Egy testi fogyatékossággal élő pap vallomása: „Az életem kegyelem”

Egy testi fogyatékossággal élő pap vallomása: „Az életem kegyelem”

Fogyatékkal élő emberek az egyház szabályozása szerint nem lehetnek papok. Az egyház azonban kivételt tehet, ez történt az olasz Rosario esetében is, aki hálás ezért XVI. Benedek emeritus pápának.

Rosario vidám, örömteli ember, aki mindenki számára tartogat egy-egy mosolyt, bátorító, reményt adó szót. Sokszor elmondja: „Az életem kegyelem.” Még csak 24 éves, de már eddig is sok nehézség érte az életben amiatt, hogy testi fogyatékkal született: az egyik alkarjában sem fejlődött ki az orsócsontja, kézfeje összenőtt a könyökével, ujjaival nem képes fogni, szorítani. A legtöbb ember nem hallott még erről a betegségről, és az orvosok előtt is meglehetősen ismeretlen.

Álma, hogy pap legyen, kezdett szertefoszlani, mert az az egyházi szabályozás nem teszi ezt lehetővé testi, lelki, neurológiai fogyatékkal élő emberek számára. Ezt is kevesen tudják. Ő 19 évesen tudta meg: „Amikor elvégeztem a középiskolát, azt hittem, biztos állomások várnak rám az életben: belépek a szemináriumba, elvégzem a tanulmányaimat és pap leszek. De nem így volt. Akadályként kerültek elém a hiányosságaim, a »hibáim«. Amikor a rektor közölte, hogy a fogyatékosságom miatt nem léphetek be a szemináriumba, kiábrándultság vett erőt rajtam, már csak azért is, mert nem volt más ötletem, nem szőttem más terveket” – mondta el Rosario, aki elfogadta, hogy egy kicsit meg kell állnia, el kell gondolkodnia azon, valóban ez-e az ő útja.

Annak az embernek a céltudatosságával tette ezt, aki hozzászokott a küzdelemhez. Már születése előtt része volt benne: az orvos megpróbálta megfojtani édesanyja méhében, hogy kelljen bevallania, nem vette észre időben a fejlődési rendellenességet. Élete első hónapjai alatt húszszor műtötték a kezét, a karját. „Még ha normális életnek nem is lehet nevezni, az én életem egy különleges élet – mondja. – Sok nehézséggel kell szembenéznem, de a hit fényében teszem… Nem kellene itt lennem, de itt vagyok, az Úr ezt akarta velem, terve van az életemmel.”

Rosario talán az egyetlen a világon, akinek ez a betegség csak a kezét és a karját érinti. Úgy érzi, ez is a remény jele: „az Úr a fejemre tette a kezét az anyaöltől kezdve”. A hit segít neki abban, hogy elfogadja fogyatékosságát és együtt éljen vele: „Lökést, választ adott, választ a miértre. A hit azt mondja nekem, hogy nem szabad megállni semmiféle akadály előtt, sőt, ha él bennünk a remény, még előrébb léphetünk. Ahogyan Szent Pál mondja: »A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam«”.

Rosario életében nem történtek különleges események: volt barátnője, ügyvéd akart lenni… Aztán a középiskola vége felé kezdte érezni, hogy valami megváltozik benne. „Nem történt semmi különleges esemény, inkább volt valami bennem már korábban is, ami a megfelelő időben elkezdett kivirágozni” – vallja erről az időszakról. Az olasz Catania tartományban található Caltagirone szemináriumába jelentkezett, ekkor tudta meg, hogy fogyatékossága miatt nem lehet pap. Úgy érezte, valami meghal benne.

Nem érezte magát kirekesztve, mert arra gondolt, hogy ha az egyház ezt a rendelkezést hozta, akkor azt gyermekei érdekében tette. Sőt, arra gondolt, az egyház segít is ezzel ezeknek az embereknek, akik talán azt gondolják, hogy problémamentesen teljesíthetik szolgálatukat, és nem tudatosul bennük, hogy fogyatékosságuk károkat okozhat, ahelyett, hogy az egyház és a rájuk bízott hívek javára lenne. Azt is el akarják kerülni, hogy valaki azért válassza a papi hivatást, mert menekül a félelmeitől. Ugyanakkor a szabályok nem mindig olyan szigorúak, mint amilyennek tűnnek, így az is lehetséges, hogy egy fogyatékkal élő ember pap legyen, ha fogyatékossága nem olyan mértékű, hogy akadálya lenni a papi életnek.

Rosario így vall erről a folyamatról: „Amint tanácsolták, igyekeztem megszabadulni a gondolattól, hogy be kell lépnem a szemináriumba, és végül éppen mégis meggyőződtem róla, hogy az én utam a felszentelt papság útja. Amikor az ember nem gondol valamire, de az a valami mégis kiemelkedik minden más gondolat közül, ékszerként ragyog minden más felett, akkor az ember igyekszik megragadni, mielőtt a semmibe vész.” Egy év telt el azzal, hogy a feljebbvalókkal, a püspökkel és saját magával igyekezett tisztázni, mi az ő útja. Végül megszületett a döntés, hogy kéri XVI. Benedek pápától, mentse fel az egyházi rendelkezés hatálya alól.

A kérvényt a püspöknek és a szeminárium vezetőjének kellett megírnia, csatolni kellett az orvosi véleményeket. Néhány hónappal később megkapta az engedélyt, nem találtak olyan okot, amely miatt nem jelentkezhetett volna a szemináriumba. Megállapították, hogy testi problémája nem akadálya annak, hogy papi életet élhessen.

Nagyon hálás Benedek pápának, akitől az engedélyt kapta. Neki köszönheti hivatását is, amely a Madridi Ifjúsági Világtalálkozón érlelődött meg benne. 2015 októberében lehetősége nyílt arra is, hogy találkozzon az emeritus pápával. Megkérdezte tőle: „Szentatyám, mi a legfontosabb dolog ma egy pap számára?” Szinte be sem fejezhette a kérdést, Benedek pápa már válaszolt is: „A legfontosabb dolog egy pap számára, hogy barátságban legyen Krisztussal, és ezt a barátságot táplálja az imádsággal.”

Forrás, fotó, videó: It.Aleteia.org

Magyar Kurír
(tzs)


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »