Egy alkotmány, mely nem sejtet, hanem állít

Egy alkotmány, mely nem sejtet, hanem állít

Hogy volt-e alkotmányozási kényszer 2011-ben? Nem. Volt-e történelmi lehetőség az alkotmányozásra? Igen, volt. Igen, lehetőség volt egy értékközpontú, más gazdaság- és emberképpel dolgozó alkotmány létrehozására. És az alkotmányozó hatalom élt is ezzel.

Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy volt-e leküzdhetetlen „alkotmányozási kényszer” Magyarországon 2010-11-ben, azt felelhetjük, hogy nem, valóban nem volt. Az ország – ahogy 1989-1990-től 22 éven át – úgy-ahogy ellavírozgatott volna a korábbi, ideiglenes Alkotmánnyal is. Ha viszont azt nézzük, hogy jóformán valamennyi, rendszerváltás utáni kabinet és parlamenti többség szeretett volna egy teljesen új alkotmányt kodifikálni, azt láthatjuk, hogy a Nagy Lehetőséget mindenki kereste – csak a szükséges többség híján nem találta. A 2010-es választások eredménye azonban magával hozta a Nagy Lehetőség beteljesítését. Alkotmányozáshoz ugyanis 1990 óta egy, csak egy dolog szükségeltetik Magyarországon: az összes országgyűlési képviselő kétharmada.

2010-től kezdődően ez rendelkezésre állt és finoman szólva is dőreség lett volna kihagyni a Nagy Lehetőséget, hiszen tény: az Alaptörvény Magyarország eddigi ezeréves államiságában az első és egyetlen kartális alkotmány, melyet teljes egészében demokratikus keretek között fogadtak el. Azonban a szöveg nem csak formájában vagy szerkezetében új: míg ugyanis megtartotta az országot 1990 óta jellemző főbb államhatalmi-szervezeti jellemzőket, értékközpontúbb, „konkrétabb” is lett. Utóbbi azonban csak az ideiglenes Alkotmány értéksemleges jellegével összevetve tűnik újszerűnek vagy „megdöbbentőnek”.

Az 1989-1990-es „alkotmány-újraírás” során ugyanis oly széles volt az egyes politikai oldalak közötti különbség, illetve gyanakvás (előbb a demokratikus ellenzék és a még regnáló kommunista állampárt, majd az új kormány és ellenzéke között), hogy a legkisebb közös nevezőhöz a természetszerűleg neutralitásba torkolló konszenzuskeresés tudott csak vezetni. Így egy, a nemzeti öntudatról, világos emberképről csak elvétve szóló, „se hús, se hal” alkotmány született, mely szükségszerűen magával hozta a „semmitmondó” szöveg Alkotmánybíróság általi igencsak aktivista értelmezését. (Ld. a Zétényi-Takács-törvény elmeszelésének indokolását: „jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani”.) Az Alkotmánybíróság tehát éppen azért tudott sok esetben társalkotmányozóként vagy társjogalkotóként fellépni, mert egy olyan alkotmányt kellett értelmeznie, mely értékhiánya miatt valóban értelmezésre szorult – így viszont az egyes tételeket a testület jószerivel azzal töltötte meg, amivel csak akarta. (Ld. a „jogállamiság” fogalmának értelmezése.)

Amit tehát az ellenzők kritizálnak, az tény, úgy van: az Alaptörvényben nem sejtetések, hanem állítások vannak. Csak a kritika ilyen értelemben nem jogos: egy alkotmánynak igenis identitásképző erővel kell bírnia, értéktartalmával kell létrehoznia a „nemzeti konszenzust”, nem pedig a konszenzus termékének kell lennie. És ebben az Alaptörvény jó is: bárki bármit mondjon, a Nemzeti Hitvallás igenis felemelő – Szent Istvánostul, Szent Koronástul. (Utóbbit egyébként még az MSZP és az SZDSZ 1994-98 közötti alkotmánytervezete is tartalmazta.) „Szociális piacgazdaság” helyett „értékteremtő munkán” alapuló gazdaságról beszél, az egyén nem csak úgy csüng magában az emberi méltóságával, hanem „képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni”. „Cserébe” pedig „Magyarország védelmezi állampolgárait” – szemben a korábbi alkotmányszöveggel.

Bekerült a szülőtartás, az adósságfék, a házasság definíciója, az alapjog-korlátozás tesztje – utóbbi kettő az Alkotmánybíróság gyakorlatából –, és egy terjedelmes cikk szól arról is, hogy az MSZMP és elődei „bűnöző szervezetek voltak, amelyek vezetői el nem évülő felelősséggel tartoznak”. (Mert ez az igazság). És emellett igen, valóban, a szövegből kikerültek az olyan szocialisztikus megfogalmazások, mint hogy „minden hatalom a népé” – az ország megnevezéséből pedig a „köztársaság” kitétel. Sírjon érte, akinek tényleg ez fáj. Olyan megfogalmazások, deklarációk kerültek be az Alaptörvénybe, melyek valóban túllépnek a kortárs européer polkorrektségen: konkrétak és kézzelfoghatóak. Döntéseknek tűnnek és nem mismásolásnak. És ez talán így is van jól.

Én azt mondom: „Legyen béke, szabadság és egyetértés”. Isten és ember előtti felelősségük tudatában ezt mondták ki az alkotmányozók, ez vonatkozik valamennyi parlamenti képviselőre – kormánypártira és ellenzékire egyaránt –, és ez vonatozik valamennyi magyar állampolgárra is, éljen a világ bármely táján.

Szánthó Miklós

vezető elemző, Alapjogokért Központ


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »