Egy csepp könny sem szökken a szemembe…

E. P. halálára

Egy haláleset kétféle reakciót vált ki belőlünk. Vagy sírunk, amiért elvesztettük azt, akit nagyon szerettünk, akire felnéztünk, netán annyira, hogy még tűzbe is tettük volna érette kezünket, s ha ráadásul hívó keresztények vagyunk, nem is azért siratjuk, mert elment – elvégre élete alapján bizonnyal Isten mennyei birodalmának lehet most már a részese –, hanem mert hiányát nagyon is megérezzük. Vagy nem sírunk.

Persze ha nem sírunk, annak két oka lehet. Vagy az, hogy éppen azért nem siratjuk az elköltözöttet, mert tudjuk róla, hogy már jó helyen van. Nem érez semmilyen fájdalmat, megaláztatást, szenvedést, csak boldogságot, megpihenve az Új jobbján. Másként, nagyon másként lát és ítél, mint mi, nagyon is földhöz ragadt, ezer sebből vérző, szánalomra szoruló halandók. Ha hitünk eléggé erős az Élet Urában, akkor méltán irigyelhetjük is. Milyen jó neki, ő már színről színre látja Teremtőjét, Teremtőnket, akit mi itt e földi végeken csak tükör által homályosan láthatunk! (1 Kor 13, 12) Elköltözése más szavakkal mennyei születésnap.

Vagy az is meglehet, hogy éppen azért sem sírunk, mert nem érezzük, hogy veszteség lenne közülünk való elmenetele. Miért? Egyszerűen azért, mert nem mutatott minimális szeretetet sem önmaga, sem környezete iránt – a Mindenhatóról már nem is beszélve. Fel vagyok rá készülve, hogy parazsat gyűjtök a fejemre ezzel, hiszen tudom, vannak, akik feljajdulnak ilyenkor, miként írhat ilyet egy keresztény katolikus – elvégre, úgymond, csak Isten látja igazi mivoltunkat, szívünket és szándékainkat, ezért ne ítélkezzünk sohasem –, de akkor sem mondhatok mást, minthogy csak azt tudom eltávozása miatti hiányérzetemben elsiratni, aki hathatósan hozzájárult Istentől teremtett, de a Sátán által megrontásra ítélt világunk megjobbításához, megszépítéséhez.

Ha valakiről, E. P.-ről sok minden elmondható, de éppen az nem, hogy hozzájárult volna világunk, főleg a mi magyar világunk megjobbításához, megszépítéséhez. Aki klasszikus magyar íróinkon, költőinken nőtt fel és csak egyszer is kezébe vette E. P. bármelyik kötetét, csalódottan tette le. Sohasem tudott írni, viszont annál inkább tudta gyűlölni és gyalázni azt a nemzetet, amelynek kenyerét ette és nyelvét használta, amelynek földjén élte minden szépet, jót és igazat görcsösen elutasító arasznyi – hogy nem mondjam, vegetatív – létét. Éppen ezért remélhetően messze nem vagyok egyedül azzal, hogy egy csepp könny sem szökkent szemembe, a szánalomnak és a részvétnek még a lehető leghalványabb jelét sem éreztem iránta, amikor haláláról értesültem. Ugyanis nem tudok arról, hogy bármikor is – pláne halála előtt, amikor nyilván maga is tudta, napjai jócskán megszámláltattak – nyilvánosan bocsánatot kért volna „életművéért”, s visszavonta volna a magyarságot gyalázó sorait. Ha ezt megtette volna, nem nyilván írom le az előbbi mondatot, de így kénytelen vagyok.

Kénytelen bizony, mert ha E. P. nevét hallom, mindjárt egy bekezdése jut eszembe, éspedig az 1991-ből való hangjátéka, az „Így gondozd a magyarodat!”:

„A csokorba kötött magyart szétbontjuk, és éles késsel ferdén visszavágjuk. Kivétel a fásszárúak, mert azokat törjük vagy kalapáccsal zúzzuk. Nehogy megrohadjon a magyar. Az összement magyart a savó leöntése után túrónak használhatjuk… A magyar emlős. Egy magyar nem csinál nyarat. A magyar a sötét, ahová Európa ugrik. Ki tartson magyart? Kezdő magyarbarát inkább kanmagyart tartson, ne szukát! Tanácsosabb fajtiszta magyart beszerezni, mint valami bizonytalan származású magyart. Öreg magyart ne vegyünk! A magyart következetesen dicsérjük vagy dorgáljuk! Lágy, barátságos hang: jól van, jó magyar, illetve keményen, határozottan: pfuj, magyar, helyedre! A magyar a tartós fogyasztási cikkek kategóriájába tartozik. Olcsó magyarnak híg a leve! A magyartartás csak akkor gazdaságos, ha a törzsállományunktól szaporulatot nyerünk, és azt fölneveljük. Az erogén zónákat piros-fehér-zölddel jeleztük… Hogyan öltöztessük a magyarokat? Ami a pelenkázást illeti, legjobb a magyart minden étkezés előtt tisztába tenni. Szoptatás 3 óránként. Levegõt minden magyar igényel, de nem huzat formájában. A Kárpát-medence huzatos… (magyarul: húzzon el innen minden magyar). A rágalmaktól magyarod minősége alig változik, az esetleges vizeletfoltokkal ne törődj, bazmeg.”

Ám eszembe jut még egy idézet idén megjelent „Hasnyálmirigynapló”-jából (micsoda cím!) – és aztán ezzel persze be is fejezem E. P. meg nem érdemelt idézését:

„Éjjelről marad följegyeznivaló: Dichtung und Wahrheit, avagy lépésről lépésre: Állok a szélben. Ülök. Ülök a szeleimben. Édeskés, orrfacsaró fingszagban ülök. – Fekszem. Így telt az éjszaka…”

A két idézetet olvasva kérdezem tisztelettel, miféle lelki világa volt E. P.-nek? A válasz ugyebár borítékolható. Mindenesetre Isten már megítélte őt – Isten, akinek még a neve kiejtését is kínosan kerülte. Ezek után mi pedig csak annyit mondhatunk, hogy mivel nyilvános megnyilatkozásaiban nem mutatott fel semmit, amivel megbecsülésünket méltán kiérdemelte volna, a legcsekélyebb tiszteletünkre sem méltó.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »