Egészségügy és a pécsi magasház sorsközössége

Egészségügy és a pécsi magasház sorsközössége

A magyar egészségügy olyan, mint a pécsi magasház volt.

A rendszerváltozás óta, mióta lakatlanná és hivatalosan is lakhatatlanná vált, évről évre egyre baleset-veszélyesebbre nyilvánították, egyre hangosabbra hágott felette a sopánkodás, hogy végül 2016-ig ne történjen semmi vele. Ez bárhogyan is számoljunk, szűk 30 év, ami alatt – legmagasabb épületeként – büszkén rohadt Uránváros horizontján. A párhuzam már csak azért is adott, mert a vonatkozó épület nem az elégedetlen fenntartási költségek, az elmaradt felújítások miatt bizonyult életveszélyesnek, hanem tervezési hibák eredményeképpen.

A rendszerváltozás óta, mióta lakatlanná és hivatalosan is lakhatatlanná vált, évről évre egyre baleset-veszélyesebbre nyilvánították, egyre hangosabbra hágott felette a sopánkodás, hogy végül 2016-ig ne történjen semmi vele. Ez bárhogyan is számoljunk, szűk 30 év, ami alatt – legmagasabb épületeként – büszkén rohadt Uránváros horizontján. A párhuzam már csak azért is adott, mert a vonatkozó épület nem az elégedetlen fenntartási költségek, az elmaradt felújítások miatt bizonyult életveszélyesnek, hanem tervezési hibák eredményeképpen.

Így fogalmaz korunk lexikális tudása, a wikipédia: Építését a Baranya Megyei Állami Építőipari Vállalat 1974-ben kezdte meg, a kész épületet 1976-ban adták át. A házban összesen 250 db egy-, illetve másfél szobás lakást alakítottak ki. Az építési technológia hibája miatt 1989-re a ház életveszélyessé vált, lakóit kiköltöztették. A 25 szintes panelház bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is Közép-Európa legmagasabb lakatlan épületeként.

Hogy segítsek a sorok között olvasni, az épületet tulajdonképpen beteljesítette a tervezői akaratot – szimbólummá vált. Csak nem úgy, nem abban a formában, de hát csak az nem hibázik, aki nem építi toronyházat. Eredetileg valamiféle vertikális szegénytelepnek tervezték, ahol nem vízszintesen terül el a két alsó quintilis, hanem függőlegesen, ezzel is mutatva a szocialista társadalmi berendezkedés magasabbrendűségét.

Nem ez lett belőle, hanem a hozzá nem értés, az ostobaság szimbóluma, mint a sarló és a kalapács a korabeli zászlóban.

A magyar egészségügy pont ilyen. A különböző OECD összehasonlításokból kiolvasható, sem orvosból, sem kórházi ágyból, sem „ráfordításból” nincs kevesebb, mint a környező országokban, ennek ellenére mégis a legszarabbnak tartott egészségüggyel rendelkezünk. A ráfordítások idézőjelesítése nem véletlen, mert noha GDP arányban a lengyeleket előzzük csak kormányzatilag, magánilag Európa élvonalába tartozunk. Tehát a hálapénzekkel és magánpraxisokkal bruttósított egészségügyünk a világ egyik legdrágábbja, azt mégis olyan, hogy mindjárt összedől.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy megtekintettem Gyuriferiék bombasztikus videóját, ahol leleplezték, hogy a magyar egészségügy állapota is Orbán miatt olyan amilyen. A mélységi műelemzéstől most eltekintenék, kihagyom azt a ziccert, hogy aki szerint minden Orbán miatt van, annak nem csak nézői, hanem felhasználói oldalról is illenék közelebbről megismerkedni az egészségügy egy speciális szeletével. Az ágazatot – noha és szerencsére  – nem igazán ismerem, meggyőződésem, amiatt van ilyen állapotban – ahogy Nagy Ferenc kortárs költő fogalmazott -, mert ti emberek szarok vagytok.

Lelkes korházvédők, elhivatott tüntetők, szomorkás bajszú ex-miniszterek az állapot-ismertetőből mindig csak azt felejtik ki, hogy nincs olyan kormányzati döntés, ami érdemben képes lenne javítani az egészségügy helyzetén. Hosszú évek, évtizedek sziszifuszi munkájával – esetleg és talán – parányi kis szegletekben lehetne eredményeket felmutatni.

Mindenki érzi – ismét megidézve Nagy Ferenc hallhatatlan zsenijét -, hogy szar ez a világ, de némi béremelésen kívül semmi előremutatót nem sikerült még kitalálni, de nem is lehet. Az nyilván elengedhetetlen, mert a nyelveket nem beszélőkön kívül lassan tényleg csak az egyeskéző-ketteskéző resztli marad itthon.

A legalapvetőbb jelenségekkel meg senki nem hajlandó szembenézni. Az igazolásra hajtó gyerekek, a társaságért odajáró és 10 éve szedett gyógyszereket hetenként újra felírató nagymamák, a TB-ét intéző középkorúak kb. ki is végezték a háziorvosi ellátást. A kórházakban csak az nem jut rendes ellátáshoz, akinek éppen arra lenne szüksége, mert a háziorvosokat lefoglaló sor a következő körben ott álldogál. A puffogó nagyközönség közben minden ágyszámleépítésre, illetve orvos és felszerelés nélküli kórház megszüntetésére olyan érzékenyen reagál, mintha ezen bármi is múlna. Illetve múlik, a kismillió kis kórház, az eszméletlen mennyiségű kórházi ágy pont úgy stabilizálja az egészségügyet, ahogy a kétezres években a százmilliós állagmegóvás a pécsi toronyházat.

Használhatóbb nem lesz tőle, de legalább drága volt. Pénzt költöttünk valamire, pénzt költeni meg jó.

A magyar egészségügyet kísérti a nyolcvanas évek ostobasága, amikor a szarból kell várat építeni és ha még sem áll a vár, akkor még több szart kell belelapátolni. Ha omladoznak a falak, akkor új falakat építünk, ha nincs rendes rögzítőkötés, akkor még több ezeréves gipszet veszünk. A csóri, balkáni, tömegelvű mentalitás uralkodik és mindent lenyom maga körül. A csóróságba, a kelet-európaiságba, a románságba belehazudott, saját szarában értékmegőrzött egészségügyünk meg pont olyan, amilyennek akartuk, amiben könnyen kiigazodunk, amelynek kerülőútjait szívesen és lelkesen használjuk, hogy aztán ugyanerre panaszkodjunk. Amit Róna Péter szokott mondani arról az országról, amelyik nem a hozzáadott értékkel, hanem az olcsó bérmunkával akar előre jutni. (Van is igazság bőven abban, amit mond, mondjuk előremutató ötlete neki sincs. Kritikai értelmiséginek könnyű a pulóvere.) Mert a gipsz biztos olcsóbb, mint a CT, de ugye nem csak kalapácsunk és nem csak szögünk van, akkor is, ha arra lehet fajlagosan a legtöbbet elszámolni a TB felé…

Első lépésben el lehetne kezdeni emberszámba venni a betegeket. Aztán kérhetnek szolidaritást a tüntetéseikhez, addig nem. Aztán lehet gondolkodni a további lépéseken. De amíg minden így marad, addig egy használhatatlan toronyházat állagmegóvunk rengeteg pénzből. Nem azért, mert haszna lenne, csak ne omoljon a fejünkre.

www.tutiblog.com – Piréz Róbert


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »