Philip Dixon:
A múlt születése
Britek, frankok, vikingek
Helikon Kiadó, 1985
"Ammianus Marcellinus, egy korabeli római történetíró, igen elevenen írja le a jelenetet. A dunai határt őrző csapatok parancsnokai nem sok figyelmet szenteltek a messzi északról érkezett híreknek, mert az efféle híreszteléseknek a Birodalom számára ritkán volt jelentőségük. Aztán férfiak kezdtek feltűnni a folyó túlsó partján, és könyörögtek, hogy engedjék őket átkelni. Számuk állandóan nőtt, míg csak a part meg nem telt a gót menekültek mérhetetlen sokaságával, akik a Birodalomban szerettek volna menedéket keresni. Aztán üzenet érkezett Valenstől, a keleti császártól, a messzi Szíriából. A császár és tanácsadói a gótokban a hadsereg olyannyira szükséges újonc-utánpótlási forrását látták, és mivel a dunai provinciák népsűrűsége alacsony volt, földet is lehetett találni számukra. Így aztán 376 őszén a gótok engedélyt kapta rá, hogy átkelhessenek a Dunán.
A hivatalos terv, miszerint római tisztviselők felügyelet alatt, ellenőrzött módon, szétszórtan telepítették volna le őket, tökéletesen csődöt mondott. A gótok (az egyik forrás szerint 200 ezer fő volt a számuk, Ammianus realisztikusabban azt mondja, hogy számba venni őket annyi lett volna, mint megszámolni a homokszemeket Lybia partjain) rögtönzött tutajokon átkeltek a Dunán, aztán nagy zűrzavarban beözönlöttek a római Moesia provinciába, ahol nyerészkedő üzérek hamarosan kutyahúst árultak az éhező gótoknak, gót rabszolgákért cserébe.
Mivel a menekültek száma egyre nőtt, és elkeseredésük egyre fokozódott, a római csapatok visszavonultak a Moesia és Thracia közötti hegyi hágókra, de onnan kivetette őket a hunok és alánok átkaroló hadmozdulata, akikkel a gótok kétségbeesésükben szövetséget kötöttek.
Most már semmi sem állt Thracia inváziójának az útjában. A Konstantinápoly felé vezető úton, Adrianopolisznál a gótok 378-ban megütköztek a rómaiakkal, és az osztrogót lovasság segítségével döntő vereséget mértek Valens császár seregére, aki maga is elesett a csatában. Gratianus, a nyugati császár, aki megkésve sietett uralkodótársa segítségére, kénytelen volt seregeit újabb barbárok, valószínűleg a hunok ellen felvonultatni, akik feljebb, a Duna mentén veszélyeztették a római provinciákat. Gergely, az egyházatya elkeserítőnek látta a helyzetet: «A városokat lerombolták, emberek miriádjait ölték meg, a földet vér áztatja, és az idegenek úgy járnak-kelnek az országban, mintha az övék volna.
[…]
Itáliában a barbár katonák utolsó bábcsászárát, Romulus Augustulust ekkor már megfosztotta trónjától Odoaker szkir tábornok, aki közölte a keleti császárral, hogy nincs szüksége utód kijelölésére, és saját kezébe vette a kormányzást. Odoaker uralma tizenkét évig, 476-tól 488-ig tartott. Legyőzőjét, az osztrogót Theodorikot, akárcsak annak idején a vizigót Alarikot, a keleti kormányzat biztatta fel hadjáratára, mert igencsak zavarónak találta új osztrogót szövetségeseinek folyamatos balkáni jelenlétét. Theodorik itáliai királyságának megalapítása végérvényesen pontot tett a római Nyugaton a császári uralom színjátékának végére. Alig több mint egy évszázad telt el azóta, hogy a hunok elől menekülő vizigótok átkeltek a Dunán!"
(Olvasónktól)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
