Dzsudzsák Balázs az új Mészöly Kálmán!

Dzsudzsák Balázs az új Mészöly Kálmán!

Ezt nem az ujjamból szoptam, a következtetést a magyar futballválogatottról szóló – június 9-én bemutatandó – dokumentumfilm előzetese alapján vontam le. Nem is értem, hogy fért bele ennyi kisípolás 44 másodpercbe! Még mielőtt bárki félreértené: engem aztán a legkevésbé sem zavar, hogy csapatunk kapitánya amikor tehette, a magas irodalmi nyelv mellőzésével sarkallta különb teljesítményre játékostársait. Ha ez is ára volt annak, hogy a válogatott harminc év után kijusson egy világeseményre, nos, akkor nem is került ez a történet olyan sokba. Egyébként pedig: a kamerákkal mit sem törődve ugyancsak önmagát adó Mészöly Kálmán is fölöttébb rokonszenves volt három és fél évtizeddel ezelőtt, amikor félelmetesen trágárkodva kigardírozta a csapatot a spanyolországi világbajnokságra. Biztos, hogy nem érdemelte meg azt a sok kekeckedést, amit az akkori film miatt kapott. Mondjuk régen még nem voltak korhatárkarikák, most meg ez a Muhi András Pires-doksi annak rendje és módja szerint megkaphatta a tizenhatost. Jut eszembe, ez végül is stílszerű, tizenhatos, értik.

Egyébként két hét múlva kicsit már tudni fogjuk, hogy mire leszünk elegek a franciaországi Európa-bajnokságon. Nem mondom, hogy lázban égek, még csak nemrég ért véget a jégkorong-világbajnokság – ami valami volt, nem is kicsit –, de előbb-utóbb bele fogok lelkesedni a sztoriba, ez fix. A harminc év az harminc év, súlya van, nem igaz?

A hokis párhuzamok nem mellőzhetők. Elmesélem, hogy miért. Először is, első alapvető futballszurkolói élményem a kijutás volt az 1978-as világbajnokságra – a szovjeteket megelőzve voltunk képesek erre, csodaszámba ment! –, azt hihettem máris, hogy az élet szép és a bab is hús. De jött a rettenetes meccs az argentinok ellen, amikor vezettünk, ám a végére fordított a házigazda, és két legmenőbb játékosunkat is kiállították. Ezek után a következő két meccset is elvesztettük, és az egész nyaram tönkrement. Utána jött 1982, egy nagy győzelem, egy sima vereség, a vezetés Belgium ellen, az ellenfél egyenlítése a vége felé, megint nem mentünk tovább. 1986 külön történet, mindenki ismeri, ne vesszünk el a részletekben. 0-6, ennyit mondok, és tudják, miről van szó. És azóta tehát eltelt harminc év, parányi sikerekkel – Ferencváros a BL-főtáblán, Koplárovics-gól a Manchesternek meg hasonlók – és hatalmas kudarcokkal.

Hogy hogy jön ide a hokis párhuzam? Úgy, hogy miközben a magyar futball a kezdetektől – személyes kezdeteimtől – egyre-másra okozta a fájdalmakat, addig a magyar jégkorongtól mindig csak örömet kaptam. Vagy ha bánatot, akkor is katartikusat. Sokszor mondtam már: az egyik sport mélyről indult és folyamatosan emelkedett – akarattal, elszántsággal, rengeteg munkával –, a másik állandóan görcsölt és szenvedett, nem tudván szabadulni az egykori dicsőség mind hamisabb-torzabb árnyékától. Sok-sok pozitív és felemelő élmény egyfelől, kínok és feloldás nélküli fájdalmak másfelől. De van itt még valami – szintén az óvatos párhuzamok jegyében –, ami teljesen újszerű. Az, hogy a Dárdai Pál, majd Bernd Storck vezette Magyarország nem véletlenül, meg nem is a körülmények szerencsés összjátéka folytán, hanem igenis hősies teljesítménnyel – akarattal, elszántsággal, rengeteg munkával – vetett véget a szűk esztendőknek, és készülhet az osztrákok elleni június 14-ei első Eb-mérkőzésére.

A helyzet alapvetően különbözik a 30, 34 és 38 évvel ezelőttiektől. Most senki sem várja, hogy megváltsuk a világot. A cél persze a továbblépés a csoportkörből, de ha nem jön össze, akkor sem szakad szilánkokra a világ. A futballistáink eddig is túlteljesítettek – ugyanúgy, mint a jégkorongozók, amikor feljutottak az A csoportba. Az ellenfeleink nem legyőzhetetlenek – kettő különösen nem –, csakhogy hajszálra ugyanezt gondolják rólunk ők is. Valakinek igaza lesz. A norvégokkal szemben nekünk lett igazunk a pótselejtezőn. Nincs az megírva sehol, hogy Ausztria és Izland ellen akkor már nem lehetne.

Azt mondja Dárdai Pál, hogy az első meccs első húsz percében már látszani fog, hol tartunk. Meg hogy egyvalami hiányzik belőlünk, a csak ezen a szinten megszerezhető rutin. Megint beugrik a hoki, az A csoportos válogatott esetében sem volt ez másként. Ott hét meccsünk volt, ennyi sanszunk, hogy felvegyük a ritmust, beleszokjunk az elit levegőjébe, rájöjjünk, hogy a másik oldalon is emberek jönnek szembe. Vereségekre vereségekre jöttek, de alárendelt szerepet nem játszottunk – és hatodjára meglett a történelmi győzelem. Igaz, hogy kiestünk, de emelt fővel jöhettünk haza, ünneplő közönség várta a mieinket.

A magyar futballválogatottnak első nekifutásra három meccse lesz. Ezalatt kell begyűjteni a rutint, felvenni a sebességet, megszokni a levegőt. Az eddigiek – a munka, az elszántság, az akarat – alapján talán joggal hihetjük, hogy ezeknek a srácoknak sem a kertek alatt kell majd visszakullogniuk. Ha így nézzük, mindegy is, hány pontunk lesz. Ha több, és megyünk még egy kört, senki sem lesz mérges, de a legfontosabb nem ez.

Hanem az – már megint, de utoljára: miként a hokisoknál a visszakapaszkodás a legjobbak közé –, hogy ha egy mód van rá, ott legyünk két, négy vagy hat év múlva is. Nem muszáj mindig. Csak amikor lehet, és amikor összejön. Újabb harminc évet ellenben semmiképpen sem szeretnék várni. Arra utaló jeleket szeretnék kapni Franciaországból, hogy ilyesmitől nem kell félnem többé.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »