Dubaj még idén elpusztítja Londont

Dubaj még idén elpusztítja Londont

Amikor a Föld már nem elég, az amerikaiak emelnek a téten: megmentik az egész világegyetemet. A függetlenség napja – Feltámadás húsz évvel az első rész után, ezen a héten kerül a mozikba. Eltelt két évtized, de mintha semmi sem változott volna. Jobb a technika, látványosabb a dizájn, de Roland Emmerich filmje ugyanannyira klisés, patetikus, szájbarágós és kiszámítható, mint az első rész volt, csak ezúttal a poénok sem ülnek – és még csak nem is Will Smith menti meg a világot.

A függetlenség napját 1996-ban mutatták be, és több mint nyolcszázmillió dollárt hozott a konyhára. A folytatást mégsem kapkodták el. Mindenképpen túl akarták szárnyalni az első filmet – nyilatkozta a hosszú előkészületekről Jeff Goldblum, aki ismét David Levinson, a különc számítógépguru bőrébe bújt. A túlszárnyalás egyik kritikus pontja Will Smith hiánya. Emmrich jelentette be néhány éve, hogy a színész „túl drága lett volna”, így karakterét legyilkolták egy repülőgép-balesetben.

De akkor ki teszi helyre az űrlényeket – kérdezték sokan. A válaszra mostanáig várhattunk, de aligha lesz kielégítő, amit a vásznon látunk. Nincs egyetlen – vagy, mint az első alkotásnál, két – hős, aki a vállán viszi a produkciót azzal, hogy lazán és stílusosan menti meg a világot. És hiányoznak az igazán emlékezetes kiegészítő héroszok is, akiknek egyetlen lényege, hogy feláldozzák magukat az emberiségért. Nem az első részt akarom feltupírozni, hiszen Roland Emmerich valószínűleg soha nem csinált igazán jó filmet – na jó, talán a Csillagkaput leszámítva –, de tény, hogy Feltámadás a látványon kívül minden téren messze elmarad az elődjétől.

Az amerikai elnökválasztásba is beleszól

Húsz éve győzték le az amerikaiak a Földre támadó idegen lényeket. Azóta beköszöntött a világbéke, az emberiség az ufók elleni harcban annyira összekovácsolódott, hogy nincs több ellenségeskedés, mindent elborít a felebaráti szeretet. A legjobban persze mindenki az amerikaiakat szereti, nem csoda, hogy a győzelem huszadik évfordulóját, a július 4-ei függetlenség napját az egész világ ünnepli. Leszámítva a földönkívülieket, akik ismét ezt a napot választják ki, hogy elpusztítsák a Földet.

Mert bár csatát vesztettek, a háborút ők akarják megnyerni. Ezért ezúttal sokkal nagyobb hajóval jönnek, amely leszállás közben felszippant mindent Délkelet-Ázsiától a Közel-Keletig, majd egyszerűen Európára pottyantja. A legtöbbet London kapja a film tanúsága szerint, de Párizst is porig rombolja az égi áldás, igaz az Eiffel-torony épen marad. Ez lenne talán a német rendező reakciója nevezett régiók gazdasági térhódítására? Mindenesetre különös látvány, ahogy a Burdzs Kalifa becsapódik a London Eye-ba. Halkan tegyük hozzá, Emmerich emellett az amerikai elnökválasztásról is kifejti véleményét: nála 2016-ban egy nő az Egyesült Államok elnöke.

Ahogy az a rendező filmjeiben lenni szokott, gyorsan kiderül, mivel állunk szemben. Mire az emberiség feleszmél, már csak alig egy órája maradt, hogy felülkerekedjen, különben elpusztul. Szerencsére akad néhány katona, akik elég serényen irtják a nyálkás ellenséget. Felbukkan a Will Smith játszotta karakter fia (Jessie Usher), előkerül egy laza keményfiú (Liam Hemsworth), a nemzetköziség jegyében egy kínai katona hölgy (Angelbaby), visszatér az első rész elnöke (Bill Pullman), és még a lánya is (Maika Monroe). Rajtuk múlik a világ sorsa.

Izzadságszagú igyekezet

A küldetést letudják, ám egyikük sem alkot maradandót. Az unalmas keménykedés mellett ráadásul még a poénok is laposak, vagy ízléstelenek, mint a tréfás beszólások London pusztulásakor. Az első rész roppant kiszámítható volt, helyenként bosszantóan szájbarágós és ostoba, de legalább voltak emlékezetes karakterek, akik néha vicceset is mondtak. A német rendező nem a jellemábrázolásáról híres, mélység nem volt húsz évvel ezelőtt sem a szereplőkben, ám Emmerich akkor jobban osztotta be azt a keveset, amit tud: pontosan látszott, ki fogja seggbe rúgni az ufókat. Most elmosódnak a határozott kontúrok, s a keményfiúk és -lányok teljesen jellegtelenné válnak. Jellemző, hogy még úgy is Will Smith a legtökösebb, hogy nem is játszik a filmben, csupán egy plakáton tűnik fel.

És nem elég, hogy Emmerich az egyszerűbb megoldásokban sem sikeres, még bonyolítja is a dolgot, hiszen jól láthatóan lépésről lépésre meg akarja idézni az első részt. Ám ami J. J. Abramsnek, az új Csillagok háborúja-film, Az ébredő Erő rendezőjének sikerült, neki egyáltalán nem. Izgalmas párhuzamok helyett izzadságszagú igyekezet maradt csak. A látvány természetesen lélegzetelállító, de ezzel a mai filmes mezőnyből már nem lehet kitűnni. Főleg ha a már említett Abrams vagy Ridley Scott űr- és űrlényfilmjeivel vetjük össze a német rendező munkáját.

Az egyetlen truváj, hogy a kiszélesedik a frontvonal. Kiderül, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik az agresszív területfoglaló ufókkal küzdenek. Az univerzum lényei pedig hamar egymásra találnak a közös ellenség elleni harcban. Testvérként öleljük keblünkre az űrlényeket, a háttérben pedig halkan szól a galaktikus Örömóda. Igaz, erre a harmadik részig még várni kell.

 

 

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »