Egy elhamarkodott alapszerződésről

Egy elhamarkodott alapszerződésről

Kárpátalja több mint ezer esztendeig Magyarországhoz tartozott. Trianon következményeként Csehszlovákiához csatolták, 1945 és 1991 között a Szovjetunió ukrajnai kerülete volt, 1991-től Ukrajna „Kárpáton túli körzete”. Trianonban a csehszlovák delegáció ígéretet tett arra, hogy amennyiben megkapják Kárpátalját, területi autonómiát biztosítanak az ott élő népeknek. Ezt utóbb nemzetközi kötelezettséggé tette a saint-germaini szerződés, és az autonómiát előírta Csehszlovákia 1920. évi alkotmánya is. Prága húsz éven keresztül nem tett semmiféle érdemi lépést vállalt kötelezettségének teljesítésére. A Harmadik Birodalom terjeszkedésével párhuzamosan Cseh-Szlovákia (az úgynevezett második köztársaság) 1938. október 11-én kihirdette az autonóm Kárpátalja megteremtését, amelynek miniszterelnöke Bródy András lett. Az 1938. november 2-án megszületett első bécsi döntés egyes kárpátaljai területeket, köztük Ungvár, Munkács és Beregszász városait visszautalta Magyarországnak.

A magát magyar-ruszin nemzetiségűnek valló Bródy András Ungváron érettségizett, majd tanítóként szolgált az első világháború kitöréséig. Jogi diplomát szerzett, 1924-től bekapcsolódott a politikába. 1933-ban elsöprő többséggel a csehszlovák nemzetgyűlés képviselőjévé választották. 1938. október 11-én a csehszlovák törvényhozás által kibocsátott törvény Kárpátalján területi alapon működő autonómiát hozott létre, amelynek miniszterelnökévé a többnemzetiségű kárpátaljai lakosság őt választotta meg. A szlovák kapcsolatok rendezését célzó komáromi tárgyalásokon kiállt azért, hogy a kérdést ne döntőbíráskodással, hanem az érintett népek megkérdezése eredményeként, népszavazással döntsék el – ezzel a Felvidéken élő történelmi magyarság érdekeit is védte. Emiatt letartóztatták, és közel fél éven keresztül fogva tartották. Nemzetközi felháborodás hatására 1939 februárjában szabadon bocsátották, márciusban hazatért Ungvárra, és Kárpátalja képviselője lett a magyar országgyűlésben. A világháború után sok tisztelője felajánlotta, hogy családjával együtt kimenekíti a tengerentúlra, de ő közölte, hogy hű marad az őt megválasztó kárpátaljai néphez. 1945 novemberében a szovjet katonai titkosszolgálat letartóztatta, az ungvári népbíróság hazaárulónak nyilvánította, és 1946. december 7-én kivégezték. 1991-ben felmentették a hazug vádak alól, és rehabilitálták.

Miután a magyar kormány 1939. március 15-én katonai akcióval Kárpátalja többi részét is annektálta, a történelmi Kárpátaljával nem azonos, annál kisebb, jobbára magyarok és ruszinok lakta területet Kárpátaljai Kormányzósággá nyilvánították, Bródy a magyar Országgyűlés képviselője lett. Teleki Pál miniszterelnök erkölcsi kötelességének tekintette, hogy Kárpátalja népeinek a magyar kormány megadja a területi autonómiát. Már három nappal Kárpátalja visszatérését követően, 1939. március 18-án megtárgyalta a minisztertanács az autonómiatörvény tervezetét, majd 1940. július 23-án Teleki beterjesztette a kárpátaljai önkormányzatról szóló törvényjavaslatot. A honvéd vezérkar a háborús veszélyekre hivatkozva hallani sem akart róla, ezért Teleki kénytelen volt visszavonni. A kárpátaljai népek autonómiáját így nem rendezték. Megkezdődött Kárpátalján a magyar közigazgatás helyreállítása, ami nem volt mentes önkényes cselekedetektől sem. Bródy András maga is úgy látta, hogy a dolgok nem mennek jó irányba, mint mondta: „az elmúlt húsz évben a prágai önkény ellen elért eredményeink is kezdenek megsemmisülni”. Többször is felkereste Teleki Pált, jelezte neki a problémákat, és sürgette az autonómiát. Az egyik megbeszélés során Imrédy Béla így értékelt: „Valóban elhangzott, hogy autonómiát adunk, de a mostani helyzet a korábbi ígéretek alól erkölcsileg felment bennünket.” Ezzel véget ért Bródy András és a kárpátaljai népek autonómiatörekvése, nem sok erkölcsi alapot biztosítva a későbbiekre.

1944 végén a Vörös Hadsereg megszállta Kárpátalját, majd a csehszlovák kormány – Sztálin kegyeit keresve – önként lemondott trianoni zsákmányáról. Kárpátalja ismét gazdát cserélt, a Szovjetunió részévé vált. Megkezdődött a vörösterror, a málenkij robot, a kitelepítések, vagyonelkobzások és törvénytelen kivégzések korszaka. Utóbb kiderült, hogy a vaskézzel irányított kommunista-moszkovita uralom sem örökkévaló. Az utolsó pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov felismerte, hogy a Szovjetunió gazdasága és társadalompolitikája totális kudarcot vallott, és szabad utat adott népei önrendelkezésének.

Kárpátalján száz évvel Trianont követően a magyarok még mindig a második legnagyobb nemzetrészt képviselik. Az 1989. évi népszámlálás adatai szerint Kárpátaljának közel másfél millió lakosa és ezek között több tucat nemzetisége van. Ebből 977 ezer ukrán és ruszin, 156 ezer magyar, 49 ezer orosz, 29 ezer román és moldován, 12 ezer cigány, 7 ezer szlovák, 4 ezer zsidó, 3,5 ezer német, 2 ezer fehérorosz, 690 lengyel, 510 cseh és több ezer észt, lett, litván, grúz, örmény stb.

1991. december 1-jén a mai Ukrajnában megtartották a népszavazást a Szovjetunióból való kilépésről. Ezzel egyidejűleg Kárpátalján külön népszavazást is rendeztek, amelyen az ottani lakosság arról szavazott, hogy „nyerjen-e Kárpátalja különleges státust”, valamint arról, hogy „szülessen-e Beregszász központtal önálló magyar autonóm terület”. A kárpátaljai emberek – és nem csupán a magyarok, hanem a ruszinok, németek, szlovákok, csehek stb. – mindkét kérdésre elsöprő többséggel igennel szavaztak.

Mindössze öt nappal később, 1991. december 6-án a magyar miniszterelnök, Antall József Kijevbe utazott, és jogi legitimáció nélkül aláírta azt a magyar–ukrán alapszerződést, amelyről sem az Országgyűlésnek, sem az anyaországi és a határon túli magyar nemzetnek nem volt tudomása, és amely szöges ellentétben állott a nevezett kárpátaljai népszavazásokon kifejtett népakarattal. Az Antall-kormány lemondott arról, hogy kárpátaljai magyarjaink és az ott élő valamennyi nemzet képviselői területi autonómiát elnyerve szabad emberként élhessenek, megőrizhessék ősi identitásukat. Mindezzel megtagadta az Európai Unió alapokmányában biztosított összeurópai fejlődési lehetőséget is, amely meghirdette a regionalizmust, a szubszidiaritást és a kisebbségek elleni diszkrimináció tilalmát. Antall József eljárását a Magyarok Világszövetsége hazaárulás bűncselekményének nyilvánította.

Az alapszerződést csupán több hónap elteltével, 1992. május 29-én merte a miniszterelnök ratifikálás céljából az Országgyűlés elé terjeszteni, amelyet az éles vita után 1993. május 11-én elfogadott. A kormánypárt részéről 25, a kisgazdák között 10, a KDNP-frakcióban csupán 1, a függetlenek közül pedig 3 képviselő tagadta meg ratifikálását. A szavazást követően botrányos jelenetekre került sor. A kormánypárti képviselők köréből Zétényi Zsolt, G. Nagyné Maczó Ágnes, Torgyán József, Zacsek Gyula és Iván Géza magyarellenes hitszegésnek és történelmi súlyú hazaárulásnak minősítette Antall József tettét. Páldi András korábbi ukrajnai magyar nagykövet így értékelt: „Az Országgyűlés elárulta azt a ritkán adódó történelmi lehetőséget, amely az Ukrajna függetlenné válásával egy időben megszervezett sikeres népszavazás által zöld fényt adott a magyarok és az ott élő többi nemzet autonómiájának kialakítására.” A kárpátaljai ruszinok emigráns kormányának képviselője kemény szavakkal sérelmezte, hogy az Antall-kormány az alapszerződéssel Kárpátalja valamennyi nemzetiségének népszavazáson kinyilvánított akaratát semmibe véve elárulta a ruszinokat is. Így vélekedett: „Az elmúlt több mint ezer esztendő óta ilyen országvesztése még sohasem volt a magyarságnak, amikor önként lemondott volna egy történelmi területéről.”

Európa kizárólag abban az esetben maradhat világpolitikai tényező, amennyiben meg tudja védeni sok ezer éves értékeit, nemzeteinek gazdag kultúráját, összetett nyelvi és vallási rendszereit, magyarán: saját európai identitását. Erre pedig csakis akkor lesz képes, ha mindörökre elfelejti azt, hogy történelmi vitákat meg lehet oldani többmilliós nemzetrészek adásvételével, politikai határok ide-oda tologatásával. Európában a legkisebb nemzeteknek, nemzetiségeknek minden tekintetben a legnagyobbakkal azonos életben maradási lehetőségeket kell biztosítani. Kárpátalja – akárcsak Erdély – napjainkban több tucat nemzet hazája, és a „nemzetek Európájában” immár teljességgel elfogadhatatlan az „uralkodó nemzet” – mint például a román nemzet – kategóriája. Reális megoldást egyedül a szubszidiaritás és a regionalizmus elveire épülő területi autonómia képes nyújtani. A példa adott: Svájcban a lakosság 1,7 százalékát kitevő ősi romans (rétoromán) lakosság a legnagyobbakkal minden tekintetben azonos jogokat élvez. A magyar–ukrán kapcsolatokat nem terhelik megbocsáthatatlan történelmi bűnök, gyűlölködések. Teljesen azonos célú törekvéseink vannak, és összeköt bennünket a közös elnyomó hatalomtól elszenvedett fájdalom is. Magyarország nem támaszthat, és nem is kíván támasztani területi igényeket, nem követelhet határmódosítást. Európa éppen a korábbi politikai határok felszámolásával lett egyre erősebb, gazdagabb, és az emberek közötti közvetlen kapcsolatok segítenek felszámolni sok-sok történelmi félreértést. A mai Ukrajna jelentős erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy teljes értékű tagként az Európai Unió befogadja. A kijevi vezetés komoly érdemet szerezne, ha példát mutatva bebizonyítaná, hogy a sokszínű Kárpátalja népeinek jogegyenlőséget nyújtó – az Antall-kormány által elutasított – autonómia megteremtésével nagyobb bölcsességre képes, mint az elmúlt évszázad hatalmai.

A szerző nemzetközi jogász, az előző Orbán-kormány nagykövete

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 04.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »