Dr. T. Túri Gábor: András-kori ima

Dr. T. Túri Gábor

András-kori ima

Ennek a most és itt felvetett témának látszólag nincs aktualitása, mert nem egy reakció vagy válasz a mai politikai eseményekre. Éppen ezért egyeseknek bizonyára egy kicsit érthetetlennek is fog tűnni, miért írok éppen most minderről… Most, amikor annyi más fontos „akut” esemény lenne, amiről értekezhetnénk.
Így van, és van is ebben valami igazság.
… de csak részigazság!
És különben is, mikor írhatnék majd máskor róla, hiszen mindig is volt, van – és lesz is – olyan látszólag fontosabbnak tűnő esemény, amely ezt a témát lesöpri az asztalról…
Pedig, ha ezt a témát (és az ehhez hasonlókat), az utóbbi 100-150 évben nem tüntették volna el – arról a bizonyos – asztalról, akkor a politikai világban betöltött mai szerepünk bizony igen csak más lenne.
Vagyis ha időben és már akkor beszélhettek volna minderről, amikor egykor Magyarország tekintélyét – a jól ismert jóakaróink – éppen aláásni kezdték, és aminek eredményeként végül megindult lefelé a nemzetközi elismerés lejtőjén. Vagy máshogy fogalmazva, amikor Magyarországra rákényszerítették azt a szerepet, hogy egy barbár, kultúrálatlan – és méghozzá egy kialakult nyelv nélküli (sic!) – emberáradatként özönlött be egykor ide a Kárpát-medencébe…
Vagyis amikor múltunkat és eredetünket ellopták és egy fekete lepellel leborították.
És azóta is, ha ezt a leplet – mondhatnánk úgy is: a felejtés ezen leplét – valaki megpróbálta fellebbenteni, akkor a nemzetközi és a jól ismert hazai tudományos elit, ezt a lepel alól előbukkanó múltat rögtön a mesék és a fantázia világába sorolta… És így van ez ma is!
Éppen ezért, nem is igazán csodálkoztam, amikor egy ismerősömtől nemrég egy érdekes levelet kaptam, amelyben a következőket írta:

“Valamikor a legrégibb nyelvemlékek között találtam ezt, az András-kori imaszöveget, amelyet többek között Vetrab J. K.: »Medium regni Hungariae c.« könyvében és több más helyen is megtalálhatunk.
Íme az imádság szövege:
» O Jezus /és/ zent Maria azzuna hyweuc ysten rontha papa ur ellennch bodug Leo papa urc megwacyttuac nhelveun choncittiac uodalum waguc bacun futua hazuktual zeles feuldun zaranduglu zeghen nypec /és/ prasbytrucut fuul vur turcuan fuithou couruc-grazdua lufuu: Wutu peccis lughala toran munhi in zobathaya heu gehnahabul Step lughalu ur fouguaia zenthiel ur ysten odutt wola gymultstul zent urzagnuc nagh pannona leun chinus cert paradisa muncchu wan felduc use – wiz foulua angheluc eurec wulu hotulmual – horogtoul papa urunc zenti ieleus andoreas ur uthoya hyweuc azen /és/ amen.«
No, ha ez így igaz és annak idején így beszéltek magyarul, akkor én nagyon csodálkozom mindenkin, aki magyarul beszélő indiánokkal találkozott Ecuadorban, esetleg Kínában, vagy éppen Kazahsztánban, vagy a Föld bármelyik részén.
Hogy lehet ez? “ – fejezte be a feltett kérdését ez az ismerősöm.

És mivel ez a kétkedő kérdés igen megragadta a képzeletemet, „tollat ragadtam” és megírtam ezt a cikkemet.
Mert valóban jogos tartom ezt a felvetett kérdést.
Hiszen, hogy fedezhetett fel valaki magyarul érthető szavakat (vagy rövidebb mondatokat), a nyelvünkről több ezer éve levált ecuadori indiánok, vagy a mai Kazahsztán és Kína területén élők nyelvében, ha már az I. András királysága óta eltelt 900 év óta is akkora változás következtek be a nyelvünkben itt a Kárpát-medencében, hogy e miatt ezt az egykori imaszöveget is alig tudjuk megérteni?
Nincs itt valami ellentmondás?
Ezt a problémát azzal tudnám a legegyszerűbben megválaszolni, ha kijelenteném – mint azt a hivatalosnak mondott tudomány is teszi –, hogy „valószínű nem is találkoztak ezek az utazók magyarul beszélőkkel Kazahsztánban, Kinában vagy a Föld más pontján.” És valóban – akármilyen hihetetlen – még ma is így reagál erre az ún. elfogadott tudomány és annak képviselői.
Így, ezzel ezt a kérdést már akár el is felejthetnénk… (mint, ahogy tették is ezt hosszú ideig!)
De ez a „válasz”, nemcsak hogy szemtelen egyszerűséggel hazugnak állítja be az egykori hírhozóinkat, és így ezzel a nem éppen jellemes módszerrel söpri le a problémát – a már említett – asztaláról, hanem egyszerűen nem vesz tudomást egy másik elméleti lehetőségről, amely pedig képes ezt a kérdést nagyon is jól megválaszolni.
Így most én bemutatom azt a bizonyos másik megoldást, amely erre a kérdésre képes választ adni.
Ennek megértéséhez – ellentétben az eddig elfogadott nézetekkel – fogadjuk el elsőre, mintegy premisszaként, hogy a nyelvünk valójában nem is változott, vagy legalábbis alig valamit, az eltelt 900 év alatt…
Majd látni fogjuk, hogy ez bizonyíthatóan igaz is!

Tehát, mi bizonyítja ezt az állításunkat?
Majd ezután rögtön a második kérdés: ha ez valóban igaz, akkor miért van ennek az imaszövegnek mégis ilyen komoly értelmezési nehézsége?
Erre az a válaszom, hogy ez a szembetűnő különbség a mai beszélt nyelv és a lejegyzett, régi imaszöveg között csak látszólagos. Ugyanis ez nem másra, mint az akkori latin betűs rögzítés alapvető problémájára vezethető vissza.
Hogy ezt a kijelentésemet meggyőzően bizonyíthassam, tanulmányozzuk most ebből a szempontból ezt az András-kori imát!
Igaz, hogy ez egy kicsit hosszadalmas vállalkozás lesz, mert eközben majd a kérdéses szövegből – a jobb érthetőség kedvéért – kiemelt példákat fogok felhozni, de azt hiszem a végén látni fogjuk, hogy érdemes volt magunkat ezen átrágni.
Mielőtt nyomozásunkat elkezdenénk, előljáróban meg kell említenem, hogy akkoriban, ezen imaszöveg lejegyzése előtt, népünk az egykori, ősi (ma helytelenül rovásnak nevezett) magyar írásunkat használta a szövegek rögzítéséhez. Azt az ősi írást, amely közel 10 000 éve a magyar nyelvvel együtt alakult ki, és így azzal együtt fejlődve, ahhoz teljességgel és szervesen hozzáilleszkedett, vagyis hozzáidomult.
Ezt az írást azonban, a Krisztus utáni 1000. év fordulója után, az Egyház szigorúan betiltotta a Kárpát-medencében, majd az ún. rovásírásos emlékeket begyűjtötték és azokat, akik ezt továbbra is használták, kegyetlenül megbüntették.
Eközben természetesen az Egyház, a számára fontos iratok egy részét, átíratta a latin ABC betűire, majd ezután ezek eredetijét, a többi számukra érdektelen, sőt egyenesen szükségtelen – és így átírásra nem is került – régi magyar nyelvű feljegyzésekkel egyetemben, elégették.
Igen ám, de ezen átírások során, az Egyház szolgálói, az akkori írástudó szerzetesek, egy komoly problémával kerültek szembe. Tudniillik a magyar nyelv 40 fölötti hangzójára nem állt rendelkezésükre egy valóban megfelelő betűrendszer, mivel a latin ABC csak 23 betűből állt!
Ezek a következők:
a,b,c,d,e,f,g,h,i,k,l,m,n,o,p,q,r,s,t,v,x,y,z.
Ez, mint látható, nagyon hiányos volt a mi nyelvünkre, mert még az ö és ü betűket sem ismerte, nem beszélve a hosszú magánhangzóinkról (amelyeknek pedig fontos értelemhordozó szerepe van) és a ty, gy, j, cs, sz, zs stb. betűinkről.
Így, ezeket a magyar hangokat, a rendelkezésre álló latin betűk variálásával, ki-ki a maga ötlete alapján igyekezett papirra vetni úgy, hogy ez a későbbi olvasásnál (vagy felolvasásnál), lehetőleg érthető is legyen. És éppen itt, ezen utóbbi követelménnyel volt a legnagyobb problémájuk. Ugyanis, ezt nem mindig sikerült teljesíteniük…
Bár a másoló szerzetes mindig tudta, hogy milyen hangot kívánt leírni (hiszen az ő fejében született meg a betűvariáció arra a hangra, amit éppen hallott), de az olvasó, mikor ezt később a kezébe vette – étizedek, vagy esetleg évszázadok múlva –, már nem tudta, hogy ez mit is jelent, vagyis, hogy ezt hogyan kell kiolvasnia.
Mindez pedig azért volt így, mert ekkor egész egyszerűen még nem állt rendelkezésre egy kialakult és általánosan elfogadott rendszer. Vagyis a latinbetűs magyar ABC még nem született meg…
Amig ez létrejött, érthetően, nagyon sok próbálkozás történt nyelvünk hangjainak latin betűs átírásával.
Ilyen ez az ima is, amit most példaként itt olvashatunk.

Meg kell jegyezni, hogy ezen régi szövegek lejegyzése, illetve átírása kétféle módon történhetett. Az egyik az, hogy a szerzetes ezt az imát egyszerűen átmásolta az – ősi magyar írással (rovással) készült – egyik régi magyar szent könyvből (amit persze ezután elégettek), vagy pedig valaki felolvasta neki, illetve fejből diktálta ezt az imaszöveget. Vagyis ekkor a szerzetesnek ezt hallás után kellett lejegyeznie, méghozzá latin betűkkel…
Elképzelhető tehát, hogy mindkét lehetőség NAGYON NEHÉZ vállalkozás volt e szerzetes részéről.
Őt természetesen nem terhelheti felelősség, amiért igy kerékbetörte a nyelvünket, hiszen egyszerűen nem tudta máshogy lerögzíteni.
Azonban annál nagyobb felelősség terheli azokat, akik az iskoláinkban több száz éven át, sőt ráadásul még ma is, azt tanítják a gyermekeinknek, hogy lám, őseink így beszéltek kb. 900 évvel ezelőtt!
Ez pedig így nem csak egy egyszerű tévedés a részükről, hanem – bátran kimondva – egy tudatos és megbocsájthatatlan hamisítás is!
Ennyit bevezetőként.

És lássuk most a példákat ebből az András-kori imádságból:
» …zent Maria azzuna hyweuc ysten rontha papa ur ellennch bodug..
vagyis:
(… szent Mária asszonya, hívők Isten(Istenhívők) ronták a pápa úr ellen,boldog…)

Nézzünk meg most ebből egyes szavakat:
megwacyttuac =megvakítták(megvakították)
Itt látható, hogy nem tudta a latin betűre átíró szerzetes, hogy kell írni ezt a szót (csak – ha egyáltalán magyar anyanyelvű volt – talán kimondani tudta), mert ha megnézzük a következő sort, ami a „vakon futva”-val kezdődik, ott a „vakon” szót egész máshogy írja…
» …bacun futua hazuktual zeles feuldun zaranduglu zeghen…« . Vagyis:
( …vakon futva házuktól, széles földön zarándokló szegény…)

Vagyis itt is látható, hogy a v-t egyszer b-nek (bakun), másszor w-nek(wacyttuac) és megint máskor u-nak (futua) írja.
Tehát a káosz teljes, az ősi magyar írás (a rovás) latin betűkre való átírásakor.

Természetesen a szöveget ma nekünk nagyon nehéz olvasni, de – mint látható– nem azért, mert a nyelvünk változott meg, hanem azért, mert ez akkoriban egyszerűen kaotikusan van lejegyezve, illetve átirva.
Mert mint a következő példa is bizonyítja, mint ahogy a v betűt nem ismerték, éppúgy a gy betűt és a cs betűt sem, mert ezekre – mint már említettem – szintén nem volt írásjelük a latin ábécében(!!)

Nézzünk most ezekre példákat:

» …ur ysten odutt wola gymultstul zent urzagnuc nagh pannona leun chinus cert paradisa… « . Vagyis
( …Úr Isten adott vala gyümölcstől szent országnak nagy Pannonia lőn csinos kert paradicsom…)
[értsd: a paradicsom csinos kertje lett Pannónia]

Itt látható megint, hogy az ima leírója a
cs hangot ch-val, a
k-t c-vel, az
sz hangot z-vel, a
gy-t pedig gh-val írja.
Ugyanakkor a magánhangzók közül az
ö hangot eu-val, az
ü hangunkat pedig u-val jegyzi le.
Majd aztán, ki tudja miért, időnként megmásítja ezt a módszerét az átíró, mer az ü-t később y-al,
az ö-t pedig máskor u-val is írja… és igy tovább.

Csak az érdekesség kedvéért, befejezésként még egy további példa:
» …angheluc eurec wulu hotulmual – horogtoul papa urunc zenti ieleus andoreas ur uthoya… « . Vagyis
(…az angyalok örök való hatalmául – öröktől pápa urunk szent jeles András úr utódja…)

Tehát ezekből, azt hiszem világosan látható, hogy nem a nyelvünk változott meg ezer év alatt, hanem lassan megtanultuk (ezer év elteltével) leírni az új latin betűinkkel, azt amit valójában kiejtettünk, vagyis kimondtunk. És így alakult ki az az egyezményes, latin betűs írás, amit ma is használunk a magyar nyelvünk rögzítésére.

De még ma is van probléma, mert bár például kétféle „e“ hangunk van, a nyilt e és a zárt e (ä), de mi mégis csak egy e-betűt használunk az írásban ennek rögzítésére (pl. keskäny, embär, tengär stb).
Aztán itt van a gy betű esete is, mert ez pedig szerintem hibásan lett a g-betűből levezetve, ugyanis valójában ez nem a g-nek, hanem a d hangnak lenne a lágy párja.
Az ezzel kapcsolatos akkori zavart szintén láthatjuk az idézett imádság útóbb felhozott példájának utolsó szavánál, az „uthoya“ szónál is.
Ez „utódja“ jelentésű. Vagyis kimondva: „utógya“.
Úgy látszik érezte ennek a szónak a leírója is, hogy itt egy lágy hangról van szó, ezért írt be a régi rovásjelünk kettős kereszt formájú gy betűje helyett, itt egy „y”-t. Ezzel akart utalni arra, hogy ez a betű lágy…
Mert próbáljuk csak kimondani a két betűt, a d-t és a gy-t, és közben figyeljük meg a nyelvünk állását. Nyelvünk mindkét esetben a felső fogsorunk mögött áll.
Ha azonban a g-t mondjuk ki, akkor érezzük, hogy ez egy tiszta torokhang, amit hátul képzünk a torkunknál.
És lám, erre utalást is találunk a régi írásunkban, mert ebben nagyon jól érzékelhetjük a „d” és a „gy” rokonságát. Ugyanis a „d” jele az egy hosszúszárú kereszt, a „gy” pedig egy ehhez nagyon hasonlító kettős kereszt. Ezzel szemben viszont a „g” – e régi írásunkban nagyon logikusan – már egészen más (háromlábú és sátorformájú) jellel van képezve.
Tehát az ősi rovásunk „tudta”, hogy a d és a gy összetartozik, csak sajnos ezt a latin betűkre átírók nem tudták… és ma sem tudják!
Tehát helyesen a „gy”-t , ha következetesek lennénk, ma “dy”-nek kellene írnunk, mint a t-ty, és n-ny lágy váltásnál.
Vagyis ebből is láthatjuk, hogy számunkra sokkal jobb volt a régi írásunk, mert az a magyar nyelvre lett „szabva”. Máshogy fogalmazva – és megismételve –, egykori írásunk a nyelvünkkel együtt alakult és fejlődött.
Mindez bizonyítja, hogy a kiejtett magyar hangok latin betűs átírásával kapcsolatban, az eltelt 900 év ellenére sem nőttük még ki azt a gyerekcipőnket, amelyet az első ezredév végén ránk kényszerítettek.

Így érthetjük meg azt a látszólagos ellentmondást, hogy a megtalált ősi rovásírásos szövegek, amelyek pedig jóval régebbiek, mint ez az András-kori ima, minden fejtörés nélkül, nagyszerűen érthetőek magyarul; miközben a késő középkori, Kárpát-medencei latin betűs írásemlékeink pedig nem… (annak ellenére, hogy időben pedig ezek sokkal közelebb állnak hozzánk).
És éppen ez az, ami miatt támadják a Kárpát-medencei, vagy akár etruszk rovásos szövegek – nagyon is logikus – magyar megfejtéseit, mondván, ezek az 1000-2000 éves leletek nem lehetnek érthetőbbek, mint az ezeknél sokkal fiatalabb XI-XII. századi írásleletek. Majd ezután, e vitatható kijelentésük után könyedén ki is mondják az ítéletet: „Ezek nem magyar nyelvemlékek”!
A probléma itt csak az, hogy ilyenkor elfelejtik hozzátenni, hogy ezek a régebbi leletek, ősi rovásjelekkel vannak írva, míg XI. századi leletek pedig latin betűs szövegek. Tehát a lényeget eltussolják.
Hiszen az ősi írásunkban – mint említettem – nyelvünk minden hangzójára volt egy megfelelő rovásjel, igy nem kellett a nyelvet, a szöveg lejegyzése közben „kerékbe törni”.
Tehát ez – és egyedül ez – az oka annak, hogy ezek az ősrégi rovásos szövegek még ma is jól érthetők magyarul, legyenek azok 2000 vagy akár 3000 évesek…

Nyelvünk, itt Európában egyedülálló módon, változatlan formában áll fenn ezer évek óta. Természetesen leszámítva az olyan új szavakat, mint a televízió, autó, rádió stb., bár ezek közül egyesek nem is valódi átvételek, hanem csak ISMÉT visszakerültek hozzánk úgy, hogy közben az idegen átírások során a magánhangzók bennük megváltoztak. De a vázuk, a mássalhangzók, megmaradtak! Ilyen például a másolat jelentésű COPY vagy kópia szó, amely a KÉP szavunk, egykor latinba való átkerülése után vált később egy nemzetközi szóvá, amelyet így – most már a latinból átvéve – ismét beültettünk a nyelvünkbe… Vagy a szarkófág (sarkofag), amelyet teljesen tévesen a görög „hús-evő” fordítással magyaráznak, pedig sokkal inkább illik rá a SIR- KŐ(v)-ÁG(y). És ez valóban egy „kő ágy”, mert ez a szarkófág (mint minden „ágy”), a koporsóval ellentétben, a föld felett van egy padlóra helyezve és nem pedig a föld alatt, de ugyanakkor mégis egy „sír” is, mert benne egy holttest van elhelyezve. Vagyis így a nevében [SaR-KO(v)-AG(y)] benne van a funkciója; SIR-KÖ(v)-ÁGY.

Tehát nyelvünk valójában nem változik, mert nincs mit változtatni rajta… Hiszen már ezer évekkel ezelőtt is teljesen kialakult volt, ellentétben a német és más fiatal indeurópai nyelvekkel…, ugyanis ezek igenis változnak! És ott egy középkori angol vagy német írást, bizony már csak egy ónémet, vagy óangol szótár segítségével értenek meg, még a nyelvet anyanyelvi szinten beszélők is.
Vagyis míg nálunk csak az átírás volt hibás, ott nem! Hiszen ott már akkor is volt a nyelvük minden hangjára egy-egy megfelelő latin betű, és mégis e nyelvek régi szövegei manapság alig érthetőek. Tehát ott valóban maga a nyelv változott… (Ami bizonyítja, hogy ezek a nyelvek valójában kiforratlan, új keletű nyelvek.)
Ellentétben a mi nyelvünkkel!
És mégis, mindezek ellenére, bennünket győzködnek még ma is azzal, hogy ezen egykori magyar szövegek latin betűs (alig érthető) lejegyzései szerint, beszéltek az őseink.
Hát jegyezzük meg végre, hogy ez nem igaz!!!

Ennek egykor csak politikai okai voltak…
Mert ennek az igazsághoz semmi köze sem volt. És ezt éppen azok tudták a legjobban, akik el kívántak bennünket nyomni. Azok, akik ősi büszkeségünket, a szülőföldünkhöz, a Kárpát-medencei hazánkhoz való jogos kötődésünket akarták megszüntetni.
Ezért ördögi tervet agyaltak ki.
Ennek alapján elsőként azt akarták bebizonyítani, hogy nyelvünk fiatal, és egykor 896-ban, az itt élők csak egy kiforratlan nyelv birtokában voltak.
És ezt elhittük nekik.
Aztán meggyőztek bennünket, hogy az a nép pedig, amelyik ilyen kezdetleges nyelvvel rendelkezett, az „természetesen” ugyanakkor primitív is kellett, hogy legyen… Csak sátrakban és földbe vájt viskókban lakott.
És ezt is elhittük nekik.
Végül pedig azt tanították nekünk ezek a „jóakaróink”, hogy ezzel a kiforratlan nyelvvel és primitív műveltséggel, egyszer csak Kr. u. 896-ban beözönlöttünk ide Európába az itt élő művelt népek közé, a távoli, Ural-táji területekről!!
És ez is iskoláink tananyaga lett és a nép ezt is megtanulta.
Majd aztán felsorolták nekünk azt a három fő dolgot is, amiért köszönettel tartozunk az „ittenieknek”:
Hogy ebben a szép és „kultúrált Európában” megtűrtek bennünket,
hogy kereszténnyé tettek minket és legfőképp azért,
hogy még ma is itt élhetünk az indoeurópai jótevőink között.

És azóta, mire felnőtté válik, érzi is minden magyar gyermek, ezt a belénevelt köszönetet, egykori elnyomói irányába… Miért is ne? Hiszen ezek „a mi egykori primitív őseinkből civilizált európaiakat formáltak” – gondolják…
Hát jegyezzük meg végre másodszorra is, hogy ez nem igaz!!!

És most vegyük észre azt is, hogy mindez a nyelvünkről alkotott hamis híreszteléssel kezdődött!

Pedig, ha jobban belegondolunk, minden nyelvet ki lehet így „csavarni”. Aztán erről, kényünk-kedvünk szerint azt állítani, amit akarunk.
Erre mutatok egy német példát.
A szöveg a következő: karácsonykor mindent hó borít (behavazott) és szép ajádékokat kapunk.
Most ezt először leírom németül, aztán fonetikusan (mintha diktálná ezt valaki), átírom a mai magyar latin-ABC-re:
»Am Weihnachten ist alles verschneit und bekommen wir hübsche Geschenke.«
»Ám vájnáhten iszt álesz fersnájt unt bekomen vir hüpse gesenke.«
Egy német, ha ezt az utóbbi mondatot most elolvasná, nem értené meg, pedig csak átírtuk az ő beszédüket a mi magyar, latin betűs ábécénkre úgy, ahogy ezt akkoriban a latinul író papok is tették a mi magyar beszédünkkel.
Ehhez jön még az, hogy ha most odaadnánk ezt a második, a magyarul átírt német mondatot egy németnek, akor ő ezt így olvasná fel, vagyis így ejtené ki:
»Am fájnáten izct alesc verznajt unt bekomen fir hüpze gézenke.«

Most pedig ezt hasonlítsuk össze azzal amit először németül írtam és rögtön meg fogjuk érteni, amit ezzel az írással bizonyítani akartam.
Vagyis a nyelv változatlan maradt, csak az átírás torzította azt el.

Mindebből következik, hogy – sok más genetikai és néprajzi lelet mellett – ezek a régi íros emlékeink is azt bizonyítják, hogy népük sokkal régebb óta él itt letelepülve a Kárpát-medencében, mint ez róla Európa szerte elterjedt. Valójában a magyar, egy ősi nyelvvel és saját ősi írással rendelkező, ős-európai nép, amelynek ismert államisága legalább 1500 évre nyúlik vissza, miközben itt, több mint 1000 éve, egy – ma is fennálló – keresztény államot is alapított. Ezt pedig alig, vagy egyáltalán nem mondhatja el egyetlen más indoeurópai nép sem magáról, mert ezek többsége – mint tudott – ide beköltöző és jóval a magyarok után államot alapító nép volt.
Ha mindezen történelmi tény időben tudatosult volna Európában, akkor a Trianoni diktátum a Kárpát-medencét nem értékelhette volna egy 896-ben ide betolakodott barbár nép jogtalan foglalásaként, hanem egy ősi nép ősi hazájaként. Így az országunkat érő csonkítás – más fiatal népek javára – nem következett volna be!

Azok megnyugtatására, akiket az eddig leírtak különösebben nem kötöttek le, közölhetem, hogy számukra néhány sor után be is fejeződik ez az írás. Nekik nem érdemes továbbolvasni, mert ez őket untatni fogja.
Azok számára viszont, akiknek – ezzel ellentétben – mindezek felkeltették az érdeklődésüket elárulhatom, hogy az ami most következik, az egy valódi megkoronázása lesz az eddig olvasottaknak.
Mert van egy része ennek az András-kori imának, amiről eddig még nem szóltam.
Ez mindig is fejtörést okozott az olvasóinak és értelmezőinek.
Így volt ezzel a jó öreg Literáti Sámuel úr is, aki 1842-ben Klagenfurtban ezt az imaszöveget – amivel eddig is foglalkoztunk – egy latin nyelvű brevárium vékony bőrborítójára írva megtalálta. Ügyes érzékkel megvásárolta a mit sem sejtő antikváriustól, és ezzel számunkra, magyarok számára a legősibb latin betűkkel írt magyar nyelvű írást mentette át az utókorra…
Ez az ima, mint írtam, I. András idejéből származik 1046-ból. Tehát idősebb ez az írás mint az 1055-ös Tihanyi Apátsági Alapítólevél és valójában ez az első összefüggő (tehát nem ún.„szórvány”) nyelvemlékünk és nem az Ó-magyar Mária siralom, amit pedig az iskolában tanítanak nekünk!
Literáti Sámuel hosszú hónapokig, sőt évekig tanulmányozta ezt az írást, de bizonyos részei miatt nem boldogult a szöveg értelmezésével. Később ugyanerre a sorsra jutottak más tudós férfiak is.
Mert az írás egy része éveken át, minden próbálkozás ellenére, megőrizta a titkát.
Nézzük most meg együtt ezt a kérdéses részt, amit itt nagybetűkkel kiemeltem:
»… zeles feuldun zaranduglu zeghen nypec /és/ prasbytrucut fuul vur turcuan fuithou couruc-GRAZDUA LUFUU: WUTU PECCIS LUGHALA TORAN MUNHI IN ZOBATHAYA HEU GEHNAHABUL Step lughalu ur fouguaia zenthiel ur ysten odutt wola gymultstul zent urzagnuc…«
A kiemelt szöveg dacolt tehát minden átírási próbálkozással. Idegenes hangzását mindvégig megőrizte. Ez az állapot mindaddig tartott, amig Dr. Novtny Elemér – külföldön élt nyelvtudományi szakértő –nem kezdte el az írást tanulmányozni.
Feltünt neki is a kiemelt szövegnek a többitől elütő szerkezete. Ő azonban hamarosan észrevette, hogy itt egy ősi nyelv maradványával találkozunk, és hogy ez a nyelv a sumér nyelv.
Tehát az imában található kiemelt rész, nem más, mint egy sumér nyelvű szöveg, latin betűkre átírva…
Ez egy óriási horderejű felfedezés volt.
Később ebbe a munkába Badiny J.F. professzor is bekapcsolódott és ezen írásokkal kapcsolatban Párizsban, 1973-ban, a Sorbonon a XXIX. Orientalista Kongresszus megnyitó előadását tartotta és ezen elfogadtatta a „magyar nyelv azonosságát a Jules Oppert által „sumírnak” nevezett proto-magyar nyelvvel.” (Vetráb József Kadocsa közlése)
A rendelkezésre álló hazai és külföldi szótárak segítségével kezdték meg az írás megfejtését és munkájukat hamarosan siker koronázta.
Nézzünk meg tehát egyes szavakat, e felismerés alapján:
A „grazdua” szó az magyarul garázda jelentésű.
Ugyanez a sumér szótárak szerint: Gar-as-du-a , ami „felforgató, garázda” jelentésű.
A „lufuu” szó magyarul LÓFŐ jelentésű. (ami a XIX. századig, egy székely nemesi rang volt)
Ugyanakkor a sumér szótárban ez így szerepel: Lu-pu (-gu), ami ott „főember” jelentésű.
A “ni” szó jelentése magyarul: ne.
Ugyanígy a sumér nyelvben a NU szó a „ne” értelmű.
Vagy nézzük a “zobathaya” szót, amely szabadítsa (népiesen szabadíja) jelentésű.
A sumér szótárban a “Su-bad-du-a-ha” az “szabadítsa meg” értelmű.
A heu az magyarul hő,
sumérul pedig (gi)-hu.
Majd végül találkozunk a pokol jelentésű “gehnahabul” (gyehenna) szóval, amely
sumérul Ge-hi-na-hu-(bu-ul), vagyis alvilág- búl (-ból) jelentésű.
Mindebből láthatjuk, hogy az idézett szöveg nem egyszerűen egy sumír szöveg-maradvány. Vagyis nem egy sumír szöveg egyszerű idézése, hanem a sumír szavakhoz, hangzásában határozottan hasonló, jelentésében pedig a magyarral 100 százalékban azonos szavaknak, egy értelmes mondattá történő összekapcsolása.
Tehát ez a sumír nyelvnek (amit Párizsban proto-magyarnak deklaráltak) és az ősi magyar nyelvnek a közös tükröződése.
Most nézzük meg ezt a szöveg értelmezést Dr. Novotny Elemér szerint, a mai magyar nyelven:
„A garázda lófőt, Watát, a királyi főurat, a mennyek törványe ne szabadítsa meg a tüzes gyehennától.”
Tehát mint látjuk ez egy rossz kívánság, az imában.

De ki is volt ez a Vata?
I. András koronázása előtt, 1046-ban, a magyar urak, egy Vata nevű magasrangú főúr vezetésével fellázadtak a németbarát (Orseolo) Péter király ellen. Vata és követői többek között vissza akarták állítani – a felvett nyugati kereszténységgel szemben – a régi szkíta magyar vallást is, amely (mint ma már tudjuk) a kereszténység ún. szkíta ága volt.
A mi szempontunkból most fontos volt, hogy Vata nevét megtaláltuk ebben a régi imaszövegben, Wutu néven. Ez a név pedig – rendkívül érdekes módon – a sumér nyelv alapján megint csak jól értelmezhető!
Ugyanis a sumér szótár alapján, az itt szereplő Wutu név, az Wu-utu, ami pedig ”a Napisten embere” jelentésű.
Így tehát ez a név is bizonyítja, hogy a főurak egy része ekkor valóban vissza akart térni a régi magyar szokásokhoz és a Nap- (Fény-)isten-vallásához… Ez annál is érdekesebb, mert a hettitáknál az Eš-tan név az „Nap-isten“ jelentésű, és ez az adigével és abházival rokon hatti nyelvből került átvételre.
Ugyanakkor Anton Deimel – aki kora legtekintélyesebb sumerológusa volt – szintén megállapította a „Sumerisch-Akkadisches Glossar” című, Rómában 1934-ben kiadott művében, hogy az
„ES-TEN vagy IS-TIN” szó jelentése: „egy vagy egyetlen” (eins, einzig).
Így tehát – mindezeket összevetve – Vata és követői, minden bizonnyal a régi egyiseten hitünkre akartak visszatérni. Ugyanakkor ezek alapján az is nagyon valószínűnek látszik, hogy a VATA név, az valójában nem is egy személynév volt, hanem egy jelző, egy megnevezés, egy titulus…
A fent idézett ima szerzője viszont, az ima szövege szerint, nyílván ahhoz a csoporthoz tartozott, amely a Vata-csoport ellenlábasa, vagyis a nyugati kereszténység híve volt. Ezért hallható ki az imából, ez a pokolra küldési kívánság.
Mindez pedig bizonyítja, hogy a szöveg megfejtése helyes, mert jól illik a szöveg értelme ahhoz a korhoz, amelyben született. Egyébként I. András királyunkra – és ezzel az imádság korára – a brevárium latin nyelvű részében, egy egyértelmű utalást is találunk:
„…ut rex noster neolectus Andreas…” . Így mivel I. Andrást 1046-ban koronázták meg és előtte volt a Vata-féle lázadás, ezért a mű keletkezését biztonsággal megállapíthatjuk.

Ezek után már csak egy van hátra.
Nagy kegyelettel és mély átérzéssel kell erre a régi magyar nyelvemlékünkre tekintenünk és biztos tudással hirdetnünk, hogy Magyarországon, még a Krisztus utáni II.évezred elején is használták azt a nyelvet, amit a mai nyelvtudósok sumérnak neveznek és amiről pedig a tudományos világ azt hirdeti, hogy Kr. e. 2000-ben már kihalt és népe eltünt a történelem szinpadáról.
Ideje lenne ezeket a régi, beporosodott nézeteket végre revideálni, valamint a magyarság származását és rokonságát az ókori Kelettel végre elismerni és hirdetni.
Mert ne felejtsük el, hogy a sumérok magukat Ka-an-gar-nak vagy Ki-en-ger-nek nevezték, ami
En-ki-ger, vagyis ENKI (isten) GERmeke. A Ka-an-gar és a Hun-gar közötti hasonlóságot pedig nem nehéz felfedezni.

Dr.T.Túri Gábor

The post Dr. T. Túri Gábor: András-kori ima appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »