradottságról panaszkodnak. Szemük és szaglásuk csak a vért hajszolja, asszonytestek vérét. Úgy érezzük, mintha Manet Olympiája előtt állnánk és poétáink annak ölébe hordanák iszaptól szennyes virágaikat.” (u. ott, 240. old.)

Alszeghy irodalomtörténész pályatársai közül ugyanígy vallott Ignotusról Bánhegyi Jób bencés is:
„Ignotus szkeptikus és blazírt életszemléletet, dekadens lelkiséget tükröző lírájában az idegizgató, léha szerelem motívuma uralkodó.”
Bánhegyi Jób OSB: A magyar irodalom története. II. kötet. Budapest, 1930. Szent István Társulat-Szent István Könyvek 78-79. 211. old.)

Ilyen volt azonban nemcsak maga Ignotus, hanem a többedmagával létrehozott „Nyugat” című folyóirat szellemisége is:

„A progresszív-radikális újító törekvések abban az időben jutottak igazi jelentőségre, midőn Ignotus 1908-ban megalapította a Nyugat című folyóiratot. Ez az orgánum az írói szabadság és tehetség jelszavával indult, és kötött program helyett azt hirdette elvül, hogy világnézetre és esztétikai hitvallásra való tekintet nélkül helyet ad minden írásnak, amelyben eredeti tehetség nyilatkozik. Kétségtelen, hogy mindjárt kezdetben sokféle ízlésiránynak gyűjtőmedencéje volt a Nyugat; íróit alig tartotta össze más, mint a konzervatív szellemmel, irodalommal és politikával szemben szolidáris ellenzékiség, amelynek radikális jellegét a folyóirat indítóinak, Ignotusnak, Hatvany Lajosnak és Fenyő Miksának egyénisége eléggé biztosította. A Nyugat írói gárdájának politikai radikalizmusa, az uralkodó politikai és társadalmi rendszer ellen való féktelen gyűlölete, világnézeti anyagelvűsége, ideáltalansága volt az oka annak, hogy a keresztény gondolkodású és nemzeti hagyományait féltő magyarság idegenkedve és félő aggodalommal nézte ezt az irodalmi forrongást és ma sem nyújthatja osztatlan elismerését azoknak a magyar tehetségeknek sem, akik e folyóirat igazi értékei voltak és működésükkel a költői stílus és nyelv megújulását és gazdagodását elősegítették.” (u. ott, 211-212. old.)

Végül hadd idézzük Zoltvány Irén bencés irodalomtörténészt:

Ignotus mint lírikus költő jelentéktelen s hogy mint az új irány egyik fő esztétikusa mit jelent, arra nézve elég legyen idéznünk már 1905-ben tett két elvi kijelentését, mely szerint: „A művészetnek csak egy törvénye van: csinálj, amit akarsz, ha meg tudod csinálni” és „lehet szépen disznólkodni s a művészeknek, mint az udvarlóknak, minden szabad, amit meg tudnak csinálni.” (Olvasás közben, II. kiadás. 1908, 117. és 139. old.) Nyilvánvaló, hogy ez az elv tág kaput nyit a költészetben is az erotikának, mint ez Ignotus említett verseivel gyakorlatilag is igazolta. Ugyancsak a művészetek teljes szabadságát védelmezi „Laissez faire” című fejtegetésében (Nyugat, 1912, 7. füzet), melyben azt is hangsúlyozza, hogy az irodalmi mű értéke nem a benne kifejezésre jutó tartalomtól és társadalmi ideáltól függ, hanem csakis a kifejezés minőségétől, vagyis a formától.”
(Zoltvány Irén OSB: Erotika és irodalom. Budapest, 1924. Szent István Társulat-Szent István Könyvek 20. 170. old.)

„A Nyugat egyik reklámfüzete nyolcvan írót sorol föl név szerint, akik a folyóirat irányát támogatják. Végigtekintve e névsorozaton, pusztán a nevek után ítélve, mintegy kétharmad részben zsidó írókat találunk összetoborozva.” (u. ott, 179.old.)

„Egykor a „Nyugat” Ignotusnak azt az aforizmáját írta zászlajára, hogy „a múlttal szemben csak egy kötelességünk van: elfelejteni”.” (u. ott, 184. old.)

Igen, elfelejteni mindent, ami magyar. Igaz, mondhatnók, Ignotus még azért koponya volt, nem írt le olyan durva sorokat a magyarságról, mint Esterházy Péter, Kertész Ákos, Kertész Imre és Spiró György. De ugyanaz a romboló szellem vezérelte, ha diszkrétebb fogalmazásban is, mint őket. Éppen ezért nemmegbecsülésre, hanem elfejetésre méltó Ignotus. A Mazsihisz szigorúan fajtiszta berkein belül, persze.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »