Dohogás -Trianon gyásznapja előtt

Miből áll egy trianoni emléknap? Ezernyi ostoba beszédből, amelyekben a többnyire felszínes műveltségű polgármesterek és civilszervezetek elnökei – lévén ma mindenki „elnök” Magyarországon – elmondják mekkora aljasság történt 1920. június 4-én, délután fél ötkor.

 

(…)

 

Igen… beszédek sokasága hangzik el az emléknapon, amely az „összetartozás napjaként” ünnepeltetik manapság – fából vaskarikaként. (Hiszen a holocaust emléknapját sem nevezik az zsidó élet napjának. Mindegy… ez nem az én dolgom.) Hivatalos elnevezés ide vagy oda, én nem tudok nemzeti összetartozásként gondolni erre a napra.

 

(…)

 

Nem tudok békével és megnyugvással az „összetartozás napjaként” gondolni június 4-ére. (…) az aggódás (…) csak egyre nő, látva az egymás elleni rosszindulatot, a széthúzást, az önmagunk ellenségeivé válást, a hitetlenséget… magyarán, saját pusztulásunkat.

 

Igaz, mi valóban összetartozunk… de akik belehaltak… s napjainkig is belehalnak Trianon átkos voltába, azokról nem illenék-e ezen a napon megemlékezni? Nem illenék-e gyászolni az áldozatokat? Hiszen ez nem befejezett holocaust, hanem egy olyan nemzeti tragédia, amely máig szedi áldozatait, amelynek nincs vége, hiszen a magyargyűlölő „új” főhatalmak, a rablóbanda kapzsiságával tekintenek ránk… s szemrebbenés nélkül hazudják el létünket, történelmünket, emlékeinket.

 

Emiatt, a gyűlölködő, primitív magatartás miatt aggódom. (…)

 

Van azonban egy másik gondolatom is ezen aggódás mellet… s a mások okolása helyett. Mit tettünk mi annak érdekében, hogy Trianon megtörténhessék, s mit teszünk mi azért, hogy Trianon átka megszűnjön? Mit teszünk azért, hogy keresztény magyar nemzetünk túlélje a ránk váró borzalmakat?

 

Tudjuk-e egyáltalán, mivel játszadozunk, amikor identitásunkat, szülőföldünket, hitünket, nyelvünket feladjuk a jólétért, a jobb megélhetésért, sorba állunk abortuszra várva, s csupán szánakozó vendégként látogatunk haza Erdélybe, a Felvidékre, Kárpátaljára, s déli vidékeinkre… hogy a templomban – ahol még lehet – elénekeljük önmagunkat sajnálva és könnyeinkkel küzdve a régi himnuszokat, majd gyorsan visszatérjünk a kényelembe, a bőségbe… pedig ma már senkit nem üldöznek, s haza lehetne menni! Nem szemrehányás ez, hanem figyelemfelhívás.

 

(…)

 

E napon eszembe jut, hogy minden hiányzik belőlünk, ami megoldást jelentene:  – hiányzik a bölcsesség, a ravaszság, az önbizalom, a meggondolt, de határozott magatartás ellenségeinkkel szemben. Hiányzik a gyermekvállalási kedv, a felelősség a hazáért, azaz, a hazaszeretet… a hit, az önvizsgálat, a bűnbánat… az őszinteség Isten és emberek felé… mert ma már csak szerepet játszunk, mesterkélt beszédeket tartva, s divatból vonatra ülve, ha éppen valahol búcsú van egykor volt hazánkban, hogy egy évre aztán ismét rálegyinthessünk a jelenre és a jövőre… Persze vannak kivételek.

 

(…)

 

Még mindig félnek a haldokló magyarságtól, a hitevesztettek kereszténységétől, a hadsereg nélküli revizionizmustól, a pár emberben élő irredentizmustól, a széthúzó nemzet összetartásától, a hazaárulókkal teli ország kémeitől. Ezért a liberális Európai vezetés azt is bocsánatos bűnnek tudná, ha a magyarságot egy szálig kiirtaná valami jótét lélek. Nem véletlen, hogy erről a nemzetpusztításról nem lehet hallani. Nincs szó róla az iskolák többségében, miközben a nyolcadikosok egy év alatt szinte az összes holocaust filmet megnézik… Nem hasonlítgatni akarom a nemzetek gyászának súlyát… de fáj és felháborít, amikor ezen a napon nem kérnek bocsánatot azok, akiken múlott Trianon…

 

(…)

 

A nemzetegyesítés is csupán jól hangzó szlogen… hiszen csak azt jeleni, hogy pénzzel támogatjuk az ismerősök által ajánlott projekteket, de mégsem adunk elegendő pénzt egy-egy projekt teljes befejezéséhez(!) a határon túlra, s nem odaadjuk a pénzeket, ahol a legnagyobb szükség volna rá, ahol összedől a templom, noha volna még templomba járó magyar… Ehelyett, nem-keresztény temetőkre adunk milliárdokat…nincs kulturális, vallási kapcsolódás, és valamiféle buta felsőbbrendűséget vélek kiülni az átadási ünnepségen az adományozó arcára, amikor budapesti kormánytámogatással megvalósul egy-egy felújítás, építkezés.

 

(…)

 

Csak egyetlen reménysugár világítja be lelkem feketén gyászoló bugyrait… A Székelyföld keresztény népe. Amikor a somlyói ferences templomban a pálos szerzetes olyan tömeg előtt prédikál, hogy egy tűt is nehéz volna leejteni. Ez az a hit, amiről Trianon gyásznapján minden magyar templomban és civil ünnepségen, őszintén kellene beszélni… mert a hit az, ami egyetlen reménye maradt magyar nemzetünknek. Minden másról fölösleges beszélnünk, mert minden más, csak üres, ostoba fecsegés, parttalan önmutogatás… – Trianon gyásznapján.

 

Egy régi himnusz jár a fejemben napok óta, amelynek refrénjével fejezem be „ünnepi” gondolataimat: „Vigyázz reánk Édesanyánk, Magyarország Királyné Asszonya!”

 

Polgárportál.hu – Stoffán György: Dohogás – Trianon gyásznapja előtt


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »