Egy öncélú népszavazás

Minden népszavazás valódi tétje túlmutat a feltett kérdés jelentőségén. A 2008-as referendum nem a vizitdíj háromszáz forintjáról szólt, hanem arról, hogy Gyurcsány Ferenc mondjon már le végre. („Feri, azt mondták, hogy menj a p…ba” – hangzott Horn Gábor elhíresült gyorselemzése.) Ahogy korábban jó taktikai érzéktől vezérelve – és morális fékektől nem akadályozva – a nevezett miniszterelnök is felismerte: pártjának komoly felhajtóerőt jelenthet, ha beleáll a 2004-es népszavazási kampányba, és a Fidesszel szemben a határon túli magyarok könnyített állampolgársághoz jutása ellen mozgósít. S persze afelől se lehet kétségünk, hogy ha a Fidesz nem állja útját – stílszerűen útonállók bevetésével – a vasárnapi zárva tartásról szóló referendumnak, annak sem az lett volna a fő tétje, miként alakulnak a jövőben a vásárlási szokásaink. Naivitás lenne tehát azt feltételezni, hogy a pártok nem a saját politikai pecsenyéjük sütögetésére izzítanak fel egy-egy népszavazási kampányt.

A küszöbönálló október 2-ai referendum annyiban különbözik a korábbiaktól, hogy azoknál legalább lehetett tudni, mik lesznek a következményeik. Különösen ha nemcsak a tágabb politikai, hanem a szűkebb közjogi következményekre gondolunk. A 2008-as szociális népszavazást követően az akkori kormánytöbbség kénytelen volt visszavonni bizonyos jogszabályokat, míg a 2004. december 5-ei referendum – ha az alacsony részvétel miatt nem bizonyul eredménytelennek – új állampolgársági szabályozás bevezetésére kötelezte volna az Országgyűlést. A mostani népszavazási kérdésből ilyen törvényalkotási feladat nem következik. Bár egyes fideszes politikusok utaltak arra, hogy a kormány esetleg a referendum eredményének megfelelő törvényt is hozna, azzal kapcsolatban, mit jelentene ez a gyakorlatban, csak találgatni tudunk. Persze ha a népszavazásnak alapvetően jogalkotási tétje lenne, akkor egyáltalán nem volna rá szükség, hiszen a Fidesz enélkül is hozhatna törvényt ebben a kérdésben, sőt a Jobbik megelőlegezett támogatásával még az alkotmányt is módosíthatná. Ráadásul a bevándorlással kapcsolatban a magyar lakosság véleménye is ismert, hála a tavaly nyáron nagy sikerrel zajlott nemzeti konzultációnak.

Tegyük hát félre azt az ortodox és idejétmúlt elvárást, hogy a referendumnak konkrét, előre látható közjogi következménye legyen! Hiszen a népszavazási – bocsánat, az azt megelőző „tájékoztató” – kampányból is kiderült, az egésznek az a célja, hogy üzenjünk Brüsszelnek. Mégpedig úgy, hogy ők is megértsék. Azt azonban nem könnyű előre megmondani, „Brüsszel” pontosan mit is fog kihallani a nemek borítékolható túlsúlyából. Azt, hogy a kötelező kvóta tarthatatlan, vagy inkább azt, hogy Magyarország nem érdekelt közös uniós álláspont kialakításában? Elképzelhető, hogy a magyar népszavazás valóban gyökeres változást hoz majd az EU bevándorláspolitikájában – ahogy az is elképzelhető, hogy nem hoz. Sőt, ennyi erővel azt sem nehéz elképzelni, hogy fontos mérföldkőnek bizonyul majd a sokat emlegetett kétsebességes unió felé vezető úton. (Amikor „történelmi” és „sorsfordító” népszavazásról hallunk, jusson eszünkbe, hogy többek között Világos is a történelmünk része, és sorsfordítónak bizonyult.) Vagyis a voksolásnak lehetnek ugyan uniós szintű következményei, de ezek pontos mibenlétéről kormányzati jósda híján nem sokat tudhatunk.

A népszavazás tehát közjogi szempontból feleslegesnek, uniós mozgásterünket tekintve pedig szimpla hazárdjátéknak tűnik. Az egyetlen biztosra vehető következménye – hacsak nem fullad valamilyen különös véletlen folytán totális érdektelenségbe – politikai, sőt pártpolitikai jellegű. Minél magasabb lesz a nemek aránya, annál erőteljesebben betonozza be vezető helyét a Fidesz a politikai versenyben, és annál magabiztosabban fordulhat majd rá a 2018-as választásra. Így a referendumnak csupán áttételesen van köze a migráció és az uniós kvóta kérdéséhez. Már csak azért is, mert legyen bár eredményes a népszavazás, a feltett kérdés alapján az EU továbbra is „telepíthet” hazánkba „illegális bevándorlókat” – csak éppen az Országgyűlés hozzájárulása kell hozzá. Ahhoz tehát, hogy Magyarország biztosan kimaradjon az uniós kvótarendszerből, legfőképpen olyan kormánytöbbségre van szükség, amely semmi szín alatt nem járul hozzá kvótamenekültek befogadásához. Vagyis olyanra, amilyet jelen állás szerint leginkább a Fidesz képes garantálni.

Csakhogy mindezt népszavazás nélkül is tudtuk. Ebben az esetben sokkal tisztességesebb és egyértelműbb lett volna, ha a kormány egyszerűen azt kéri a magyaroktól, hogy erősítsék meg migrációs politikájának legitimációját. Ennek is megvan a maga demokratikus eszköze: az előre hozott választás. Maradjon költői kérdés, vajon a Fidesz miért nem ezt az utat választotta.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 29.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »