Édesanyám meséje

Édesanyám meséje

Édesanyám nyolcvanhat esztendős, egészsége már rég megromlott ezért napjainak nagy részét ágyban tölti. Betegségeinek mindenikét már fel sem tudná sorolni, nem is sorolja, mert nem panaszkodik szegény. Türelmes, csak azt nem tűri, ha írok róla, de azért leírom ezt a pár gondolatot, mivel ezzel nem ártok neki és a valószínűsége is kevés annak, hogy elolvassa.

Minden reggel meglátogatom úgy kilenc óra után, gyakran van, hogy ágyban találom, mivel belefáradt már reggeli teendőibe. Alig dudorodik a takaró sovány teste fölött, sápadt beesett arcáról a cukorbetegség, és ki tudja még hány többi lehervasztotta a mosolyt. De lágy, ártatlan tekintetében van valami angyaliság, amely már lélekbemaró. Csak egy tisztalelkű önfeláldozó anya tud ilyen érzelemkeltően nézni, hogy könnybe lábadjanak tőle a szemeid.
– Szia, anyu, hogy vagy? – kisé sután hangzik a kérdés, de valamivel el kell kezdeni a beszédet.
És beszélek neki, szinte mindenről, ami eszembe jut, de legtöbbször a múltra kanyarodom vissza, annak ellenére, hogy olykor szelíden rám szól:
– Hagyd, a múltat, mert több benne a keserű, mint az édes!
Amikor elbúcsúzom, mindig megígérem:
– Majd délután jövök.
– Te nem fogsz jönni.
– Miért ne jönnék?
– Mert elfelejted!


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »