Dohogás -Trianon gyásznapja előtt

Dohogás -Trianon gyásznapja előtt

Miből áll egy trianoni emléknap? Ezernyi ostoba beszédből, amelyekben a többnyire felszínes műveltségű polgármesterek és civilszervezetek elnökei – lévén ma mindenki „elnök” Magyarországon – elmondják mekkora aljasság történt 1920. június 4-én, délután fél ötkor.  Azt is elmondják, hogy mi ezt nem érdemeltük meg, mert mi kiálltunk Európáért a történelem minden pillanatában, és azt is elmondják, hogy az oláhok meg a tótok össze-vissza hazudoztak az Ipoly hajózhatóságáról, az ősi dák történelemről – eközben bukaresti ringyók szórakoztatták a békekonferencia résztvevőit… igaz, ezt már nem mondják el a szónokok.  Mint azt sem, hogy Clemenceau gyűlölte csalfa magyar menyét, s ezért volt benne kitörő káröröm, amikor Magyarországot vágóhídra küldték Trianonban…

Igen… beszédek sokasága hangzik el az emléknapon, amely az „összetartozás napjaként” ünnepeltetik manapság – fából vaskarikaként. (Hiszen a holocaust emléknapját sem nevezik az zsidó élet napjának. Mindegy… ez nem az én dolgom.) Hivatalos elnevezés ide vagy oda, én nem tudok nemzeti összetartozásként gondolni erre a napra. Főként akkor nem, amikor sétálok az Apor-lányok feredőjénél, üldögélek a bálványosi Büdösbarlang előtti padon, vagy a mélázom e nyomorú és önsanyargató magyar történelmen a kézdialmási templom várfalának tövében. Nem tudok békével és megnyugvással az „összetartozás napjaként” gondolni június 4-ére. Amikor apró emberkék jöttek velem szemben Udvarhelyen a forradalom után, fehér ruhában, összekulcsolt kézzel, magyarul imádkozva az első szentáldozás előtt, nem az elégedettség, hanem a fájó aggódás vett erőt rajtam… s ez az aggódás azóta csak egyre nő, látva az egymás elleni rosszindulatot, a széthúzást, az önmagunk ellenségeivé válást, a hitetlenséget… magyarán, saját pusztulásunkat.

Igaz, mi valóban összetartozunk… de akik belehaltak… s napjainkig is belehalnak Trianon átkos voltába, azokról nem illenék-e ezen a napon megemlékezni? Nem illenék-e gyászolni az áldozatokat? Hiszen ez nem a befejezett holocaust, hanem egy olyan magyar nemzeti tragédia, amely máig szedi áldozatait, amelynek nincs vége, hiszen a magyargyűlölő „új” főhatalmak, a rabló kapzsiságával tekintenek ránk… s szemrebbenés nélkül hazudják el létünket, történelmünket, emlékeinket. Emiatt, a gyűlölködő, primitív nacionalista magatartás miatt aggódom. Mi lesz azokból az apró emberekből, mi lesz a ma még kínkeservvel működő magyar iskolákkal, mi lesz értékeinkkel, mi lesz Somlyó kolostorával és a ma Futásfalván álló Esztelneki Madonnával, egyre üresedő magyar templominkkal… s ki tud majd száz év múlva arról a csodálatos történelemről, amelyet ezer év alatt – oly sok áldozatot hozva a hazáért és a velünk élő nemzetekért –, megéltünk…

Van azonban egy másik gondolatom is ezen aggódás mellet… a mások okolása helyett. Mit tettünk mi annak érdekében, hogy Trianon megtörténhessék, s mit teszünk mi azért, hogy Trianon átka megszűnjön? Mit teszünk azért, hogy keresztény magyar nemzetünk túlélje a ránk váró borzalmakat? Tudjuk-e egyáltalán, mivel játszadozunk, amikor identitásunkat, szülőföldünket, hitünket, nyelvünket feladjuk a jólétért, a jobb megélhetésért, s csupán vendégként látogatunk haza Erdélybe, a Felvidékre, Kárpátaljára, s déli vidékeinkre… hogy a templomban – ahol még lehet – elénekeljük önmagunkat sajnálva és könnyeinkkel küzdve a régi himnuszokat, majd gyorsan visszatérjünk a kényelembe, a bőségbe… Nem szemrehányás ez, hanem figyelemfelhívás. Hiszen gyermeket nem vállalunk, hogy szaporodjék a nemzet, csak hőbörgünk, gyűlölködünk, „mindent vissza” kiáltjuk, s társaságban beszélünk ostobaságokat, hogy később a megszállók foglyai lehessünk. Ostoba hősök…

E napon eszembe jut, hogy minden hiányzik belőlünk, ami megoldást jelentene…  – hiányzik a bölcsesség, a ravaszság, az önbizalom, a meggondolt, de határozott magatartás ellenségeinkkel szemben. Hiányzik a gyermekvállalási kedv, a felelősség a hazáért, azaz, a hazaszeretet… a hit, az önvizsgálat, a bűnbánat… az őszinteség Isten és emberek felé… mert ma már csak szerepet játszunk, mesterkélt beszédeket tartva, s divatból vonatra ülve, ha éppen valahol búcsú van egykor volt hazánkban, hogy egy évre aztán ismét rálegyinthessünk a jelenre és a jövőre… Persze vannak kivételek.

Trianon ma is erőteljesen működik Brüsszelben, az utódállamokban, Magyarországon… és mindenütt, ahol a liberalizmus, a keresztényellenesség mérge gyilkolja a lelkeket és az emberi értelmet. Mert még mindig félnek a haldokló magyarságtól, a hitevesztettek kereszténységétől, a hadsereg nélküli revizionizmustól, a pár emberben élő irredentizmustól, a széthúzó nemzet összetartásától, a hazaárulókkal teli ország kémeitől. Ezért a liberális Európai vezetés azt is bocsánatos bűnnek tudná, ha a magyarságot egy szálig kiirtaná valami jótét lélek. Nem véletlen, hogy erről a nemzetpusztításról nem lehet hallani. Nincs szó róla az iskolák többségében, miközben a nyolcadikosok egy év alatt szinte az összes holocaust filmet megnézik… Nem hasonlítgatni akarom a nemzetek gyászának súlyát… de fáj és felháborít, amikor ezen a napon nem kérnek bocsánatot azok, akiken múlott Trianon, felháborít, hogy a másik sokat szenvedett nemzet (vagy vallási közösség?) nem határolódik el azon tagjainak véleményétől és általában azoktól, akik nemzetünket ócsárolják, s Trianont jogosnak vélik, és ezt fennen hirdetik is. Fáj és bosszant, amikor arról hallok, hogy egy megyéspüspök Magyarországon, a tíz éve felszentel trianoni emléktábla, templom falától való leszerelését követeli a falusi polgármestertől… Fáj és felháborít, hogy a liberális szemlélettől és politikusoktól félve, vagy azt/őket támogatva tilos megemlékezni nemzetünk civil és egyházi hőseiről, áldozatairól, hogy pályázatokon lehetetlen ilyen projekttel nyerni, ha nemzeti ügyekben akar kutatást végezni valaki. Fájdalom, hogy civilszervezetek, szerzetesrendek tiltják le, a kommunisták miatt szenvedett emberek éltét bemutató műveket… – kutatásokat, hogy egy katolikus egyházi iskolában a hittanár felháborodik, ha a gyermek a Magyarok Nagyasszonyát említi, mondván: – Ezt a hülyeséget felejtsék el! Nincs több közünk Máriához, mint a többi népnek… (a Szent Istváni felajánlás mit sem számít!).

A nemzetegyesítés is csupán jól hangzó szlogen… hiszen csak azt jeleni, hogy pénzzel támogatjuk az ismerősök által ajánlott projekteket, de mégsem adunk elegendő pénzt egy-egy projekt teljes befejezéséhez(!) a határon túlra, s nem odaadjuk a pénzeket, ahol a legnagyobb szükség volna rá, ahol összedől a templom, noha volna még templomba járó magyar… Ehelyett, nem-keresztény temetőkre adunk milliárdokat… nincs kulturális, vallási kapcsolódás, és valamiféle buta felsőbbrendűséget vélek  kiülni ki az átadási ünnepségen az adományozó arcára, amikor budapesti kormánytámogatással megvalósul egy-egy felújítás, építkezés. Fáj és felháborító, hogy kormány-, vagy államfői szinten nem vettünk részt a 20. század egyik legnagyobb – Márton Áronhoz, Zadravecz Istvánhoz vagy éppen Mindszentyhez mérhető –, hős püspökének nagyváradi temetésén, s nem is közvetítjük azt a Tv-n keresztül… mert túl magyar volt, túl alázatos, túl keresztény, s még példát mutathatna mindnyájunknak. Igaz, csak katolikus volt, Nobel-díj nélkül… Gyalázatos dolog!

Folytathatnám hosszú oldalakon keresztül mindazt, amit mi magunk, mint magánszemélyek, mint civilszervezetek, mint állami gépezet követünk el magunk ellen, Trianon tökéletesítésére. De nem teszem, Tompa Mihály-i meggondolásból: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten, / Megútálni is kénytelen legyen!”

Csak egyetlen reménysugár világítja be lelkem feketén gyászoló bugyrait… A Székelyföld keresztény népe. Amikor a somlyói ferences templomban a pálos szerzetes olyan tömeg előtt prédikál, hogy egy tűt is nehéz volna leejteni. Ez az a hit, amiről Trianon gyásznapján minden magyar templomban és civil ünnepségen, őszintén kellene beszélni… mert a hit az, ami egyetlen reménye maradt magyar nemzetünknek. Minden másról fölösleges beszélnünk, mert minden más, csak üres, ostoba fecsegés, parttalan önmutogatás… – Trianon gyásznapján.

Egy régi himnusz jár a fejemben napok óta, amelynek refrénjével fejezem be „ünnepi” gondolataimat: „Vigyázz reánk Édesanyánk, Magyarország Királyné Asszonya!”

Stoffán György

The post Dohogás -Trianon gyásznapja előtt appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »