El a városból

A fővárosi Nagy úton álló tízemeletes panelház erkélyeit nem is olyan régen még nem nőtte be a gaz, és az első emeleti lakásokat sem takarták el az ecetfák. De ennél is furcsább, hogy azóta sem költözött be senki a megüresedett lakrészekbe, messze elkerülik a helyet a hajléktalanok is. Kicsit talán úgy tisztelik a házat, mint a kannibálok az őrülteket, akiket nem esznek meg. Ez persze nem a véletlen műve, mert ahogy a Nagy úti panelház kiürült, az valóban egy őrült történet.

Az egész akkor kezdődött, amikor tíz évvel ezelőtt megvett itt egy meredek felhajtójú mélygarázst Zaboki Kálmán. Szomszédaival ellentétben azonban ő nem nyitott sem olajszagú barkácsműhelyt, sem szeszgőzös bögrecsárdát, sem büdös kutyatápboltot. Jó darabig lelakatolva tartotta a helyiséget, és napokat, sőt heteket töltött azzal, hogy hátratett kézzel, felszegett fejjel járt-kelt a panelsor alatti mélygarázs üzleteit vizsgálgatva. Ezzel egyszerre lett beavatott barát és tiszteletre méltó kívülálló az alagsorba száműzött boltosok és a felhők közül lifttel alászálló lakók körében. Egy nap aztán csak megnyitotta Zaboki Kálmán is a maga boltját: egy közönséges zöldségest. Se különleges reklámot, se feltűnő cégért nem használt, egyszerűen csak tisztán tartotta a parányi helyiséget, és rendkívül hosszan tudott beszélni a vevőknek a hersegő és ropogós terményekről. Népszerűvé tette az is, hogy nem lehetett tőle lehetetlent kérni: minden gyümölcsöt és zöldséget beszerzett a vevőinek, ráadásul mindig a kért időben és a kért mennyiségben.

Aztán Zaboki Kálmán egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy ezek a gyümölcsök és zöldségek igazából falun lennének finomak. Szomszédai persze semmit nem tudtak a vidéki életről, mire a zöldséges elkezdett mesélni nekik a szülőfalujáról, Sorványosról, illetve annak holtágáról, ahol a gyerekkorát töltötte. Ezek a történetek olyanok voltak, mintha Zaboki Kálmán egy skanzen prospektusának vendégcsalogató közhelyeit olvasta volna fel. Szénaillat, kakaskukorékolásos napfelkelte, pálinkázós disznóvágás, frissen fejt kecsketej, estére a legelőről hazaballagó tehenek, tömött libák és kacsák, meg persze néptánckör, közös éneklések és vég nélküli kukoricafosztások.

Erre aztán ráharaptak a panelban élő pestiek, hiszen mit tudtak ők arról, hogy a napfelkeltét Sorványoson elhomályosítja a szomszéd falu mellett épült hőerőmű füstje, disznót, kecskét, libát, kacsát, tyúkot már senki sem tart, mert úgyis ellopják, tehénballagás pedig már a téeszesítés óta nincs. Egyébként a téesz sincs már meg, az omladozó falai között rozsdásodó traktorroncsokban unatkozó drogosok húzzák meg magukat jó ideje. Néptánckör helyett pedig már évek óta kínai műanyagáru-vásáron jönnek össze a sorványosiak. Egyedül az üresen álló holtági házak voltak igazak Zaboki Kálmán meséjéből, de azokról sem mondta el a panelból kitódulóknak, hogy ezek tető és nyílászárók nélkül maradt, düledező vályogviskók csupán, amelyekkel rengeteg a tennivaló.

De a pestiek itták minden szavát, majd egy lakógyűlésen úgy döntöttek, hogy otthagyják Nagy úti lakásukat, és mindannyian elindulnak vidékre. Háromszor szálltak át, és az utolsó sorványosi megállótól még jó darabon gyalogoltak is, mire végre megérkeztek a falu szélére. A magára hagyott vidék siralmas látványa önmagáért beszélt, de a városiak nagyon lelkesek voltak: azonnal kinézték maguknak a portákat, és mosolyogva elkezdték kicsomagolni gurulós bőröndjeik tartalmát.

Akkor gerjedtek csak éktelen haragra, amikor Zaboki Kálmán közölte, hogy ő mégis inkább visszamenne a városba. Hülye pesti – sziszegték megvetéssel foguk között a sorványosi holtág új lakói.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 07.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »