Dr. Ilkei Csaba: Újságírók, sajtómunkások (VII.) – Várkonyi Péter külügyminiszter, a Népszabadság főszerkesztője mint államvédelmi tiszt

Dr. Ilkei Csaba: Újságírók, sajtómunkások (VII.) – Várkonyi Péter külügyminiszter, a Népszabadság főszerkesztője mint államvédelmi tiszt

Várkonyi Péter külügyminiszter, a Népszabadság főszerkesztője, a Tájékoztatási Hivatal elnöke, az MSZMP KB tagja mint államvédelmi tiszt, hálózati titkos munkatárs és rezidens

 

Dr. Ilkei Csaba tudományos kutató sorozata I.- VI. részében rádiósok, televíziósok, újságírók, sajtómunkások és az állambiztonsági szervek titkos együttműködéséről írt.

 

Az I. rész: „A Magyar Televízió mint állambiztonsági fedőszerv”. Az Eastern akció végrehajtása Izraelben.”;  a II. rész: „A műsorpolitikát és az objektumot is védte a politikai rendőrség a nézőktől. Az MTV és a III/III. vonalvezetői.”; a III. rész: „Az MTV, mint az osztályharc kiemelt küzdőtere. A Párt iránti kötelességemnek teszek eleget azzal, hogy jelentek.”; a IV. rész: „A kemény vonalasok, a reformerek és az állambiztonság”; az V. rész: „Egy rendhagyó titkos munkatárs a Népszabadságtól”. a VI. rész:Lehetett-e nemet mondani az állambiztonságnak?

 

Most a sorozat VII. része következik.

 

Elhallgatott tények a „Cég-tag” életrajzában

 

1931. április 3-án született Budapesten. Anyja: Badál Ilona varrónő, 1945 után háztartásbeli, pártonkívüli. Apja: Várkonyi Péter, eredeti foglalkozása: nyomdaipari segédmunkás (kötöző az expedícióban), később gondnok Sztálinvárosban, majd az Irodaszerellátó Vállalat előadója; 1919-ben vöröskatona, 1945-ben az MKP tagja, utána az MDP-é, a forradalom leverése után munkahelyén megszervezte az MSZMP alapszervezetét, beválasztották a vezetőségbe is.

 

Egy testvére volt: bátyja, Várkonyi József 1947-ben tért vissza hadifogságból a Szovjetúnióból. Előbb az SZDP, majd az MDP tagja volt. A forradalom előtt a Város –és Községgazdálkodási Minisztériumban dolgozott, Nezvál Ferenc miniszter-helyettes titkára, a forradalom után az MSZMP tagja.

 


Várkonyi Péter

 

Felesége: Kozák Julianna egy borsodnádasdi munkáscsaládból származott, 7 testvére volt. A Borsodnádasdi Lemezgyár pártbizottságán dolgozott, onnan került a Külügyi Akadémiára, az MKP, az MDP, s az MSZMP tagja. A BM Belső Karhatalomnál teljesített szolgálatot, titkárnőként a pártbizottságon. 1951 márciusában kötöttek házasságot, Péter nevű fiúk 1952-ben született. A forradalom napjaiban Borsodnádasdon tartózkodott, csak november végén tért vissza fiával a fővárosba, ahol a Karhatalomnál szolgált egészen 1957 májusáig, amikor Kairóba utazott férjével diplomáciai küldetésre.

 

Várkonyi 1949-ben magánúton érettségizett az óbudai Árpád Gimnáziumban. Már 1948 márciusában belépett a Magyar Kommunista Pártba, szeptembertől a MINSZ (Magyar Ifjúság Népi Szövetsége) III. kerületi függetlenített titkára. 1949 júliusától a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 6 hónapos káderképző iskoláján ideológiai szemináriumvezető. 1950 januárjában nyomban a második évfolyamon kezdte tanulmányait a Külügyi Akadémián, melynek elvégzése után 1951 februárjában a Külügyminisztériumba irányították előadónak.

 

 

1951. április 20-án a IX. fizetési osztályba sorolva, kinevezik követségi attasénak. Májusban utazik Washingtonba, külügyi szolgálatának első állomására. Ám alig telik el szűk három hónap, amikor egy kölcsönös kiutasítás érintettjeként el kellett hagynia az Egyesült Államokat. Utolsó jelentését augusztus 2-án küldi Washingtonból, majd a Külügyminisztérium nyomban áthelyezi a londoni követségre, szintén attasénak, ahol négy évig dolgozik, 1953 decemberétől, mint követségi II. titkár. 1955 májusában tért vissza a Külügyminisztériumba.

 

1951 és 1955 között azonban Várkonyi Péternek csupán a fedőállása volt a Külügyminisztériumban. Valójában az államvédelem  washingtoni és londoni rezidentúrájának „Szendrői” fedőnevű, titkos állományú tisztje, legutolsó rangja: államvédelmi főhadnagy.

 

1951-től 1953-ig a Minisztertanács alá rendelt Államvédelmi Hatóság X/3 Hírszerző Osztályának, majd VIII. Hírszerző Főosztályának, 1953 és 1955 között az egységes Belügyminisztérium I. (Államvédelmi) Főcsoportfőnökség II. Hírszerző Osztályának, majd Főosztályának jelentett.(Részletesen később.)

 

 Formálisan leszerelt a hivatásos állományból 1955 májusában, ezzel azonban nem ért véget – mint majd látjuk – titkos együttműködése a BM hírszerzéssel, 1957-58 között „Szendrői” fedőnéven hálózati személy: titkos munkatárs, majd rezidens Kairóban, (BM II/3), hazatérve pedig a kémelhárításnál folytatja (BM II. Politikai Nyomozó Főosztály 2. osztálya).

 


Várkonyi Péter

 

Ezt követően 1955-ben a Külügyminisztérium Tájékoztatási Főosztályának Sajtó-és Dokumentációs Osztályán dolgozott főelőadóként, majd 1956-tól a Sajtó Osztály vezetője. 1955-ben a főosztály párt alapszervezetének titkárává választották, bekerült a minisztérium pártbizottságába is. Az 1956-os választáson alapszervezeti vezetőségi tag és PB-tag maradt a forradalomig.

 

A forradalom idején jórészt a Külügyminisztérium épületében tartózkodott, ám a vízválasztó kritikus időben fáradságra hivatkozva hazament. Egyesek szerint részt vett a semlegességi nyilatkozat megszövegezésében, s ez szocialista pályafutásának legvitatottabb kérdése lett. Várkonyi tagadta, hogy ő találta ki a magyar semlegességet, ám a Külügyminisztériumban néhányan elítélték szerepét, az állambiztonságnál pedig volt olyan vélemény is, hogy, mivel kompromittálva érezte magát, hibáját felejtendő, a bizalmat visszaszerzendő közeledett 1957-ben ismét a hírszerzéshez, önkéntes jelentkezéssel kereste a kapcsolatot Kairóba érkezése után.

 

Lássuk tisztán a három álláspontot. Ezért szó szerint idézem a Külügyminisztérium, a BM hírszerzés és végül az érintett Várkonyi Péter értékelését a történtekről.

 

1., Külügyminisztérium. Turai Józsefné, személyzeti osztályvezető feljegyzéséből, 1957. december 11-én:

 

„Várkonyi elvtárs…az ellenforradalom alatt rendszeresen a Külügyminisztériumban tartózkodott és amilyen munka adódott, annak a végrehajtásában részt vett. Az ellenforradalom napjaiban, amikor Nagy Imre lett a Külügyminisztérium vezetője és egyre inkább jobbra csúszott a helyzet, úgy ő, mint sokan mások azon törték a fejüket, hogy mit kellene tenni ahhoz, hogy a népet fékezni lehessen. Hogy kinek az agyában született meg, azt nem tudom, de Várkonyi Péternek jutott az a szerep, hogy feljegyzést készítsen a Külügyminisztérium vezetőinek az ország semlegességére vonatkozóan. E feljegyzés elkészítésében többen vettek részt és a gondolatokat Várkonyi rögzítette papírra. Akik ezt készítették, azok többsége nem azért tette ezt, mert ezt politikailag helyes lépésnek tartotta, hanem azért, hátha egy ilyen kinyilatkoztatás megakadályozza mindazt, ami az országban folyik. A feljegyzést elkészítették és Várkonyi Péter aláírta, amit a Külügyminisztérium vezetőinek átadtak. E feljegyzés tudomásom szerint el sem jutott Nagy Imréhez. Ma természetesen elítélendő naiv dolognak tűnik gondolatuk, de az akkori időben másképp nézett ki a helyzet. Várkonyi Pétert ezért – a Külügyminisztérium egynéhány dolgozója – elítéli, sőt, úgy beszélnek róla, mint akinek nem volna helye a Külügyminisztériumban. Ezt főleg azok teszik, akik a körülményeket nem ismerik, abban az időben nem voltak a minisztériumban, utólag értesülnek róla, amit nem egyszer ki is fordítanak.”

 

2., Belügyminisztérium, II/3 oszt.,- 4. aloszt. Összefoglaló jelentés. Tárgy: „Szendrői” titkos munkatárssal kapcsolatos. 1958. január 22. Szováti Pál rny. szds.

 

„Szendrői”: Várkonyi Péter, a kairói nagykövetség első titkára. Az ellenforradalom ideje alatt a Külügyminisztériumban tartózkodott. Részt vett a KÜM. őrségben és a titkárságon különböző ügyek intézésében. Amikor Nagy Imre lett a Külügyminisztérium vezetője – előttünk ismeretlen körülmények között -, „Szendrői”-nek jutott az a szerep, hogy feljegyzést készítsen a Külügyminisztérium vezetőinek az ország semlegességére vonatkozóan. E feljegyzés készítésében többen vettek részt, a gondolatokat „Szendrői” rögzítette papírra. Ezt a feljegyzést átadták a Külügyminisztérium vezetőinek, azonban a feljegyzés Nagy Imréhez nem jutott el. Ez előtt és ez után „Szendrői” az ellenforradalom alatt semmiben nem vett részt. A feljegyzés készítésében való részvételt a Külügyminisztérium vezetői, akik a körülményeket ismerték, az akkori helyzet ismeretében nem tartják súlyosnak. Bár ehhez hozzájárul – véleményem szerint -, hogy ebben a kérdésben több személy exponált volt.

 

A „Szendrői” a vezetése alatt álló sajtó osztály szigorúan titkos feljegyzéseit az ellenforradalom ideje alatt megsemmisítette. Majd amikor a Parlamentbe hívták tolmácsolásra, ez alól kibújt és a lakására hazament. November 4.-e után visszament a Külügyminisztériumba, ahol segített a rend helyreállításában. Részt vett az 1956. december 6-i kommunista tüntetésen. Ugyancsak részt vett a „Magyarország” című lap munkájában, több cikket is írt. Meg kell jegyezni, hogy a feljegyzés szerkesztésével kapcsolatos kérdést a KÜM Intéző Bizottságával tisztázták. MSZMP-tag.

 

1957 májusában Kairóba helyezték ki, mint a követség első beosztottját. Kihelyezése után ő maga kereste a velünk való kapcsolatot. Ezt „Tamási” tm.-en keresztül megtalálta, azóta dolgozik részünkre, mint rezidens. „Tamási” hozzá van kapcsolva. Eddigi munkáját értékelve a rábízott feladatokat igyekszik pontosan, precízen végrehajtani. Előzetes magatartását közelebbről nem ismerjük, de viszont a ténytől külön választva meg kívánom jegyezni, hogy van egy olyan érzésem, hogy „Szendrői” bizonyos mértékben a semlegességi feljegyzés készítésében kompromittálva érzi magát, s ez volt elsősorban, ami inspirálta a hozzánk való közeledésre. Ettől függetlenül az anyagai alapján az együttműködésre alkalmasnak tartom.”

 

 

3., Várkonyi Péter írja 1957. szeptember 20-án kelt önéletrajzában:

 

„1956. október 23-án este 8 órától november 1-én 3 óráig megszakítás nélkül, éjjel-nappal a KÜM-ben tartózkodtam. Részt vettem a KÜM őrségében, a titkárságon mindenféle ügyek intézésében. November 1-én délután mentem először haza Zuglóba. Ezután is rendszeresen bejártam, reggel és délután mentem haza egészen 3-án délutánig.

 

November 1-én a Tájékoztatási Főosztályra valaki betelefonált a városból, hogy „az iratokat jól őrizzük meg”. Ezért utasítást adtam, hogy a főosztály egész irattárát, a páncélok tartalmát, a külföldi újságírókról írt jellemzéseink meglévő példányait égessük el. Ez meg is történt. November 3-án a KÜM titkársága telefonon értesített kora reggel a lakásomon, hogy fél tíz órára menjek a Parlamentbe Vásárhelyi Miklóshoz. Bementem, a nagy tolongásban nagy nehezen eltaláltam Vásárhelyi szobájáig. A titkárságon akkor két emberrel találkoztam, a volt KÜM-ös Tóth Lászlóval és Pataki György elvtárssal. Vásárhelyi azonnal fogadott, röviden közölte, hogy hívjuk össze a Budapesten tartózkodó külföldi tudósítókat délután 5 órára, mert Nagy Imre sajtóértekezletet tart a Parlamentben. Közölte, hogy biztosítanunk kell négy nyelven tolmácsot. Azonnal a KÜM-be mentem, s ott ezt a kérést továbbítottam Rubin Péter főosztályvezetőnek, aki éppen akkor érkezett vissza Belgrádból.

 

Ezután a parlamenti képtől rendkívül lesújtva, fáradságra hivatkozva hazamentem, ahol apámmal és bátyámmal együtt tartózkodtunk. November 3-án este hallottuk, hogy Zuglóban, az új házakban kutatni fogják a kommunistákat, ezért másnap akartunk „eltűnni”, de közben bejöttek a szovjet csapatok.

 

November 7-én, amikor első ízben lehetséges volt, jelentkeztem a KÜM-ben szolgálatra. Azután megszakítás nélkül – kivéve azt a hetet, amikor leutaztam vidéken ragadt családom felhozatalára – dolgoztam a KÜM-ben. Vezettem az egyik rádióhallgató csoportot, amelynek az volt a feladata, hogy éjjel minden nyelvű híreket hallgasson, lejegyezzen, s reggelre ezekből hírtájékoztatót juttasson el a kormánynak, mert az MTI akkor még sztrájkolt. Részt vettem a kommunisták december 6-i tüntetésén a Nyugatinál. Januárban pártnapot tartottam a XI. kerületben, két ízben. A Magyarország nevű hetilap (Partizán Szövetség) beindulása után csaknem valamennyi számban írtam (Varga Péter néven), pl. „Vita Begovics elvtárssal”, „Kossuth címer vagy Népköztársasági címer”, stb.

 

Az ellenforradalom ideje alatt október 29-ről 30-ra virradó éjjel a miniszteri titkárságon több elvtárs jelenlétében elkeseredetten taglaltuk a helyzetet. Valamennyien a jelenlévők közül kerestük a megoldást, hogyan menthetjük, ami menthető, a Pártot, az országot. Ilyen beszélgetésben merült fel annak a kérdése, hogy a reakciósok maholnap feldobják a „semlegesség” jelszavát. Én ekkor azt javasoltam, hogy az MSZMP vezetősége tegye közzé – kifogva az ellenség vitorlájából a szelet -, hogy a párt majd törekedni fog a semlegesség megvalósítására. Ezzel – gondoltuk akkor – népszerűséget tudunk szerezni a Pártnak. Természetesen rendkívül naiv elgondolás, s egyben elvtelenség is volt ez.

 

Később hallottam, hogy a KÜM-ben, egyesek azt hangoztatják „magánbeszélgetésekben”, hogy én találtam ki a magyar „semlegességet”. Annak idején az Intéző Bizottság titkárával beszéltem erről és ő közölte, hogy tudnak erről és alaptalan rágalomnak tartja a Párt is ezt.”

(ÁBTL 3.2.4. K-409)

 

1956 végétől a Külügyminisztérium Sajtó Osztálya belföldi csoportjának vezetője. Fél évvel a szuezi válság után, 1957. május 31-én nevezték ki I. osztályú követségi titkári rangban első beosztottnak a kairói magyar nagykövetségre. Angolul felső, francia és orosz nyelven alap fokon beszélt, havi fizetése 4.400 Ft. volt. Kihelyezését támogatta Kós Péter önálló osztályvezető és Szarka Károly miniszterhelyettes. 

 

1957. szeptember 26-án, amikor a kairói magyar nagykövetségen rajta kívül még csak egy diplomáciai beosztott tartózkodik, levelet ír régi állambiztonsági ismerőseinek a BM II. Politikai Nyomozó Főosztály II/3 hírszerző osztályára. A hitelesség kedvéért a 3 oldalas levél első és utolsó bekezdését szó szerint közlöm:

 

„Kedves Elvtársak!

 

„Engedelmet, de nem tudom, kinek címezzem jelentésemet, amelyet meglehetősen önhatalmúlag írok most. Tekintettel arra, hogy az Elvtársakat időben értesítettem arról, hogy kimegyek Kairóba, majd elutazásom előtt telefonon az egyik elvtárs közölte, hogy később jelentkeznek, vettem azt a bátorságot, hogy néhány kérdésben előzetes felszólítás nélkül tájékoztatót küldjek.”

 

[…]

 

„Végül röviden a további levelezéssel kapcsolatban. Természetesen ez már a kiérkező új nagykövet tájékoztatásától függ. Amennyiben ez nem történik meg, úgy, ha az elvtársak kívánják, magánlevél útján írok a jövőben. Természetesen, amennyiben erre a jelentésemre az Elvtársak nem reagálnak, azt úgy veszem, hogy erre nem tartanak igényt, s akkor ezt nem teszem.

 

Elvtársi üdvözlettel:

Várkonyi Péter”

 

 

Természetesen reagáltak. Móró István alezredes, a hírszerző osztály vezetője (BM. II/3) örömmel fogadta „Szendrői” jelentkezését, s további állambiztonsági munkája elé nem gördített akadályt Szarka Károly külügyminiszter-helyettes sem. Előbb hálózati titkos munkatársként, később rezidensként foglalkoztatták.

 

1958 májusában rendelik haza Egyiptomból, folytatja a Külügyminisztérium Sajtó Osztályának vezetését.

 

 A sajtó területén elsősorban a kémelhárítás vette igénybe szolgálatait, a Hazai Jenő ezredes vezette BM. II/2 osztály foglalkoztatta titkos munkatársként.

 

A hírszerző osztály 1961. augusztus 3-án zárta le dossziéját. Ekkor már Vértes János őrnagy vezette az osztályt, amelynek „H” alosztályán Szováti Pál r. százados tett javaslatot „Szendrői”jelentéseinek és személyi anyagának irattárazására. A százados ebből az alkalomból megismétli korábban említett feltételezését:

 

„Szendrői magatartásában, a hozzánk való viszonyánál feltétlen figyelembe kell venni, hogy az ellenforradalom alatt bizonyos mértékben kompromittálva volt. Részt vett a semlegességi nyilatkozat szerkesztésében. Ennek a tevékenységének súlyát az ellenforradalmat követő időben érezte és ennek is betudható, hogy saját maga közeledett hozzánk. Véleményem szerint a háttért akarta biztosítani.”

 

 

Az 1961. július 31-én készült javaslat olyan szolgálati értékelést is tartalmaz, ami találóan jellemzi Várkonyi Péter sikeres karrierjének egyik meghatározó vonását: állandó megfelelési kényszer a titkos háttérhatalomnak, s azon belül is egyre feljebb.

 

„Munkáját és a rábízott feladatokat pontosan és precízen igyekezett végrehajtani. Hozzánk való viszonya és magatartása ellen kifogás nem merült fel. A tartás során igyekezett a tartóval jó kapcsolatot kiépíteni és a feladatok végrehajtásánál bizonyos értelemben a bizalmaskodás alapján igyekezett lazítani. Ezt könnyen át lehetett nála hidalni, hogy a jó kapcsolat mellett a munkát minden körülmények között pontosan meg kell tőle követelni.

 

Bár komoly ember, igen jó felkészültségű és képességű, általában elvárja, hogy kapcsolattartóival szorosabb – nem baráti – elvtársi viszonyt alakítson ki. Túlzott hivatalos hangnemben a vele való foglalkozás nem éri el a kívánt eredményt. Ő abból indul ki, hogy lényegében közülünk való. Saját szavaival élve, ő is „Cég tag” volt.”

 

 

1961. október 10-i hatállyal felmentik a KÜM Sajtó Osztályának vezetése alól. Politikai pályája innentől kezd emelkedni. Októbertől Kádár Jánosnak, a Minisztertanács elnökének titkárságát vezeti, 1965. június 30-án követi őt az MSZMP Központi Bizottságának apparátusába és osztályvezető-helyettesként irányítja a párt első titkárának titkárságát.

 

1968. június és 1969 május között az MSZMP KB Külügyi Osztályának helyettes vezetője. (Közben történelem szakos tanári oklevelet szerez az ELTE BTK-án, 1969-ben a történelemtudományok kandidátusa fokozatot is megkapja, értekezését az 1945-1948 közötti magyar-amerikai kapcsolatokról írja.)

 

1969. június 1-től 1980. május 12-ig a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke, 1971 májusáig miniszterhelyettesi rangban, attól kezdve államtitkárként.

 

 

1975. március 22 és 1989. október 7 között az MSZMP Központi Bizottságának tagja. (1970-1980 között a KB Agitációs és Propaganda Bizottságának, 1988-tól a KB mellett működő Nemzetközi, Jogi és Közigazgatási Bizottság tagja.)

 

A párt központi napilapjának, a „Népszabadságnak” a főszerkesztője 1980. májusától 1982. júniusáig.

 

1982. június 23-tól 1983. július 6-ig az MSZMP KB külügyi titkára.

 

1983. július 8-án átveszi a külügyi tárca irányítását, s hat évig külügyminiszter.

 

1985. június 8-án Budapest 14. számú egyéni választó kerületében országgyűlési képviselővé választották.

 

 

1989. május 10-ig külügyminiszter, akkor felmentik, augusztusban washingtoni nagykövetté nevezik ki, ezért szeptemberben lemond parlamenti mandátumáról.

 

1990. június 13-án az Antall kormány visszahívta állomáshelyéről és nyugdíjazta.

(ÁBTL 3.2.4. K-409; 3.2.1. Bt-669/1)

 

 

Államvédelmi és katonai hírszerzés, rezidentúra és katonai attaséhivatal

 

Mindenekelőtt tekintsük át azt az intézményrendszert, amelynek keretei között Várkonyi Péter és társai mozogtak karrierjük nem nyilvános részében.

 

1945 után az önállótlan és jelentéktelen államvédelmi hírszerzés akkor kerül észrevehető pályára, amikor 1949 utolsó napjaiban az Államvédelmi Hatóságot a BM helyett közvetlenül a Minisztertanács alá rendelik, hozzácsatolva a HM Katonapolitikai Főcsoportfőnöksége Elhárító Csoportfőnökségét és a Honvéd Határőrséget is.

 

1950 szeptemberében a Hírszerző Osztály kivált az ÁVH I. Hálózati Főosztályából és X/3 néven önálló osztályként működött tovább Tihanyi János őrnagy vezetésével. Ekkor kezdődött a külföldi hírszerző rezidentúrák felállítása, elsőként Bécsben, majd 1951-52-ben Washingtonban, Londonban, Párizsban, Rómában, Brüsszelben és Buenos Airesben.

 

A megnövekedett feladatok miatt 1951 szeptemberében a X/3 osztály az ÁVH VIII. Hírszerző Főosztályává bővült Farkas Vladimir alezredes vezetésével. Ehhez előzetesen Péter Gábornak Moszkvában meg kellett szereznie a szovjet állambiztonsági vezetők egyetértését. Öt tanácsadó érkezett Budapestre, ők alakították ki a szervezetet és a működési rendet 5 osztállyal: 1., angol-amerikai, 2., nyugat-európai, 3., jugoszláv, 4., emigrációs, 5., külképviseleti elhárító, összesen 135 fős állománnyal.

 


Farkas Vladimir, az ÁVH Hírszerző Főosztályának vezetője

 

1953 júliusában az egységes Belügyminisztérium I. (Államvédelmi) Főcsoportfőnökség II. Osztálya lesz a hírszerzés, Gazdik Gyula alezredes vezetése alatt. Az osztályt 1955. október 1-én főosztállyá szervezik, előbb Hárs István ezredes, majd Rajnai (Reich) Sándor alezredes vezetésével 1956 októberéig. A Főosztály 1., osztálya az Illegális Rezidentúrák Osztálya volt.

 

A forradalom utáni zavaros szervezeti elképzelések egyike volt a hírszerző feladatok átcsoportosítása a HM-be, 3. csoportfőnökségként, a Fegyveres Erők Miniszterének alárendeltségében. Az előkészületek 1957 februárjáig tartottak, akkor Tömpe István, a belügyminiszter I. helyettese által készített javaslat bizonyult támogatottabbnak és márciustól a hírszerzés a Belügyminisztérium II. Politikai Nyomozó Főosztályának 3. osztálya lett, Móró István alezredes vezetésével.

 

Ez a szervezeti rend 1962 augusztusáig, a BM III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökség megalakulásáig állt fenn, amikor is a hírszerzés feladatait a III/I. Csoportfőnökség kapta, Komornik Vilmos alezredes vezetésével.

 

A HM Katonapolitikai Osztálya (KATPOL) a katonai hírszerzés és elhárítás egységes szerve 1945. március 3-án alakult meg. Az osztály vezetője: Pálffy (Oesterreicher) György (1909-1949), majd altábornagy és miniszter-helyettes, akit 1949. július 5-én az ÁVH letartóztat és koncepciós per után, október 24-én kivégeznek.

 


Pálffy György altábornagy, honvédelmi miniszter-helyettes

 

A Katonapolitikai Osztályt 1947-ben csoportfőnökséggé szervezték, majd 1949-ben főcsoportfőnökséggé, 7 osztállyal: hírszerző, elhárító, rádió felderítő, katonai, nyilvántartó, törzs, és káder osztály.

 

1950-ben az időközben csoportfőnökséggé terebélyesedett elhárítás beolvadt az ÁVH-ba. A megmaradt felderítő szolgálat új neve: HM IV. Főcsoportfőnökség, amelynek fő feladata: a katonai hadászati-hadműveleti hírszerzés lett.

 

Ezt követően intenzív szakképzés kezdődött szovjet tanácsadók részvételével, majd sor került a katonai attaséhivatalok és a külföldi rezidentúrák felállítására, 1951-ben Washingtonban és Párizsban, 1952-ben Londonban. A katonai hírszerzést a honvéd vezérkar főnöke közvetlenül irányította.

 

1953 decemberében a felderítő szolgálat az MNVK 2. Csoportfőnökség nevet kapta, változatlanul a vezérkari főnök alárendeltségében. A csoportfőnökség szervezeti felépítése 1956 végéig: operatív hírszerző szolgálat, elemző-értékelő és tájékoztató szolgálat, rádió felderítő szolgálat, kiképzési és ellátó szolgálat.

 

1956. december 21-én az MNVK 2 Csoportfőnökséget kivonták a vezérkari főnök alárendeltségéből és közvetlenül a Fegyveres Erők Minisztere: Münnich Ferenc altábornagy felügyelete alá helyezték.

 

1957 tavaszától ismét a honvéd vezérkar főnöke irányította a katonai felderítést: Ugrai Ferenc vezérőrnagy, 1963-ig, akinek volt „katpolos” tapasztalata.

 

 

Washington, London (1951-1952)

 

Várkonyi Péter államvédelmi hadnagy („Szendrői”) 1951. májusában Weil Emil (1897-1954) nagykövettel egy időben érkezik Washingtonba, a magyar külképviseletre.

 


Weil Emil követ

 

A 8 tagú állambiztonsági hírszerző rezidentúra a következőkből áll:

 

– Fehér Sándor áv. őrnagy, rezidens, előtte az ÁVH X/3. Hírszerző Osztályának helyettes vezetője, („Ferenci”); 

– Várkonyi Péter áv. hadnagy, politikai és gazdasági hírszerző, („Szendrői”); 

– Szigeti (Schönwiesner) Károly áv. hadnagy, hálózatépítő, emigráció kutató, („Borsodi”); 

– Madai István hálózati ügynök, gazdasági és műszaki hírszerző („Kiss Ferenc”);      

 – Nagy Lajos hálózati ügynök, politikai hírszerző („Barna János”);

– Bozi Lajos operatív beosztott, rádiós, rejtjelező, fotós („Vidéki”);

– Pusztai Imre hálózati ügynök, belső elhárítás, technikai szervezés („Nagy János”);

 – Fehér Sándorné, operatív beosztott, korábban az MDP káder osztályának munkatársa, adminisztrátor („Fazekas”). 

 

Várkonyi Péter, mint operatív beosztott először azt a feladatot kapja, hogy tartson rendszeres kapcsolatot a konzulátusokkal, az ügynökökkel és vegyen részt a követségi ellenőrzés biztosításában.

 

Még csak ismerkedik a feladatokkal, a környezettel, a feszült személyi viszonyokkal, amikor az amerikai külügyminisztérium viszonossági lépésként július 3-án váratlanul kiutasítja.

 

Utolsó két jelentését augusztus 2-án küldi haza Washingtonból: a „haladó” amerikai sajtót látja el cikkekkel, követségi bulletint szerkeszt és ad ki, angol nyelvű jegyzékeket fogalmaz és leveleket válaszol meg, protokolláris ügyeket intézett és megtanulta a követségi aktakezelést. Szovjet, román, csehszlovák és indiai diplomatákkal ismerkedett meg a fogadásokon és figyelemreméltó kapcsolata alakult ki a követségi bulletin nyomdai előállítását végző amerikai nyomdásszal, aki családi vacsorára is meghívta. Az angol nyelv tanulásával kapcsolatban megjegyzi, hogy azt Fehér, Szigeti és Bozi elvtárs is elhanyagolta addig. A hírszerző munkáról két külön jelentést küldött haza a futárral.

(ÁBTL 3.2.6. OL-011/1-2)

 

Itthon az az egyeztetett gyors döntés születik, hogy Várkonyi mielőbb foglalja el új helyét Londonban, a rezidentúrán.

 

 

 Már augusztusban meg is érkezik, hivatalosan kulturális attasénak. Vele együtt jön a nyár folyamán Lóránd György áv. hadnagy és Torda Endre áv. hadnagy, átmenetileg hárman képviselik az ÁVH hírszerző főosztályát. A rezidens kihelyezéséig Lóránd Györgyöt bízták meg a hírszerző feladatok irányításával.

 

 [Lóránd György 1926-ban született Moszkvában, szülei politikai emigránsok voltak, apja mérnök, 1944-ben elhunyt, anyja a Közgazdasági Intézet előadója. 1943-ban érettségizett, majd motorszerelőként dolgozott. 1945-ben visszatért Magyarországra, autójavító műhelyekben szakmunkás, majd beiratkozott a Műszaki Egyetemre. 1945-től párttag. 1949-ben politikai hiba miatt dorgálást kapott. 1950 áprilisában behívták a honvédséghez, szeptemberben tiszti tanfolyamra küldték, miután azt elvégezte, alhadnaggyá avatták. Utána került az ÁVH állományába hadnagyi rangban. Kihelyezése előtt az angol-amerikai hírszerző osztály beosztottja. ]

 

 Szeptembertől az új rendkívüli követ: Horváth Imre (1901-1958), későbbi külügyminiszter (1956-1958). Elutazása előtt Vértes János őrnagy, az ÁVH X/3 Hírszerző Osztályából 1951 szeptemberében alakult, Farkas Vladimír áv. alezredes vezette VIII. Hírszerző Főosztály angol-amerikai osztályának vezetője tájékoztatta a londoni rezidentúra operatív beosztottjairól.

 


Horváth Imre követ, külügyminiszter

 

[Horváth Imre (1901. november 19, Bp. – 1958. február 2, Bp.) gépészmérnök, külügyminiszter. Munkáscsaládból származott, műszerészinas a budapesti telefongyárban, ahol 1916-ban sztrájkot szervez a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz tartozó Munkásképző Egylet tagjaként. 1918-ban alapító tagja a Kommunisták Magyarországi Pártjának. 1919-ben a Tanácsköztársaság alatt, a politikai rendőrségen dolgozott Korvin Ottó mellett, majd a Belügyi Népbiztosság politikai biztosaként vett részt a Vörös Hadsereg felvidéki hadjáratában. A Tanácsköztársaság bukása után internálták, 1920-ban szabadult, s részt vett az illegális KMP újjászervezésében. 1921 tavaszán letartóztatták és tízévi fegyházra ítélték. 1922-ben a fogolycsere révén került a Szovjetúnióba. Moszkvában gépgyári munkás, 1926-tól a Marx-Engels Intézet könyvtárosa, 1928-29-ben a Geodésia Gyárban dolgozott. Elvégezte a műszaki főiskolát, 1932-ben gépészmérnöki oklevelet szerzett. 1933-ban pártutasításra visszatért Magyarországra, illegális pártmunkásként tartóztatták le 1934 végén. Tíz évig a szegedi Csillag börtön foglya. 1944-ben a németek Dachauba vitték, ahonnan 1945 októberében tért haza. A Külügyminisztériumban kezdett dolgozni, 1946-ban a moszkvai magyar követség I. titkára, majd tanácsosa. 1948 május és 1949 szeptember között a magyar kormány képviselője Berlinben a szovjet parancsnokság mellett. Majd folyamatosan külszolgálatot teljesít. Követ Washingtonban (1949-51), Londonban (1951-53), követ, illetve nagykövet Prágában (1953-56). Rövid ideig a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke (1956 május – július), július 21-én beválasztják az MDP Központi Vezetőségébe, július 30-tól külügyminiszter. Haláláig betölti ezt a posztot (rövid megszakítással: 1956. november 3-12), 1956. novemberétől az MSZMP KB tagja, ő vezeti novemberben az első magyar ENSZ-delegációt New Yorkba, majd a másodikat 1957-ben.]

 

1951. december közepén Lóránd áv. hadnagy lesújtó jelentést készített a londoni külképviseletek (követség, rezidentúra, sajtóiroda, kereskedelmi kirendeltség) helyzetéről, munkájáról.

 

„Munkánk rossz volt és teljesen eredménytelen.””…munkánknak az a része, mely a Külügyminisztérium felé irányuló információt szállítja, – értéktelen, majdnem felesleges, mivel 90 százalékban a sajtó alapján folyik, ezt pedig itthon is el lehet végezni.””Az egész követségi munkánk fő jellemzője a rossz szervezettség és az emberek rossz kihasználása. Ez leginkább a diplomáciai beosztottak adminisztrációs és kisegítő munkával való túlterheltségében mutatkozik meg, valamint abban, hogy a KÜM bürokrácia eljutott Londonba is, úgyhogy sok időt töltünk majdnem értelmetlen aktázással.”

 

 

A követség biztonsági helyzete nem kielégítő, akárcsak a hírszerző munka szakmai színvonala; tapasztalatlanság, járatlanság, a nyelvtudás hiánya, kiépületlen kapcsolatok. A budapesti központ irányítása koordinálatlan, elméletieskedő, nincs szinkronban az elhárítás és a hírszerzés, néha értelmezhetetlen utasítások érkeznek.

 

„Szendrői” teljesítményével viszont elégedett a jelentés készítője. Noha ő is jelentéktelen papírmunkával tölti ideje egy részét, jó angol nyelvtudásával megtette az első bízató lépéseket a kulturális attasé munkaterületén, kapcsolatainak építésében. Feleségéről: „Szendrőiné”-ről azonban kritikus mondatokat ír le: emberileg gyenge, nem érti a munka lényegét, fegyelmezetlen, parancsmegtagadó, szeszélyes, jeleneteket rendez, munkásszármazása ellenére polgári vonásokat hordoz, szeret vásárolni, kedveli a luxust. Javasolják elhelyezését a kereskedelmi kirendeltségre.

 

Még decemberben hazarendelték Lóránd hadnagyot az ÁVH központjába és részletesen megvitatták vele jelentését. Megállapították, hogy kihelyezése előtt csak rövid ideig teljesített szolgálatot a központban, s így nem szerezhette meg a szükséges szakmai tudást ahhoz, hogy a rezidentúrát megfelelően irányítsa. Az utasításokat nem hajtotta végre, követségi munkáját éppúgy elhanyagolta, mint operatív szakmai teendőit, nem volt példamutató, nyers, feltűnően goromba magatartást tanúsított.

 

Londonba való visszatérése után két hétig némi javulás mutatkozott nála, ám a későbbiek során hibái, hiányosságai még jobban megmutatkoztak.

 

1952 tavaszára kiéleződik a viszony Horváth Imre követ és az állambiztonsági rezidentúra között. A követ kijelentette, hogy a rezidentúra „állam az államban”, tagjai elhanyagolják követségi munkájukat, kevés időt töltenek külügyi feladataik végrehajtásával, holott fizetésüket a Külügyminisztériumtól kapják, amelynek utasításait a nagykövet továbbítja, más feladataik csak ezek után következhetnek.

 

 A rezidentúra tagjai úgy látták, hogy Házi Vencel I. titkár (katonai hírszerző, HM. IV. Főcsoportfőnökség, akit a rezidentúra tagjai csak úgy emlegettek, hogy „a katpolos”) hangolta a nagykövetet a rezidentúra ellen, a beosztottakat viszont a nagykövet ellen uszítja, nemcsak a követ került befolyása alá, hanem a pártvezetőség is, amelynek tagja. (Várkonyi is tagja a pártvezetőségnek, s előfordul bizony, hogy vonalas észrevételt tesz. Például: márciusban jelenti, hogy a kereskedelmi kirendeltségen dolgozó „Temesvári” elvtárs kiérkezése után fizetéséhez mérten kevés békekölcsönt jegyzett, fizetése pedig magasabb, mint a követségi beosztottaké.”)

 

[Házi Vencel (1925. szeptember 3, Okány – 2007. január 22, Budapest), közgazdász, külügyminiszter-helyettes. Parasztcsaládból származott, érettségi után két évig a Műszaki Egyetemre járt. 1947-ben belépett az MKP-ba, majd az MDP-be és az MSZMP-be. 1950-től dolgozott a Külügyminisztériumban, 1951-től 1953-ig katonai attasé Londonban, majd hazahívják a HM-be; 1957-től Stockholmban tanácsos, 1958-tól a bagdadi, 1961-től az athéni magyar nagykövetség vezetője. 1964-ben a KÜM önálló osztályvezetője. 1966-ban befejezi tanulmányait a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen, a közgazdaságtudományok doktora. 1968-ban külügyminiszter-helyettes, 1970-től londoni magyar nagykövet, 1976-ban ismét külügyminiszter-helyettes 1983-ig.]

 

1952 májusában tarthatatlanná válnak a személyi viszonyok a londoni követségen, ezért két tagú vizsgálóbizottság érkezik Budapestről, az ÁVH központjából: Vadász Tibor áv. százados és Nagy Antal áv. alhadnagy, akik május 28-tól június 9-ig átfogó ellenőrzést tartottak. A bizottság 8 oldalas jelentése feltárta, hogy a rezidentúra alig végzett érdemi hírszerző munkát, elemi biztonsági hibákat vétettek, a követség helyiségei alkalmatlanok a felelősségteljes tevékenységre, szervezetlenség és fegyelmezetlenség uralkodott igen kártékony szellemben:

 

 „…a rezidentúra tagjainak egymáshoz való viszonya nem elvtársi, hanem sok esetben túlmegy a bratyi szellemen, …meg nem engedhető hangon beszélnek egymással. Lóránd elvtárs odáig jutott, hogy megengedte magának azt, hogy S. Krisztina elvtársnőnek azt a kijelentést tegye: Te büdös kurva vagy, nem tárgyalok veled!”

 

„Szendrői” tevékenységével kapcsolatban a vizsgálati jelentés így fogalmaz:

 

„Lóránd és Torda elvtársak a követségi munkát nem tekintik munkának, feladatnak, azt teljes mértékben elhanyagolják. Nem elégednek meg azzal, hogy saját maguk nem végzik el a követségi munkát, hanem Várkonyi Péter elvtársat kigúnyolják, kinevetik azért, mert követségi munkát végez. Várkonyi elvtársat „diplomata úrnak” csúfolják.”

(ÁBTL 3.2.6. OL-8-003/1)

 

 

A vizsgálat nem találta intrikusnak és összeférhetetlennek Várkonyi Péter feleségét,”Várkonyi elvtársnő jó elvtársnő, egyáltalán nem tapasztaltunk nála olyan jelenségeket, amelyekből arra lehetne következtetni, hogy összeférhetetlen.”

 

A bizottság úgy ítélte meg, hogy Lóránd György áv. hadnagy pártszerűtlenül viszonyult a kritikához:

 

„Kijelentette, hogy ö maga helyesnek tartja magatartását, így szükséges beszélni az elvtársakkal. Röviden és tömören kijelentette: magatartásán változtatni nem tud és nem is akar. Egyébként sincs akaratereje ahhoz, hogy változtatni tudjon, s azt sem tartja lehetségesnek, hogy a központ szolgálatára alkalmas legyen…”

 

A jelentés ezért kénytelen volt megállapítani:

 

„Magatartása nem csak a rezidentúra tagjaira, hanem a követség tagjaira is destruktív hatással van,… a követségen kívüli magatartásában is komoly hiányosságok vannak, amelyek alkalmasak arra, hogy kompromittálják a Magyar Népköztársaságot.”

 

A következtetések súlyos szakmai és pártbüntetést helyeztek kilátásba:

 

„Javasoljuk, hogy a rezidentúrán dolgozó Lóránd György elvtársat a legsürgősebben hívjuk haza központi szolgálattételre, mert további kint tartózkodása nem csak a rezidentúra további munkáját, hanem a követség munkáját is veszélyezteti, s amennyiben gyors intézkedéssel nem akadályozzuk meg a züllési folyamatot a rezidentúrán, úgy komoly károkat okozhatunk országunknak. Lóránd elvtársat párt és szakmai fegyelmi elé kell állítani hazajövetele után.””Torda elvtárs ellen pártfegyelmi megindítását javasoljuk, őt pártbüntetésben kell részesíteni.”

 

Az ÁVH hírszerzésének vezetése – Farkas Vladimir áv. alezredes és Móró István áv. őrnagy – Budapesten egyetértett a londoni vizsgáló bizottság következtetéseivel és javaslatával.

 

Ugorjunk időben félévet vissza. Amikor 1951. december 11-én Londonból Budapestre érkezett Lóránd György áv. hadnagy, ideiglenes rezidens, előző napon rendkívüli esemény történt a londoni magyar követségen.

 

Kovács (Kanfer) András (1919. november 19, Rahó, Abis Hanna) követségi tanácsos, [a „Tabi Ervin” fedőnevű titkos munkatárs], aki 1950 novemberében a bécsi követségről érkezett Londonba, az akkor még Bolgár Elek követ vezette magyar külképviseletre, 1951. december 10-én eltűnt. Levele másnap érkezett meg a követségre, ez állt benne: „Ezennel bejelentem, hogy a mai napon lemondok állásomról. London, 1951. december 10.” Ezen a napon kellett volna rendes évi szabadságra hazaérkeznie családjával. Ehelyett feltételezhetően Londonból Párizsba utazott, érvényes francia, svájci és osztrák beutazási vízummal rendelkezett.

 

A rendkívüli eseményt azonnal jelentette London az ÁVH központjába, Farkas Vladimir áv. alezredesnek a VIII. Hírszerző Főosztály vezetőjének. Farkas rögtön tudta, hogy ez egy veszélyes hazaárulás, Kovács sok titok tudója: belső szervezet, személyzeti pozíciók, ügynökök és kapcsolatok Európában. Ezért a következő intézkedéseket tette:

 

– Táviratilag utasította a londoni rezidentúrát, hogy további utasításig minden operatív munkát állítsanak le.

– Tájékoztatta a Bécsben dolgozó hírszerző tiszteket Kovács hazaárulásáról, egyben felhívta figyelmüket a fokozott konspirációra és körültekintésre.

– A Külügyminisztérium azonnal kivonta a forgalomból a londoni viszonylatban használt rejtjelkulcsokat.

 

 

Mivel Kovács-Kanfer hazárulása részben érintette Várkonyi diplomata karrierjét, másrészt hátterében ott volt Lóránd áv. hadnagy, rezidentúra vezető előbb vázolt tevékenysége, s annak minden következménye, egy kitérő fejezet arról: ki is volt Kovács tanácsos, miként csinált kortörténetileg jellegzetes karriert az akkori viszonyok között, s mit tudott az ÁVH igazi nagy titkaiból?

 

 

Kovács (Kanfer) András („Tabi Ervin”) az ÁVH kórképe

 

Kovács (Kanfer) András 1919. november 19-én született Rahón. Anyja Ábis Hanna, apja N. Kanfer Izidor kereskedő, egy brünni kereskedelmi cég lerakatát vezette 1940-ig, 1944-ben Auschwitzba deportálták őket, ahonnan nem tértek vissza, akárcsak nővére és annak fia.

 

Iskoláit Rahón, Lőcsén, Pozsonyban és Prágában végezte. 1937-től 1939-ig, Csehszlovákia német megszállásáig a prágai egyetem bölcsészkarára járt. Akkor Lengyelországba szökött, Delatin városban (Stanislo megye) élő rokonaihoz.

 


Kovács-Kanfer András

 

Nyugat-Ukrajnának a szovjet csapatok által történt megszállása után a járási Közellátási Népbiztosságon dolgozott. 1940-ben bevonult a Vörös Hadseregbe, egy katonai építő alakulatnál teljesített szolgálatot, amelyet a németek bekerítettek, ám egy magyar katona segítségével Rahóra szökött. Onnan a csendőrség a máramarosszigeti magyar kémelhárító kirendeltségre vitte, őrizetbe vették, kihallgatták. Szülei és nagybátyja (dr. Ábis Márton orvos) összeköttetése és pénze segítségével dr. Diviatzky Pál rendőrkapitány elérte, hogy ügyét a rendőrség aknaszlatinai határkirendeltségéhez tegyék át. Onnan beszállították a máramarosszigeti kórházba, majd egy hónap múlva Aknaszlatinán tárgyalták ügyét és szigorú rendőri felügyelet alá helyezték Rahón. Onnan vonult be munkaszolgálatra Kassára, majd Erdélybe vitték vasútépítésre; Veszprém, Szentkirályszabadja volt a következő állomás, ismét Kassa, aztán Tasnád, ahol 60 embert kiválogattak, akiket Budapestre vezényeltek 1943 szeptemberében. Először a Tenyészállatvásár telepre osztották be munkára, aztán a III. kerületi Leipziger gyárba, ahonnan 1944. október 15-én megszökött.

 

Megismerkedett Tóth Zsófiával, egy hajdúnánási születésű háztartási alkalmazottal, akinek Váci úti lakásában bujkált másokkal együtt, köztük egyik nagybátyjával: Ábis Ferenccel, akinek papírjait egy razzia alkalmával hamisnak találták, elvitték és Mauthausenben halt meg. A lakásban menedéket kapott zsidók között volt másik nagybátyja: dr. Stern Elemér ügyvéd és Darvas (Deszauer) György, későbbi államvédelmi százados, Kovács András barátja. Amikor a lakás már nem volt biztonságos, Tóth Zsófiával – akinek házasságot ígért -, elköltözött az Ó utcába, ott várta be a szovjet csapatokat.

 

 

1945-ben belépett az MKP-ba és jelentkezett a Politikai Rendészeti Osztályra, ahol egy évig nyomozóként szolgált. (Vele egy időben került oda barátja: Darvas-Deszauer is.) Kihasználva beosztását, megszerezte és működtette a Stefánia úti forgalmas éjszakai Gyertyafény Clubot és különböző kereskedelmi üzletekkel foglalkozott, így nagybátyjával: dr. Stern Elemérrel jól menő fekete kereskedelmet folytatott: raktárról szállított gépalkatrészeket és gumiárút.

 

Egy év után saját kérelmére elbocsátották a PRO-tól. Tóth Zsófiát – akit csak eszközként használt – nem vette feleségül, hanem elutazott Csehszlovákiába menyasszonyához: a jómódú Ackermann Olgához (1922. január 8, Debrecen, Stern Etel), akivel 1946 októberében Budapesten összeházasodtak. Felesége 1947-ben lépett be az MKP-ba. (Egy fiúgyermekük született 1948. augusztusában.)

 

Visszatérve Budapestre rövid ideig Frolov őrnagy, soroksári szovjet parancsnok tolmácsa, majd a MATEOSZ szállítmányozási vállalatnál könyvelő.

 

1947 tavaszán ismét kapcsolatba kerül az Államvédelmi Osztállyal, amikor a BM Népgondozó Osztálya a hazatelepítést szervezte Ausztria és Nyugat-Németország területéről. 1947szeptemberétől Münchenben, mint hazahozatali megbízott dolgozott, valójában operatív feladatokat végzett a kémelhárítás számára, egészen 1948 áprilisáig, amikor a hazatelepítési bizottságot Nyugat-Németországból kiutasították.

 

1948. júliusában az ÁVO kémelhárítása javaslatára a Külügyminisztérium állományába került. (Előnyére szolgált, hogy jól beszélte a német, az orosz, a cseh és a lengyel nyelvet, megérttette magát angolul és franciául.) 1948. októberben kihelyezték a bécsi magyar követségre követségi titkárnak.

 

Bécsben mindvégig – 1950 novemberéig – szoros kapcsolatban volt az ÁVO, majd az ÁVH kémelhárító és hírszerző osztályával. Rezidensként – csoportvezető titkos munkatárs – jelentős hálózatszervező tevékenységet végzett, állami, kormányzati és párt kapcsolatokat épített ki. Munkájával Budapesten meg voltak elégedve.

 

 

Londoni kihelyezését a Külügyminisztérium szorgalmazta. Kiutazásakor felvetődött, hogy mint rezidenst, vagy ideiglenes rezidenst foglalkoztatják. Londonba érkezve azonban mégsem kapott konkrét feladatot az ÁVH Hírszerző Főosztályától, mert időközben a szovjet elhárítás alaposan áttanulmányozta személyzeti anyagát és aggályát fejezte ki, mert számos tisztázandó kérdést találtak múltjával kapcsolatosan. (Például: 1941-ben miért nem vonult vissza a szovjet építőalakulattal, miért szökött át a magyarokhoz? Lehet, hogy a magyar kémelhárítás vagy a Gestapó akkor beszervezte? Zavarosnak tartották szabadulását is Máramarosszigetéről. Gyanús kapcsolatokkal járhatott feketézése és csempészáru kereskedése, mialatt a PRO szolgálatában állt. Végül a legsúlyosabb tény: úgy találták, hogy bécsi tartózkodása alatt „Személye a nyugati hírszerző szervek előtt dekonspirálódott egy kétkulacsos ügynök révén.” ) Ám mindezek ellenére a követséget ő vezette ideiglenes ügyvivői minőségben, miután Bolgár Elek követ (1949-1951) már elutazott Londonból, az új követ személye pedig még nem volt kijelölve, majd amikor kijelölték Horváth Imrét, ő csak 1951 szeptemberében érkezett meg.

 

 

Miután életrajzának kiegészítését kérték tőle, részletesen tisztázandó többek aggályos kérdéseit, az ellenőrzés után olyan döntés született, hogy a bécsihez hasonló államvédelmi beosztást nem kaphat. Ezek után, amikor ismét konkrét hírszerző feladatokat sürgetett, rendre azt a választ kapta, hogy mivel ideiglenes ügyvivő, első beosztott, feladatai nem keveredhetnek operatív hírszerző feladatokkal.

 

Bolgár ellenségesen fogadta a volt bécsi rezidenst 1950. novemberében. Igyekezett lekezelni, lejáratni, sőt gyanúba keverni.. Rajta is túltett Bolgárné, aki közismerten teljesen befolyása alatt tartotta férjét, irányította hivatalos teendőit is. „Tabi” köszönését se fogadta, pedig ő még azt a házon belüli jó tanácsot is megfogadta, hogy a hiú Bolgárnét nem szabad „Követné asszonynak” szólítani, hanem „Követasszonynak”, mert ezt szigorúan megkövetelte. Bolgárék feltűnően szoros kapcsolatot tartottak a francia nagykövet és az amerikai követség egyik magas rangú beosztottjának feleségével. „Tabi” megismerkedett a lengyel ügyvivővel: Morskijjal. Baráti viszony alakult ki köztük, ennek során Morskij figyelmeztette, hogy Bolgárné nyugati diplomaták körében kellő hangsúllyal elterjesztette: a magyar követség új tanácsosa jobban beszéli az orosz és a szláv nyelveket, mint a magyart, s az is érdekes: noha jól beszél németül, mégis elhelyezték Bécsből Londonba. Azt sem hagyta ki, hogy elpletykálja: miközben a magyar diplomaták Londonban „szénapadlásokon” laknak, „Tabi” 70 fontos lakást bérelt, amire nem valószínű, hogy fizetéséből telik, „bizonyára más anyagi fedezete van”.

 

Amikor pedig egy Füzi nevű altiszt disszidált, s szökésének okairól egy levelet küldött Bolgár követnek, amelyben – egyebek között – említést tett arról, hogy a követségen durva, elfogadhatatlan bánásmódban részesült a beosztottak részéről, Bolgár megpróbálta kizárólag „Tabi” nyakába varrni a felelősséget. Míg Füzi három beosztott (Beregméri, Nagy János és „Tabi”) magatartását tette szóvá, a követ kijavította a jegyzőkönyvet és egyedül „Tabi”-t hibáztatta. Vadász Tibor áv. főhadnagy 1950. december 20-i jelentését ezzel kapcsolatban így zárja le: „Véleményünk szerint Bolgárék azért indították meg ezt a harcot „Tabi” ellen, mert félnek attól, hogy üzelmeikre fényt derít és nyilvánvalóvá teszi kinti magatartásukat.”

 

Az új rendkívüli követ: Horváth Imre megérkezése, 1951. szeptembere után is csak általános jellegű feladatokat kapott a rezidentúrától, így például: kapcsolatok kiépítése, egyes személyek tanulmányozása, az átfogó angliai helyzet megismerése. Részben el is végezte ezeket a feladatokat, ám nem elégítették ki, ezért többször hangot adott azon érzésének, hogy mellőzve van. Mivel nem kapott megnyugtató választ, kérte, hogy hazautazhasson, s itthon beszélhesse meg közvetlenül az illetékesekkel jövőbeni állambiztonsági munkáját. Az utóbbit indokolta az is, hogy a londoni ideiglenes rezidenssel, Lóránd György áv. hadnaggyal – aki jóval fiatalabb volt nála -,   hamar megromlott a viszonya, állandó ellentét feszült köztük, ami növelte a bizalom hiányt. Hiába vetette fel például anyagi nehézségeit – köztük a magas lakbérhez képest alacsony fizetését – a hírszerzéstől nem kapott segítséget.

 

A követ kiérkezése egy másik várakozásának a végét is jelentette. Azt hitte, a Külügyminisztériumnak van egy olyan elképzelése is, hogy ő lesz a követ, vagy olyan első beosztott, aki egy gyenge követ mellett ténylegesen irányítóként tud tevékenykedni, mint Bécsben, Hajdu követ idején. Miután ez is alaptalan várakozásnak bizonyult, eleve sértődötten várta Horváth Imre követet és ez a meghatározó kapcsolata is csalódással járt, hamar szembe kerültek egymással.

 

 Horváth Londonba érkezése első percétől Kovács lejáratására és megalázására törekedett. Amikor a pályaudvaron Kovács bemutatkozott, azt mondta neki: „Azt hittem, maga a sofőrünk!” Majd azzal folytatta, hogy nem engedte bőröndjeit az altiszttel fölvitetni lakószobáiba, hanem azt Kovács Andrással végeztette el. Végül összes ruhájának, cipőjének és egyéb Budapestről hozott holmijának kirakását, elhelyezését a szekrényekben Kovácsra és annak feleségére bízta.

 

Az új követ kiérkezése után Kovács elesett az ügyvivőnek járó reprezentációs költségkerettől és az ingyen lakástól.

 

Egyetlen emberrel volt bensőséges viszonya követségen: Házi Vencellel, a katonai hírszerzés beosztottjával. Az ÁVH hírszerzése ezt azzal magyarázta, hogy Kovács politikailag nem képzett, polgári mentalitása találkozott Házi hasonló gondolkodásával.

 

 Vértes János áv. őrnagy, aki tapasztalt hírszerző volt, 1951. december 12-i jelentésében ezzel kapcsolatban a következő megállapításokat tette:

 

„Miután Kovács egy karrierista, hiú és becsvágyó ember volt, valamint az, hogy a Párthoz és a munkásosztályhoz lényegében semmi köze nem volt, ezek a körülmények nem járultak hozzá helyzetének megszilárdításához, sőt Kovács jellemét és beállítottságát alapul véve, olyan gondolatokat kelthetett Kovácsban, amelyek végső fokon a disszidálásához vezettek. Kovács tisztában volt azzal, hogy bécsi munkájával az akkori értékelés szerint a Hatóságon meg voltak elégedve. Tudta azt is, hogy külügyminisztériumi munkájával is meg voltak elégedve, ismerte más követségek munkáját.

 

Ugyanakkor azt látta, hogy vele szemben nincs meg a bizalom az ÁVH részéről, az nem konkrét feladatokat és pótéletrajzot kért tőle, amiből következtethetett arra, hogy személyét felülvizsgáltuk, ami olyan eredménnyel zárult, hogy vele a jövőben nem szabad együttműködni. Ebből levonhatta azt a következtetést, hogy neki Magyarországon nincs jövője. Annál is inkább, mert őt nem elégítette volna ki egy tisztviselői beosztás, miután egész életében a jómódú élethez volt szokva.”

 

Feltételezhető, hogy ezek a körülmények késztették Kovácsot disszidálásra és nem volt az ellenségnek már régebben beszervezett ügynöke. Az eddigiek azt mutatják, hogy nem volt beszervezve, vagy ha igen, akkor ez csak az utóbbi időben történhetett.”

 

Kovács újabb mellőzésének és a vele szembeni bizalmatlanság további jelének tartotta, hogy november 7-e alkalmából Házi Vencel követségi titkár kormánykitüntetést kapott a Külügyminisztérium javaslatára, ám ő nem, noha okkal bizakodhatott, hiszen külügyminisztériumi feletteseitől úgy értesült: bécsi és londoni munkájával egyaránt elégedettek.

 

1951. december 9-én, vasárnap este Házi Vencel Kovácsnál vacsorázott. Egy darabig ott volt Weil Ágnes gépírónő is, akiről Farkas Vladimir áv. alezredes, hírszerző főnök azt írja december 13-i jelentésében: „Hazahívását ügynökgyanús kapcsolatai miatt már többször javasoltuk a Külügyminisztériumnak.” Kovács azt mondta Házinak mikor kettesben maradtak: mélyen gondolkodóba ejtik az otthoni dolgok, mellőzve van és mindenki úgy fog járni, mint ő: hazahívják és félreállítják az útból. Hivatkozott Lóránd áv. hadnaggyal folytatott drámai beszélgetésére, amelyben ezen feltételezéséről megbizonyosodott. Miután másnap kellett volna hazautaznia szabadságra, súlyos kijelentéseit a katonai hírszerzőnek azonnal jelentenie kellett volna, ám ő ezt elmulasztotta. (Itt a hivatkozott jelentésben Vértes áv. őrnagynak olvasható egy mondata: „Kovács felesége és Házi között állítólag szexuális kapcsolat is volt.”) Vértes feltételezése szerint, Kovács nem maradt Angliában, érvényes vízumokkal rendelkezett Nyugat-Európába, hozzátette: „…ha nem volt beszervezve, esetleg Izraelben telepedik le.”

 

December 10-én már nem tartózkodott lakásán Kovács-Kafner András. December 11-én, kedden Házi Vencel elmondta Kováccsal való találkozását és beszélgetését Várkonyi Péter követségi attasénak, államvédelmi hadnagynak, idézve Kovácsot: „Lóránd nagyon eláztatott otthon”, továbbá azt is: „Kovács megjósolta, úgy járunk, mint ő, hazahívnak és elfűrészelnek.” Délután négy óra körül kapta meg a követ „Tabi” lemondó levelét, amellyel azonnal felkereste „Szendrői” külügyi rejtjelezőt.

 

Milyen titkokat vitt magával Kovács-Kafner András Bécsből és Londonból, miért voltak a szokottnál idegesebbek az illetékesek az ÁVH VIII. Hírszerző Főosztályán, a Külügyminisztériumban és a pártközpontban?

 

Az MSZMP Kovácson keresztül juttatta el az osztrák testvérpárthoz a Tito-ellenes propaganda anyagot, s szinte minden bizalmas információját. Ismerte a propaganda anyagok terjesztésének postai és illegális módszereit, Jugoszláviában kutatta a terjesztés további illegális lehetőségeit. Kovács a hivatalos bécsi kapcsolat mellett szoros baráti együttműködést is kialakított az osztrák párt káderosztályának vezetőjével (Fritz), s rajta keresztül a Szovjetúnió ausztriai diplomáciai és katonai képviseletével. Mint a bécsi magyar követség ideiglenes vezetője az osztrák KP valamennyi vezetőjét személyesen ismerte. Londonba történt kiutazása előtt Fritztől értesült annak néhány megbízható angliai kapcsolatáról, akiknek információira megérkezése után támaszkodhatott. (Így tudhatta meg az osztrák párt Kovácstól például azokat a gyanús körülményeket, melyek egyes vezetőinek angliai tartózkodása során felmerültek.)

 

Angliában is hamar jó viszonyt alakított ki az angol KP vezetőivel, így Peter Carrigannal és annak helyettesével Betty Reeddel, ismerte Harry Pollittot, Key Beochant, valamint Peter Zenikint, a Daily Worker munkatársát. (Carrigantól a párt belső problémáiról is értesült, így például arról az állandó panaszról, hogy a népi demokratikus országok az angol párt egyes vezetőit, vagy tagjait használják hírszerző munkára.) De jó kapcsolatot épített ki a Labour Party több képviselőjével és szakszervezeti vezetőkkel is.

 

Külügyi területen Ausztriában ideiglenes ügyvivőként a követségi munka minden lényeges kérdéskörét ismerte, a Külügyminisztérium politikai utasításait ő hajtotta végre. Hosszú időn át ő volt a bécsi követség rejtjelezője és ő ismerte teljes egészében a Külügyminisztérium rejtjelezési rendszerét. A szovjet diplomatákkal és katonai hatóságok képviselőivel bizalmas, elvtársi viszonyt ápolt, akárcsak a népi demokratikus külképviseletek illetékeseivel. Szoros baráti együttműködésben állt a román követség tanácsosával (Gonda), a lengyel tanácsossal (Morszkij), a cseh ügyvivővel (Rohács). Ahogyan Vértes János áv. őrnagy jellemezte: „Kovács mint igen ravasz és nagy tapasztalatokkal rendelkező diplomata az egyes személyekkel folytatott beszélgetéseinél nagyon sok bizalmas, az illető követség belső ügyeire, munkájára vonatkozó adatokat is megtudott.”

 

Vértes áv. őrnagy azt is megállapítja 1951. december 12-i terjedelmes jelentésében, hogy Kovács 1948 és 1950 között – egészen kis kivétellel – ismerte az Államvédelmi Hatóság teljes munkáját Ausztriában. „Hosszú időn keresztül Kovács volt az egyedüli ember Bécsben, akin keresztül feladatainkat végeztük, majd a későbbiek során a kiépített hálózat igen jelentős részét hozzákapcsoltuk.”

 

 

 Több ügynök Kovács Londonba helyezése és disszidálása után is aktív volt. Például: Bedő Ring József („Wander”), dr. Szabó Józsefné („Tessy”), Boglár Gyula („Vucsi Gyula”), Kurt Stern („Trencsényi”).

 

A hivatalosan kint élő magyarok közül titkos munkatársak voltak: Székely Dávid („Sárosi”), Földényi Pál („Tálas István”), Mihályfi Erzsébet („Teréz Dániel”), Tábori Mihály („Farkas”).

 

A kizárt, árulóvá vált ügynökök közül emlékezetes például: Ábrányi Aurél, Csonka Emil, Herkay Ottó, Lay Béla, Forbáth Imre, Cseh Gáborné Zeidler Jolanda, Geleta Sándor, Nehéz Ferenc, Fridrich Alfréd, Pocker Márton, Bajomi Miklós, Sauer Rezső, Rambosek Viktor, Affenberger Cecilia, Hazai-Hausmann Anna.

 

Ismerte a „Fontosabb ügyek” címszó alatt számon tartottak közül: az illegális kirendeltség felállításának terve, Bernáth Andor újságíró, Nagy Ivor, Sebestyén János, Sugár Dénes, Lőwinger Ottó, Umlauf Gyula, Steiner Károly, Simpson Scott, Adler ügyvéd, Goldschmidt, „Urbán”, „Holly” ügye.

 

Kovács az ÁVH-nak végzett több éves munkája során rendszeresen bejárt Budapesten az ÁVH központi épületébe. Ismerte a szervezetet, s annak vezetőit. Értesült az ÁVH belső problémáiról és titkos döntéseiről. Így például tudta azt, hogy az akkori elhárító osztályból leválasztottak egy csoportot, amelyből megalakították a határon túli elhárítást Jugoszlávia és a nyugati országok felé. Tudott az 1949-50-ben történt elbocsátásokról, az elbocsátottakat személyesen ismerte.

 

Bécsi és londoni tevékenysége idején ismerte az ÁVH vezetőit, a külföldre kihelyezett rezidenseket, operatív beosztottakat, kapcsolattartókat. Például: Bauer Miklós áv. alezredes („Bokor”), Vértes János áv. őrnagy („Veres”, „Újvári”), Sarkadi Simon áv. őrnagy („Budai”), Mészáros István áv. százados („Márton”), Gelber Miklós áv. százados („Vas Miklós”), Fehérvári Antal áv. főhadnagyot („Huszár”). Saját nevén ismerte Lóránd György áv. hadnagyot, mivel együtt dolgoztak Londonban és Szigeti Ferenc áv. századost, miután találkoztak külföldön.

 

Nem tudta, de sejthette, hogy az ÁVH beosztottai: Várkonyi Péter, Torda Endre, Mészáros József, Horváth Árpád és Fenyvesi István.

 

Kovácsnak tudomása volt arról is, hogy az Államvédelmi Hatóság a Külügyminisztérium égisze alatt és futár utak alkalmával küld ki operatív beosztottakat külföldre.

 

Hazaárulása nem csak az osztrák és az angol kommunista pártot kompromittálta, de például érintette a görög szabadságharcosok londoni irodáját és a Tito ellenes angol-jugoszláv társaságot is, amelyek rajta keresztül kaptak anyagi és információs segítséget.

 

A december 11-én Londonból hazaérkezett ideiglenes rezidens: Lóránd György áv. hadnagy jelentése és más információk értékelése után az a hivatalos vélemény alakult ki, hogy alaposan feltételezhető:”…már hosszabb ideje az ellenség beszervezett ügynöke volt.”

 

1954. február 9-én Várkonyi Péter („Szendrői”) jelentette Budapestre: kinti informátoraitól azt a hírt kapta, hogy Kovács („Tabi”) egy Cawardine nevű vendéglőben pincér. Az információ hitelességének ellenőrzéséhez fényképet kért a központtól és egy olyan személy kijelölését, akit Kovács nem ismert.

 

Nem tudni az ellenőrzés eredményét. Annak viszont írásos nyoma van, hogy 10 évvel később már a III/I. Csoportfőnökség (hírszerzés) 4-H alosztályának vezetője: Károlyi Gyula r. alezredes azt jelenti „Tabi Ervin” felülvizsgálata tárgyában Kövesdi János r. alezredes osztályvezetőnek, hogy: „Tabi” jelenlegi tartózkodási helyét, munka-és életkörülményeit nem ismerjük, javaslom „B” dossziéit az irattárban meghagyni és kapcsolatlétesítés céljából tartózkodási helyének megállapítására megfelelő intézkedést tenni.”

(ÁBTL 3.2.1. Bt-70)

 

 

További szolgálati évek Londonban (1952-1955)

 

1952 szeptemberében Várkonyi totális támadást indít Horváth Imre követ ellen. Mindjárt tegyük hozzá a végeredményt: a sikeres támadások célba találnak: Horváth Imre egy év múlva, 1953 szeptemberében már Prágában van. Igaz, ott már nagykövet.

 

1952 júliusában az ÁVH végleg hazarendeli Loránd György áv. hadnagyot, s a kétségek ellenére megbízza Torda Endre áv. főhadnagyot („Mihályi”) a rezidentúra vezetésével.

 

[Torda Endre 1947. óta szolgált a Hatóság állományában. Előbb Szolnokon volt nyomozó, majd a Dzerzsinszkij államvédelmi iskola elvégzése után az ÁVH több osztályán is megfordult. 1951. januárjában hírszerző iskolára küldték, ahol az iskola első tanulója lett. Ennek alapján kiemelték és 1951 őszén mint hírszerző tisztet a londoni rezidentúrára helyezték, hivatalosan követségi attasé beosztásban.]

 

Torda azonban nem válik be, s ez viszonylag hamar kiderül. Október 21-én Móró István áv. őrnagy a VIII. Hírszerző Főosztály 2. osztályának vezetője javaslatot is tesz hazahívására. Az indoklás szerint, nem végezte el hírszerző feladatait, lebecsülte a követségi munkát is, a követ utasításait nem hajtotta végre, rontotta az amúgy is rossz viszonyt a követség és a rezidentúra között.

 

 „Torda elvtárs hibáit tetőzi a fentieken kívül az is, hogy feleségével nem él rendes családi életet. Továbbá nem őszinte, szabadsága alatt elhallgatta a rezidentúra valódi helyzetét, igyekezett jó színben feltüntetni mindent…saját külsejére is hanyag, amivel lejáratja magát és a többi beosztott tekintélyét is.””Hazaérkezése után vonják felelősségre hibáiért, mulasztásaiért úgy párt, mint szakmai vonalon.”

 

Nem csak a rezidentúra, hanem a követségi munka alacsony színvonala is kiviláglik abból a jelentésből, amit Várkonyi Péter attasé („Szendrői”) küld haza szeptember 30-án. Ebben – egyebek között megállapítja -:

 

„… a londoni követ által felfogott követségi munka elvégzése, vagy a mi munkánk elvégzése, de mindkettőnek becsületes ellátása semmi esetre sem oldható meg a jelenlegi körülmények között. Ami jelenleg a londoni követségen folyik, azzal sem a Központ, sem a KÜM nincs és nem is lehet megelégedve. Ugyanis sem a mi munkánk, sem a helyes értelemben vett diplomáciai tevékenység nem megy. A helyzet az, hogy a követségen a diplomáciai beosztottak kettős feladatot látnak el: 1., a követségi adminisztrációt, 2., a követ személyes kényelmének előmozdítását.”

 

„Szendrői” leírja, hogy a követ azért halmozza el a rezidentúra tagjait teljesíthetetlen mennyiségű bürokratikus teendőkkel, hogy gyűjtse a bizonyítékokat alkalmatlanságukról a párt számára.

 

Derűs, ahogy Várkonyi soraiból kiderül: a követség és a rezidentúra kakaskodása melletti harmadik „szemétdomb” sem mentes a gyűlölködéstől, mert a követ „a pártcsoport életét is terrorizálja.””Például: senki sem szólhat hozzá a pártaggyűlésen, ha ő már hozzászólt. Amióta ő a követ, a havi taggyűléseink végén nem szabad elénekelni az Internacionálét, mert megtiltotta, hogy elcsépeljük azt.” – jelentette az ÁVH budapesti központjába, s az elképesztő példák sokaságából „Szendrői” levonja súlyos következtetéseit:

 

„A követ puszta itt-léte, magatartása és viselkedése biztosíték arra, hogy a követségen állandóak legyenek az ellentétek, civakodások, pletykák… A követ mindenkit lenéz, aki kevés előképzettséggel rendelkezik. Arrogáns, basáskodó hangon bánik azokkal, akik nem tartoznak hízelgői és besúgói körébe.””Rettenetesen hiú és nem tűri a bírálatot. Még akkor sem, ha nyilvánvalóan ostobaságot csinált. Így például a katonai attasé mostani fogadásán, ahol Gromikó elvtárs 6 óra 5 perckor megjelent és 7 óráig ott maradt, a követ a hátsó bejáraton csak fél 8-kor, a fogadás vége felé jött be, mert nem ő volt a házigazda.”

 

 

A rezidentúra vezetőjét: Torda Endre áv. főhadnagyot sem kíméli Várkonyi. Sorolja példáit az alapvető biztonsági intézkedések be nem tartásáról, a konspiráció felrúgásáról, a hanyagságról, a nemtörődömségről. Felelőtlenül kezelt páncélszekrény kulcs, iratok, pénzek. „Hanyagul kezeli a mi pénzünket is, engedély nélkül vesz ki pénzt a kasszából és azokról többszöri felszólításra sem ad nyugtát.””Öltözködése sem változott, hanyagul, fésületlenül, sokszor gyűrött ingben, kilyukadt trikóban jár be a követségre. Ezért természetesen semmi tekintélye sincs. Pontatlan, annak ellenére, hogy kocsink eddig még kizárólag saját rendelkezésére állt.”

 

A rezidentúra vezetője nem csak államvédelmi hírszerző feladatait nem látja el, hanem „Szendrői” jelentése szerint:

 

„Mindemellett követségi vonalon sem csinál jóformán semmit. De azt is rettenetesen sokáig. Képes elüldögélni a karosszékben, szundikálni egész nap késő estig a követségen, anélkül, hogy valamit is csinálna. Most nincs sok aktája, de ezek szörnyű rendetlenségben vannak egymásra hajigálva szekrényében és mind régi keletű, elintézetlen akta.”

 

 

Várkonyinak rossz véleménye van a rezidens feleségéről, amit Budapesten, az ÁVH központjában is elmondott: ivás, feltűnő öltözködés és magatartás, férfiak előtti kelletés, fecsegés. Ám amikor a követ szóvá tette neki, hogy ha a férje ügyeletes és az asszony unatkozik, miért nem hívja el moziba, akkor ő fegyelmezett beosztottként, öntudatos párttagként áldozatkészen vállalta ezt a feladatot is, mert egyébként – úgymond – nem tudott kitérni előle. Ahogyan máskor is, most is bizalmas részletességgel jelenti a történteket Budapestre:

 

„…elmentünk az egyik bemutató moziba. Utána hazakísértem. Meghívott a lakásukba egy feketére. Már útközben nem nagyon tetszett a magát kellető magatartása. A kávé közben megkérdeztem, hogy miért csepüli annyira a férjét mindenki előtt, s miért veszekszenek mindig a közös ebédnél, ami nagyon visszataszító. Erre nem adott választ, csak könnyes szemekkel sóhajtozni kezdett és olyan pillantásokat vetett rám, hogy a kényelmetlen helyzetnek véget vessek, röviden elbúcsúztam és hazamentem.”

 

Közben biztatóan alakul ismeretsége Miss A. Rimmel, Bernal professzor középkorú titkárnőjével, aki fiatal évei óta részt vesz a nőmozgalomban, harcos feministának tartja magát, jó remény van arra, hogy brit tudósokról információkat adjon. Hasonló az elképzelés Aprahemiannal is, Bernal professzor egyik tanársegédjével, aki ráadásul kommunista. Megismerkedett Várkonyi Childe professzorral is, a haladó szellemű, pártonkívüli régész, a közép-európai országok régészetének elismert szakértője, Magyarországról is írt könyvet.

 

Az egyik legfontosabb tipp-kutató bázisa „Szendrői”-nek a Sajtóiroda, amelynek címlistáján ekkor 4.084 angol személy neve szerepelt, ők rendszeresen kapták angol nyelven a Magyar Népköztársaságról szóló tájékoztató, propaganda kiadványokat. A Sajtóiroda a követséghez tartozott, az fizette az alkalmazottakat, dologi kiadásaikat oly módon, hogy minden hónap első napján a kulturális attasé – ekkor „Szendrői” – átadta a havi ellátmányról szóló csekket. Volt „Szendrői”-nek egy merész és önző terve, de nem sikerült keresztülvinnie:

 

„A Sajtóiroda irányításával és munkájának jobb kihasználásával kapcsolatban otthon tartózkodásom alatt megbeszéltem a Külügyminisztériumban, hogy küldenek majd egy olyan utasítást, hogy mindennap egy félnapot a Sajtóirodán kell tartózkodnom, vagy legalábbis annak az ügyeivel kell foglalkoznom. Ez az utasítás meg is érkezett Londonba, de a követ elvtárs kategorikusan kijelentette, hogy ez nem valósítható meg, és az akta az irattárba került.”

 

A követség belterjes, zavaros és kisszerű eseményeibe újabb színfoltot hoz, hogy 1952. november 1-én a még haza nem utazott rezidens: Torda Endre áv. főhadnagy, november 5-én pedig Házi Vencel katonai attasé lakásába törnek be ismeretlenek. Mindent felforgattak, de semmit sem vittek el, tehát házkutatásról volt szó. Torda esete különösen gyanús volt házon belül, mert ügyeletes lett volna ezen a napon, de az ügyeletet elcserélte Várkonyival, s hazament. A lakásajtó nem nyílt, mert azt belülről bebiztosították. Visszament a követségre, majd a gépkocsivezetővel betörték az ajtót. Eredetileg Várkonyi lett volna az ügyeletes november 1-én, de cseréltek Tordával, s ezt fel is tüntették az ügyeleti íven. Később azonban visszacserélték az ügyeletet, november 1-t mégis Várkonyi vállalta, de ennek átvezetése elmaradt, Torda pedig hazament, noha nem várták. (Házi Vencel esetében a háztartási alkalmazott elment bevásárolni másfél órára, az alatt ugyanolyan módszerrel kutatták át a lakást, mint Torda rezidensnél.) Mivel az ügyeleti ív a mindenkori ügyeletesnél volt, a beosztásokról minden ügyeletes tudomást szerzett. Az ügyeleti szolgálatba akkor Tordán és Várkonyin kívül Házi Vencel, Szedlák Ella és Mayer Mária volt bevonva. Az utóbbi három került gyanúba, mert nekik volt lehetőségük közölni az ellenséges elhárítással, hogy Torda rezidens november 1-én ügyeletes a követségen. Szedlák Ella májusban, Mayer Mária pedig augusztusban került ki Londonba, nem feltételezhető, hogy ilyen rövid idő alatt beszervezték volna őket.

 

Ellenben, az ÁVH hírszerzés most jó alkalmat talált arra, hogy régi ellentétét, rivalizálását kiélezze a katonai hírszerzéssel Házi Vencel személye kapcsán. Jelentéseikben rögtön feltűnik minden káder aggályuk. Leírják, hogy a 27 éves katonai attasé apja középparaszt volt. 1945 előtt felvételét kérte a nagyváradi tüzér hadapród iskolába, kérelmét azonban származása miatt elutasították. Érettségi után a Györffy kollégiumban tanult tovább. 1945-ben nem a KMP-be, hanem a Nemzeti Paraszt Pártba lépett be,  „a népies irányvonalat képviselte.”

1947-ben, mint a Műszaki Egyetem Vasvári brigádjának parancsnoka Jugoszláviában dolgozott vasútépítésen. Ezért magas jugoszláv kitüntetést kapott, amit a Tájékoztatói Iroda ismert határozata után is megtartott. Csak 1950-ben adta vissza, amikor erre határozottan felhívták. Viszont 1947-ben belépett az MKP-ba, 1948 novemberétől 1949 decemberéig a Szovjetúnióban volt tüzértiszti iskolán. 1950-ben került ki Londonba. Hibáztatták késlekedéséért Kovács András disszidálásánál, majd később azért is, mert – állítólag – továbbra is kapcsolatot tartott vele.

 

A lázas semmittevéssel unalmasan telő hétköznapok tükre továbbra is kevés diplomáciai sikert, kis hatékonyságú hírszerző munkát mutat, annál több jelentéktelen eseményt, személyi csatározásokkal és elkerülhetetlen változtatásokkal, ám tartós megoldást azok sem hoznak. Az utóbbiak közé tartozik 1952 és 53 határán Torda Endre áv. főhadnagy rezidens hazarendelése, s helyébe Tar Ferenc áv. főhadnagy ideiglenes rezidens érkezése, aki hivatalosan konzuli feladatokat látott el a követségen.

 

Ebből az alkalomból az ÁVH budapesti illetékesei Farkas Vladimir utasítására „elbeszélgetnek” Horváth Imre követtel, hogy az eddigieknél segítse jobban a hírszerző feladatok elvégzését, a követségi munka mellett biztosítsa az ehhez szükséges időt és mozgási lehetőséget. Annál is inkább, mert a követ nyomban megtiltotta Tar áv. főhadnagynak, hogy bármilyen utasítást adjon a rezidentúra tagjainak az ő engedélye nélkül. A hírszerző központ határozott kérése, hogy a „…követ elvtárs ezt a kérdést a hírszerző munka sajátosságainak figyelembevételével rugalmasan kezelje.” Felhívják figyelmét arra, hogy a hírszerző munka során lehetnek rendkívüli esetek is, néha este 10 óra után is dolgoznak a rezidentúra tagjai, tehát bent kell maradniuk az épületben, vagy éppen be kell jutniuk oda, ezért kérik követ elvtársat, hogy adja vissza a rezidentúra tagjainak a követség kapukulcsait, melyeket augusztusban elvett tőlük. Továbbá: „ellenőrzés” címén ne dekonspirálja a rezidentúrát, mint tette azt korábban nyílt utcai felelősségre vonással, s támaszkodjon Tar elvtársra pártvonalon is, hiszen az ideiglenes rezidens egyúttal pártcsoport felelős is.

 

Hat hónapos munkatervet dolgoznak, amelynek lényege az, hogy most már ne az objektív nehézségekkel foglalkozzanak, hanem szervezettebben konkrét hírszerző munkát végezzenek. Amikor azonban a terv végrehajtását először ellenőrzi a Központ 1953-ban, Vadász Tibor áv. százados csak negatív megállapításokat tesz jelentésében:

 

„Konkrét, tudatos munka a rezidentúrán nem folyik. Csak abban az esetben végeznek kisebb operatív munkát, ha a Főosztálytól konkrét utasítást kapnak.”Állandóan arról panaszkodnak, hogy túl vannak terhelve követségi munkával, ugyanakkor a követségi munkaidő fél 9-kor kezdődik, 1 óra felé elmennek ebédelni, s kb. 4 órakor jönnek vissza. 6 óra körül a munkát már befejezik… az elvtársak sírása nem más, mint az elkényelmesedés jele.

 

 

Azt is megállapítja a jelentés, hogy Várkonyi sem nyújtott elég segítséget az ideiglenes rezidensnek, igaz, ő sem igényelte azt. Várkonyi úgy vélekedett, hogy Tar meglehetősen bizonytalan, határozatlan még a hírszerző munkában.

 

Vadász százados jelentése itthon nem tetszik Móró István áv. őrnagynak, a VIII/2 osztály vezetőjének. Kézírással a következő kritikát jegyzi fel a jelentés végére:

 

„1., Vadász szds. et. jelentése igen hiányos.

2., Vadász et. megállapítja, hogy nem folyik op. munka, de semmit nem ír arról, hogy a legfontosabb op. m.-hoz, az ügynökökkel való foglalkozáshoz milyen segítséget nyújtott ő.

3., Ez a jelentés ismét egy példa arra, hogy Vadász et. időnként kívülről szemléli a dolgokat.”

 

1953. januárjától Várkonyi többször jelenti, hogy figyeli az angol elhárítás, gépkocsival követik, nehéz lerázni őket. Nem gond, csak hozzá kell szokni, s elemezni: mi, mikor, miért történhet, minek a következtében.

 

Sokkal nagyobb baj, hogy Horváth Imre követ nem csak fegyelmivel fenyegeti őt, „Szendrői”-t, hanem hazarendeléssel is, sőt, államtitoknak gondatlanságból az ellenség kezére játszása miatt a magyar törvények szerinti bírósági eljárással is.

 

Mi történt? A követ még decemberben két rejtjeltávirat feladására utasította. Az egyikben hivatkozott „Benedek” elvtársra , ezért azt Várkonyi megmutatta neki, ő pedig leállította. A másikat véletlenül félretette és csak három napos késéssel adta fel. A követ utólag egy harmadikat is keresett, melyet emlékezete szerint átadott Várkonyinak, aki ezt határozottan tagadta. (Fontos távirat volt, mert a követ jelentette az angol KP egyik vezetőjének nyaralással kapcsolatos kérését Rákosi Mátyáshoz .) Várkonyi ez utóbbiról bizonyítani tudta, hogy a követ állította időpontban ő azt nem kaphatta meg. A másik két eset egyikében viszont hibázott feledékenysége miatt, „Benedek”-nek pedig nem volt joga visszatartani a követ rejtjel táviratának továbbítását Várkonyinál.

 

A követ közölte Várkonyival, hogy az előléptetési listából már kihúzták, s „…a maga szavahihetősége nagy mértékben csökkent…” Várkonyi jelentette a történteket a hírszerzés illetékeseinek Budapestre. S noha feszengett, mert nagy volt a tét, netán diplomata pályájának elvágása, bízott az államvédelem vezetőben, mert azok, ha kellett, eddig mindig megvédték a Külügyminisztériummal szemben. Most is ez történt:

 

„Nem osztjuk Szendrői elvtársnak azt a véleményét, hogy hazarendelése elkerülhetetlennek látszik a rejtjeltáviratok ügyéből kifolyólag. Ez a vélemény túlzott és nem indokolt.” – szólt a válasz. Közölték, hogy a visszatartott távirat utókövetkezményeit elintézték, de a visszatartás súlyos hiba volt. Akárcsak a félretett távirat, amit három napos késéssel továbbított. A tanulságok levonására szólították fel mindkettőjüket: „…amit már nem egyszer nyomatékosan kihangsúlyoztunk, hogy nagyobb figyelemmel kell ellátni a követségi munkát, különösképpen az olyan munkát, amely közvetlenül a követ elvtárs utasítására történik. Az ilyen természetű feladatok elmulasztásáért az elvtársaknak vállalniuk kell a felelősséget. A feladatok nem kellő körültekintéssel való kezelése idehaza is fegyelmi eljárást von maga után” – olvasható a központ írásos válasza.

 

A követ – ismerve felettesei véleményét – közölte Várkonyival, hogy meggondolta magát és ő ad szigorú megrovást neki a két rejtjeltávirat elfelejtéséért, mert nem akarja, hogy a Külügyminisztérium nagy ügyet csináljon a történtekből. A harmadik táviratot egyáltalán nem említette. (Feltehetően rájött, hogy tévedett, de ezt nem ismerte be.) Közölte azt is, hogy a megrovást főnöki vonalon jelenti a KÜM-nek, hogy ne legyen belőle akta, s ne maradjon róla másolat. Végül a Külügyminisztérium értesítést küldött, hogy Várkonyi elvtársat írásbeli megrovásban részesítették, ezt rávezették személyi lapjára is, a döntést követ elvtárs közölni fogja a követség beosztottjai előtt. Az „eltűnt” harmadik rejtjeltáviratról most sem esett szó, de az ügy ezzel lezártnak tekinthető.

 

Nem lezárt viszont Horváth Imre követ és Szedlák Ella követségi tisztviselő szerelmi viszonya, amelyről a rezidentúra szükségesnek tartja jelenteni Budapestre az ÁVH központjába, a VIII/2-b. alosztálynak, hogy:

 

„Szedlák Ella, a londoni magyar követség gazdasági felelőse már régebben panaszkodott Tar Ferenc áv. fhdgy. elvtársnak, aki a követség pártcsoport felelőse volt, hogy követ elvtárs rendszeresen ostromolja szerelmi kérdésekkel és egyre nehezebbé válik számára ennek elhárítása.” [Innen kb. 5 sor törölve az 1953. február 6-i feljegyzésből.]

 

1953. május 11-én a brit külügyminisztérium bekérette a londoni magyar követség ügyvivőjét, és közölte vele, hogy az angol kormány Tar Ferenc attasé visszahívását kéri kémtevékenység miatt. Május 13-án írásbeli jegyzékben közölték: ha a magyar kormány május 20-ig nem hívja vissza nevezettet, akkor nem kívánatos személynek nyilvánítják, egy dossziényi anyag bizonyítja a kémkedést. Konkrétumot azonban nem közöltek.

 

Tar május 16-án elhagyta Angliát. Itthon jelentést tett kiutasításának okairól. A tanulságok ismételten a londoni követség kritikán aluli működési körülményeire mutattak rá. Másfelől azonban az ÁVH felületes, a „csekista éberséget” megcsúfoló parlagi hibáira is.

 

Tar leírja: kihelyezése nem volt alaposan előkészítve, nem kapta meg a megfelelő eligazítást arra vonatkozóan, hogyan legalizálja személyét a KÜM-ben. Sokan tudták, hogy a Hatóságtól jött, s hova tart. Londonban a követségen is pillanatokon belül mindenki számára nyilvánvaló vált, hogy nemcsak egyszerű követségi beosztott, teljesen világos, honnan és milyen feladattal érkezett. Ez nyomban dekonspirációhoz vezetett és megkönnyítette az ellenséges elhárító szervek feldolgozó tevékenységét. Azok beépülése naponta érezhető volt: két angol gépkocsivezető, nyelvtanárok, szakácsnő, nem szólva arról, hogy „…a követség női beosztottai között voltak olyanok, akik erkölcstelen életet éltek, amit angol és más nemzetiségűekkel is folytattak”. Több jel mutatott a technikai beépülésre is: a követségi épületek tatarozása, a telefon-, a villany-, s a különböző szerelők bejárása, szabad mozgása lehetőséget adott rá. Technikai ellenőrzés egyszer sem volt. A budapesti Központból jött hírszerző tisztek sem tudták hitelesen legalizálni diplomáciai futár mivoltukat.

 

Keserűen jelenti, hogy: „A követ elvtárshoz való rossz viszony minden különleges kombinációt feleslegessé tett az angol elhárítás részére ahhoz, hogy engem és a rezidentúra többi tagját is felderítse.” A követség épületével szemben, az utca másik oldalán legtöbbször egy jól öltözött férfi állt, aki a személyi mozgást és a gépkocsiforgalmat figyelte. Ennek ellenére, amikor a követ észrevette egyik este, hogy a rezidens és társa 10 óra után az engedélye nélkül be akar menni a követségre, a kapuban hangosan kiabálva felelősségre vonta őket. A rezidens csendes nyugtatására, „követ elvtárs tudja, hogy fontos munkánk volt”, még hangosabban ordított, azt mondta: „Nem ismerek el semmiféle külön megbízatást, egy van, az én utasításom és azt magának is végre kell hajtani.” Jobban már nem lehetett lebukni az angol elhárítás előtt.

 

A rezidens a követségen nem konspirálhatja eléggé kettős megbízatását, a biztonsági rendszabályok megtartása nélkül a követségre provokációs céllal érkezők könnyen végrehajthatták feladatukat.

 

[„Howard” osztrák származású angol állampolgár, londoni lakos, kereskedelmi ügynök 1952 májusában 100 dollárt hagyott a követségen Várkonyi Péter áv. hadnagy nevén egy borítékban. Az összeget Budapesten fizették ki neki még beszervezése előtt. Tart, mint konzult ismerte, aki 1953 januárjában elfogadott tőle egy levelet, továbbítandó a beszervezőjének gazdasági információként. Ugyanakkor vízumkérelmét is átvette. „Howard” tudta, hogy Tar kapcsolatban van beszervezőjével, aki külügyi tisztviselőként ütötte be.

 

„Malvin” magyar származású angol állampolgár, 72 éves háztartásbeli Londonban, aki 1951-ben vándorolt ki a fiához. Az a múlt évben kiutasította a lakásából, ezért „Malvin” vissza akar térni Magyarországra. Többször is bent járt a konzulátuson és bizalmas információkat adott Tarnak a magyar fasiszta emigrációról. Azt állította, hogy már kivándorlása előtt kapcsolatban állt az ÁVH-val, ezt átadott önéletrajzában is megírta, de itthon nem szerepelt a nyilvántartásban és a hivatkozott osztályok sem tudtak róla. Tar Ferenc mindig meghallgatta, feladattal nem bízta meg, de anyagi nehézségei miatt két alkalommal is adott neki néhány fontot, amit aztán a szociális segélyezés címén tüntetett fel.]

 

Tar áv. főhadnagy itthoni lakóhelyén is dekponspirálódhatott, s erről az angol elhárítás is tudomást szerezhetett. A volt londoni rezidens ezt így jelentette:

 

„Feltétlenül megkönnyítette angol részről ellenőrzésemet az, hogy itthoni lakó környezetemben is dekonspiráltak. Ugyanis, a múlt év folyamán, amikor a Központ részéről Vadász áv. szds. és Nagy Antal áv. hdgy. elvtársak a rezidentúra ellenőrzése céljából kint voltak, visszaérkezésük után Nagy elvtárs elmondta feleségének, hogy Londonban látta a lakásomat. Nagyné a férjétől hallottakat elbeszélte lakó környezetemben, ahol úgy tudták, hogy a Szovjetúnióba mentem. Abban az utcában, ahol a lakásom van, egy angol diplomata is lakik, akinek magyar háztartási alkalmazottja van. Nagy elvtárs is ebben a házban lakott, mint házfelügyelő. Néhányszor egyenruhában is voltam, így lakó környezetemben megtudhatták rólam, hogy áv. fhdgy. vagyok. S erről az angolok is tudomást szerezhettek.”

 

A történtek ellenére, Tar Ferenc áv. főhadnagyot (1915. Bihari Julianna) itthon, 1953. november 7. alkalmából áv. századossá léptették elő. Kinevezési okmányát Dékán István áv. ezredes, belügyminiszter-helyettes írta alá.

 

Tar jelentése nyomán az ÁVH VIII/2-b. alosztálya sürgős intézkedéseket hoz, melyeket Sógor Gyula áv. százados alosztályvezető közöl a rezidentúrával. A végrehajtásban felértékelődik Várkonyi Péter szerepe.

 

Az utasítás szerint a hírszerző feladatokat azonnal le kell állítani, mintegy két-három hónapra felfüggeszteni. Határozottan vissza kell utasítani minden felajánlkozást vagy információs kísérletet, amit ellenséges provokátorok hajthatnak végre. Felül kell vizsgálni a követség biztonsági helyzetét, a behatolási és lehallgatási lehetőségeket, intézkedni kell az esetleg beépült ellenséges ügynökök kiszűrése érdekében. Várkonyi Péter és Szigeti Károly államvédelmi hadnagyoknak ha jelenteni valójuk van, azt külön borítékban adják a követnek, aki a KÜM futárokkal küldi haza a hírszerző központnak. De ha nem a követen keresztül, hanem közvetlenül akarnak üzenetet küldeni, akkor azt a frissen megadott jelszóval és utasítás szerint kell végrehajtani.

 

1953. augusztus 9-én kézzel és ceruzával írt jelentését így fejezi be „Szendrői”:

 

„Futár elvtársak szerint holland és francia lapok azt írják, hogy Horváth elvtárs következő állomáshelye Prága lesz. Ez Horváth elvtárs tudomására is jutott. Amikor megtudta, hogy valahova máshova kell majd mennie követségre, megjegyezte, hogy ha már nem maradhat otthon, akkor miért nem hagyják itt, ahol már megszokott.”

 

Várkonyi értesülése megbízható (már csak azért is, mert több forrásból is tájékozódhat, s egyre bővülnek személyes kapcsolatai a pártközpontban azokkal, akik a külügyeket irányítják, idővel majd feltűnnek köztük KB és PB tagok is), Horváth Imre szeptemberben már prágai nagykövet, Londonba pedig megérkezik Katona János követ.

 

[Katona János (1907-1987) egy suszter fiaként cipész tanonc volt majd bőripari munkás lett. 1925-ben belépett a Bőripari Munkások Szakszervezetébe, ahol 1934-ben alelnökké választották. A Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak 1928-ban lett tagja. 1940-ben a Bőripari Munkások Szövetségének elnöke. 1942-ben tagja a Magyar Történelmi Emlékbizottságnak. 1945-ben a Bőripari Dolgozók Szakszervezetének főtitkára, majd az év végéig Győr megye főispánja. Decemberben Budapest alpolgármesterévé választották. 1947-ben a Nyersbőrbegyűjtő és Elosztó Szövetkezet elnöke, 1948-49-ben a Pestvidéki Bőripari Központ vezérigazgatója. 1949 márciusától dolgozott a Külügyminisztériumban. 1949 októberétől New-yorki, 1952 szeptemberétől stockholmi főkonzul, 1953 szeptemberétől londoni követ, 1957-60 között varsói követ, illetve nagykövet. 1960-tól 64-ig diplomata Kenyában, Ugandában, Tanzániában. 1963-ban a Külügyminisztérium afrikai országokkal foglalkozó területi osztályának vezetője. 1970-ben vonult nyugdíjba.]

 

Októbertől intenzívebb „Szendrői” kapcsolatszervező tevékenysége. Elküldi Budapestre listáját: „A sajtó és kulturális munka során ezeket a kapcsolatokat egyrészt mélyíteni, másrészt szélesíteni lehet. Most csak azt kellene elérnem…, hogy az Angol-Magyar Társasággal is én tartsam a követség részéről a kapcsolatot „Bánki” elvtárs helyett… erre a követ elvtársat még nem tudtam rábeszélni.”

 

1953 november 21-én már azt jelenti, hogy az utóbbi hetekben még fokozottabb mértékben sikerült építeni kapcsolatait polgári és képviselői körökkel. Majd így folytatja:

 

„Ehhez nagy segítséget jelentett az, hogy sikerült a követségen belül a labdarúgó mérkőzésre  (a 6:3-as angol –magyar, London, 1953. november 25.) kapott jegyek szétosztását magamnak megszerezni, s ezen keresztül több jó kapcsolatra tettem szert. Lederer Lajossal, az Observer c. hetilap 40-50 év körüli munkatársával barátságos modorban beszélgettünk. Tanulmányozására majd a következő beszélgetéseimben térek rá, mindenesetre érdekes, hogy megmutatta a Szabad Európa nevű fasiszta rádió szerkesztőjének tiltakozó levelét, melyet Lederer lapja szerkesztőjének írt, tiltakozva Lederernek a magyarországi helyzetet meglehetősen kedvezően bemutató cikke ellen… Lederer többször hangoztatta, hogy lapja három hónap óta politikát változtatott és támogatja Churchill törekvését egy önálló angol politika kialakítására, a Kelettel való jobb kapcsolatok és elsősorban kereskedelem megteremtésére. Lederer azt is hangsúlyozta, hogy ehhez a politikájukhoz segítségre lenne szükségük tőlünk is.”

 

 

Röviddel ezután azonban keserűen jegyzi meg „Szendrői”, hogy „Kétségtelen, labdarúgóink itteni szereplése is sokat javít az angol hivatalos körök hozzánk való viszonyában, s ezt nagyon ki kell most használni a kapcsolatok fokozott szélesítésében. Itt azonban meg szeretném említeni, hogy a követségen dolgozó személyzet kevés és ez egyik legfőbb akadálya munkámnak. Így például nem tudom a várost elhagyni egy napnál tovább, mert rejtjelező vagyok. Ezért nem engedett most követ elvtárs Liverpoolba sem. Ezen kívül még számos olyan belső követségi adminisztratív munkát is kell végezni, ami akadályozza a komoly kapcsolatszerző és építő munkát.”

A tanulmány folytatása ide kattintva érhető el.


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »