Dobszay Károly: A Horthy-kultusz margójára – egy levélváltás és egyéb furcsaságok

Az utóbbi évek neohorthysta túldimenzionálásából a fogadatlan prókátorok rendszerint elfelejtenek megemlíteni néhány mozzanatot a volt kormányzóval kapcsolatban, ami esetleg zavarhatná Horthy Miklós feddhetetlenségét, vagy a magyarság érdekében kifejtett dicsőséges tevékenységét. Az is szerfölött furcsa, hogy a magát előszeretettel nemzeti oldalnak nevező széplelkek Horthy fő érdemei közül első helyen mindig a zsidóság érdekében kifejtett tevékenységét említik, de egy szót sem vesztegetnek arra, hogy a kormányzó mit tett vagy mit mulasztott el a magyarság érdekében. Az elvakult Horthy-imádók már-már odáig mennek, hogy a kormányzóból amolyan antifasiszta ellenállót fabrikáljanak, aki, főleg a háború utolsó szakaszában megpróbált mindent a német túlerővel szemben, de végül a sikertelen kiugrási kísérlettel sajnos maga is a nácik áldozatává vált az egyenlőtlen küzdelemben.

Ha Horthyra valami jellemző volt, akkor legfőképpen a helyzetnek megfelelő állandó lavírozása, ami különösen a háború után és az emigrációs éveiben követhető nyomon. Mindent megpróbált annak érdekében, hogy magától bárminemű felelősséget elhárítson, aminek következtében legtöbbször saját magával is ellentmondásba keveredett. Magyarul, enyhén szólva cserbenhagyta az emlékezőképessége, vagy, nyersebben fogalmazva – mondjuk ki végre – egyszerűen hazudott. Méghozzá bután hazudott.

Semmi nyomát nem találjuk annak, hogy egyetlen könnyet ejtett volna a háború után a róla elnevezett korszaknak a judeobolsevista csőcselék által kivégzett, bebörtönzött vagy száműzött számtalan vezető személyiségéért, korábbi miniszterelnökeiért, Imrédy Béláért és Bárdossy Lászlóért, hős katonáiért, Szombathelyi Ferencért vagy Jány Gusztávért és a többiekért, mintha neki az égvilágon semmi, de semmi köze nem lett volna mondjuk Magyarország háborúba sodródásához és a háborús évekhez. Ehelyett mindig csak azt hangoztatta, hogy mennyire utálta Hitlert, mennyire ellene volt a németek expanziós politikájának. Közben pedig németországi látogatásai alkalmával kimondottan hízelgett határtalan hiúságának az a pompa, amivel „Európa első antibolsevista államfőjét” fogadták.

Országgyarapítóként ünnepeltette magát, holott a németek és olaszok hathatós segítsége nélkül még egy négyzetmétert sem tudott volna visszaszerezni a Trianonban elrabolt országrészekből. Azzal dicsekszik, hogy már 1943-ban szándékában állt kiugrani a háborúból, mert meggyőződése volt, hogy rossz oldalon áll. Ha ő mindent előre látott, akkor mi értelme volt további áldozatoknak, mi értelme volt az ő szemszögéből nézve, hogy pl. 1944. március 19. után is hivatalában maradt? Erre csak egy válasz lehetséges, az, hogy vagy gyáva volt, vagy pedig nem mond igazat. Sokan számon kérik tőle, hogy a német megszállás után miért nem mondott le, vagy miért nem ment száműzetésbe, mert csak így lenne hihető és hiteles, amit mond. Egyrészt azt állítja, hogy a megszállás után már nem volt semmi beleszólása a dolgok menetébe, pl. a zsidók deportálásába, másrészt azzal dicsekszik, hogy ő állította le a deportációt. Ez totális ellentmondás.

Horthyt csak egy dolog érdekelte kimondottan: a saját pereputtyának (na meg a kártyapartnereinek!) sorsa és jövője.

Az 1953-ban megjelent emlékiratainak bizonyos részeit nyugodtan hasonlíthatjuk egy Münchhausen báró kalandjaira emlékeztető mesedélutánhoz. Ennek is csúcspontja az a „vallomása”, hogy 1944. március 17-18-án, a Hitlernél tett látogatása alkalmával eltökélt szándéka volt, hogy lelövi a Führert. Aztán az utolsó pillanatban mégis letett szándékáról, mert úgymond „a bíráskodás joga magasabb Lényt illetett meg”.

Aztán változtak az idők, fordult a világ kereke, kitört a hidegháború Nyugat és a Szovjetunió között és Horthy is elérkezettnek látta az időt, hogy kicsit újra csiszoljon életrajzán.

Az alábbiakban bemutatunk egy szinte teljesen ismeretlen levélváltást, ami talán nem véletlenül maradt ki a Horthy-kultusz művelőinek legújabb kori irományaiból, de csodálatos módon a balliberális oldal is valahogy elfelejti megemlíteni. A volt kormányzó portugáliai emigrációjából 1954. november elején hirtelen fontosnak látta, hogy levelet írjon Konrad Adenauernek, a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárjának. Íme a levél magyar fordítása:

Estoril, 1954. november. 3.

Nagyméltóságú
Dr. Adenauer úrnak,
a Német Szövetségi Köztársaság Kancellárja
Bonn/Rhein

Kegyelmes Uram!
Mélyen tisztelt Szövetségi Kancellár Úr!

Az utóbbi időben – államférfiak és diplomaták, "visszaemlékezéseivel" kapcsolatosan – vélemények és nyilatkozatok hangzottak el Magyarországnak az utolsó világháborúban, különösen az 1944. évben tanúsított magatartását illetően, melyeket nem hagyhatok szó nélkül.

Mint Magyarország kormányzója tanúsíthatom, hogy azok a bizonyos oldalakról terjesztett hírek, melyek szerint Magyarország 1944-ben a fegyverszünettel kapcsolatosan hajlandó lett volna Németországot hátba támadni, merő kitalálások.

Magyarország 1944 őszén valóban elérkezett ellenálló erejének végéhez. Nem voltunk már képesek, különösen az óriási túlerővel szemben, tovább harcolni. Ez öngyilkosság lett volna, annál is inkább, mivel ebben az időben valamennyi szövetséges Hitler Németországát már cserbenhagyta, mi több, magában Németországban is az a vélemény alakult ki, hogy az immár régóta elveszített háborút be kell fejezni. A magyar népet, mely a keserű végig kitartott német szövetségese mellett, a legrosszabbtól megkímélendő, 1944 őszén számomra már nem maradt más hátra, mint fegyverszünetet kérni.

Az akkori fegyverszüneti tárgyalásokon Szovjetoroszország követelte, hogy az addigi szövetségesek, tehát Magyarország is, fegyverrel támadjanak Németország ellen.

Én magam és velem együtt politikai és katonai tanácsadóim, mindig megtagadtuk – mivel Németország és Magyarország mindenkor fegyvertársak voltak – ennek a szovjet követelésnek teljesítését, noha emiatt a tárgyalások meghiúsulással fenyegettek, és ezért végül is csupán egy előzetes fegyverszünet volt megköthető.

Magyarországon soha senki sem gondolt arra, hogy orosz parancsra, szovjet utasításra Németországnak háborút üzenjen. Ez egyszerűen elképzelhetetlen volt: Magyarország ezeréves történelmének egyetlen pillanatában sem követett el árulást, vagy szegte meg adott szavát.

Amennyiben Önt, Szövetségi Kancellár Úr, e kérdés közelebbről érdekelné, a Szövetségi Köztársaság és Ausztria területére illetékes Magyar Menekültügyi Iroda vezetője, Hennyey Gusztáv vezérezredes és utolsó külügyminiszterem, aki mindvégig hű maradt hozzám, akiben teljesen megbízom, és aki az Ön külügyi és menekültügyi hivatalaival már szoros érintkezésben áll, kívánságára készséggel szolgálhat további felvilágosításokkal. (Címe: München 22, Widenmayerstrasse 49/III.)

Nagyméltóságod Németország jövőjének kialakítására irányuló erőfeszítéseit a legmelegebb rokonszenvvel és legjobb kívánságokkal kísérem.

Kérem, fogadja legszívélyesebb üdvözletemet,

őszinte tisztelettel:

Horthy tengernagy s. k.

Horthy, aki ekkor úgymond már politikai hullának számított, és levelének megírásakor már 10 éve visszavonult mindenféle politikai tevékenységtől, arról próbálja meggyőzni a kancellárt, hogy a Szovjetunióval aláírt előzetes fegyverszünet nem tartalmazta a Németországnak szóló hadüzenetet. Egyszerűen „megtagadtuk ennek a szovjet követelésnek teljesítését” – írja a volt magyar államfő. Csakhogy ez nem felel meg a valóságnak, mert a kapcsolatok megszüntetése a náci Németországgal és a hadüzenet megküldése a feltételek között az egyik legfőbb szovjet követelés volt. Két eset lehetséges: az agg Horthyt megcsalta emlékezete, vagy nem mond igazat – finoman szólva.

A német elhárításnak már 1944. októberében biztos ismeretei voltak a tervezett fegyverszüneti egyezmény tartalmáról, és azt is tudták, hogy Horthy és klikkje bizony nem tagadta meg a szovjetek legfőbb követelését, hanem hajlandó lett volna azt teljesíteni. De a németek azt is tudták, hogy a magyar hadsereg vezetősége az árulók kivételével nem lesz hajlandó teljesíteni ezt a kormányzói parancsot, ahogy az október 15-én be is bizonyosodott.

C. A. Macartney professzornak (és másoknak is) már 1946-tól birtokában volt a Budai Vár és Moszkva közötti számjeltáviratok pontos szövege. Horthy 1953-ban megjelent Emlékiratainak hatására a müncheni Hungária és egyéb emigrációs lapokban 1953-ban, de főleg 1954-ben többen, köztük neves egykori magyar katonatisztek, kemény kritikával illették a volt kormányzót, amiért visszaemlékezéseiben egy valódi mesekönyvet publikált. Ezt egy privát levélben szóvá is tette Hennyey Gusztávnak, volt külügyminiszterének. És talán ez késztette arra, hogy említett, Adenauerhez címzett levelét megírja.

Ami Adenauernek írt levelét illeti, abban mindössze két mondat van, ami megállja a helyét:

Az egyik, hogy merő kitalálás az, hogy Magyarország 1944-ben hajlandó lett volna Németországot hátba támadni. Azt, hogy Magyarország erre nem volt hajlandó, bebizonyította – még kormányzójával szemben is.

A másik:

„Magyarország ezeréves történelmének egyetlen pillanatában sem követett el árulást, vagy szegte meg adott szavát.” – Ez ma is fennáll, de semmi esetre sem Horthy kormányzón múlt, hogy ezt még 1944. október 15-e után is leírhatta.

Ezért is elmebetegség vagy tudatzavar, ha manapság úgynevezett neohorthysta széplelkek (is) ünneplik a Kitörés évfordulóját, aminek Horthy Miklós tevékenységéhez aztán az égvilágon semmi köze nem volt.

Ahogy Major Tibor írja a Szittyakürt hasábjain 2001-ben:

1944. október 15. rég várt folyamatot robbantott ki, és ez a folyamat nem zárult le se a vértanú Szálasi Ferenc akasztófáján, se a szovjet invázióval, a zsidó-kommunista diktatúrával, sem pedig az idő múlásával. Minden cifra vagy tüskés kulissza alatt él, mozog, lüktet, bontakozik a Magyar Sors. A mai nemzedékek is, a következők is csak kettőt tehetnek hozzá: javíthatják, vagy ronthatják. Tisztánlátás, becsület és felelősség kérdése. 1944. október 15-nek történelmi gyökerekig való elemzése segítheti az embert mind háromhoz. A nagy világégésben és országdúlásban, az erők kegyetlen próbáján egyedül a Hungarista Mozgalom állt sziklaszilárdan. A Horthy-rendszer összeroppant, a "kiugrási kísérletben” a partizán szellemű baloldali erők, a megalkuvást, a meghódolást suttogták az emberek fülébe, amikor a vörös horda, gyilkolva, pusztítva, nőket gyalázva és betegségeket terjesztve nyomult előre. A nemzet a döntő pillanatban felismerte a végveszélyt, és szembe akart szállni vele. Ez október 15-ének története. Minden más csak önmentegetőzés, politikai szócsavarás és hitványságok takargatása. 1944. október 15-én az ősi föld került veszélybe. Mert erről volt szó e napon és semmi többről. Nem egy hatalomra törő párt puccsa, nem idegen hatalmak érdekeinek szolgálata ez a nap, hanem a végveszély tudatára ébredt nemzet élni akarásának utolsó fellobbanása…

Mindezt nem csak azért kell elmondanunk, mert az összeroppant Horthy-rendszer és a megbukott kommunista diktatúra egykori vezetői éppúgy, mint a zsidó-bolsevizmus kiebrudalt támogatói, a Vörös Hadsereg szálláscsinálói, még mindig a több évtizedes hazugságaik ösvényeit járják. Ma is azzal kérkednek, hogy hány zsidót mentettek meg, de arról hallgatnak, hogy hány magyar pusztult el miattuk. Ők még mindig a krematóriumokban elégetett zsidó hullák felett sírnak, de elfelejtették a foszforos bombák pokoli tüzében elevenen megégett asszonyokat és gyermekeket. Kegyetlenségnek és náci barbarizmusnak tartják a partizánok kivégzését, de hősi ellenállónak az árulókat, szabotálókat, a katonaszökevényeket, és a partizánok orgyilkosságait.

Budapest lakosságának és a védő seregnek csodálatos hősiessége új Nándorfehérvárt jelent történelmünkben.

És, hogy levelében Horthy nem mond igazat, Adenauer is pontosan tudta! Ezért csak bő három hónap múlva méltatta válaszra, amiben értékesnek tekinti Magyarország akkori magatartását, és megnyugvással veszi tudomásul. Mást nem tartalmaz e rövid levélke, amely a diplomáciai protokoll szabályait betartva készült, de láthatóan merő formaságból. Adenauernak ekkor fontosabb teendői akadtak. Bár közismert, hogy Horthyval ellentétben világéletében elutasította a nácizmust, 1955-ben remek diplomáciai érzékkel elérte, hogy az utolsó német hadifoglyok is hazatérhessenek a Szovjetunióból, ami népszerűségét nagyban növelte. Íme a válasza:

Főméltóságú
Horthy Miklós tengernagy úrnak,
Estoril
Rua Melo e Souza 19.

SZÖVETSÉGI KANCELLÁR
ÉS KÜLÜGYMINISZTER

Bonn, 1955. február 10.

Főméltóságú uram,

szívélyes köszönetemet fejezem ki 1954. november 3-i megtisztelő soraiért. Nyilatkozatát a Német Birodalommal szemben 1944-ben tanúsított magatartásáról nagyon értékesnek tekintem. Megnyugvással vettem tudomásul, hogy Ön, Tengernagy Úr, visszautasította annak idején a Szovjetuniónak azt a fegyverszüneti követelését, hogy Magyarország üzenjen hadat a Német Birodalomnak.

Személyes jólétére és a magyar nép jövőjére irányuló legjobb kívánságaim kifejezésével maradok
őszinte tisztelő híve

Adenauer s. k.

(Megjegyzés: A Horthy és Adenauer közti levélváltás csak 8 év múlva, 1962-ben került először nyilvánosságra, amikor Hennyei Gusztáv volt külügyminiszter a Wehrwissentschaftliche Rundschauban közzétette visszaemlékezéseit, és ehhez függelékként csatolta a levélváltást. Hennyei munkájának kimutatható célja annak bizonyítása, amit Horthy levelében állít: soha nem volt szándékában a német szövetséges megtámadása. 1965-ben megjelent ez a munka magyarul is, a két levél magyar fordításával – Hennyey Gusztáv: Magyar erőfeszítések a második világháború befejezésére. Széchenyi Kör kiadása, Bonn 1965. Macartney professzor már az 1957-ben kiadott October fifteenth c. könyvében is helyreteszi a dolgokat, de 1966-ban a számjeltáviratok és megegyezések pontos és részletes nyilvánosságra hozatalával csak még jobban alátámasztja, hogy Horthyék – állításával szöges ellentétben – nem tagadták meg a szovjetek követelését. Sőt, eredetileg az október 15-én felolvasásra került proklamációjában is benne volt a hadüzenet a németeknek, de ezt Lakatos Géza miniszterelnök kérésére az utolsó pillanatban kivették a rádióban felolvasott szövegből, mert érezték, hogy a többség ezzel nem fog egyetérteni. – A Viertelsjahrhefte für Zeitgeschichte, 1966. Heft 1. letölthető ide kattintva, a bizonyító rész a mellékelt folyóirat 79-től 103. oldaláig található [nem a PDF számozás, hanem a lap eredeti oldalszámai szerint].)

Felhasznált források:

Horthy Miklós: Emlékirataim (Buenos Aires, 1953)
Nikolaus von Horthy: Ein Leben für Ungarn (Athenäum Verlag Bonn, 1953.)
(Gróf Teleky Géza: A moszkvai fegyverszüneti tárgyalások (Hírünk a világban c. lap. Washington, 1953. jan-ápr. szám.)
General Gustav Hennyey: Ungarns Weg aus dem Zweiten Weltkrieg (Wehrwissenschaftliche Rundschau (1962. december)
Prof. C. A. Macartney: October fifteenth, A History of Modern Hungary 1929-1945 (Edinburgh University Press Ltd, 1957.)
Prof. C. A. Macartney: Ungarns Weg aus dem Zweiten Weltkrieg (Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte, 1966., Heft 1. München, 79-103 oldal, Institut für Zeitgeschichte München)
Gustav Henney: Ungarns Schichsal zwischen Ost und West – Lebenserrinerungen. (Von Hase & Koehler Verlag Mainz 1975.)

***

Végül két „apróságról”, amit valahogy szintén elfelejtenek megemlíteni.

Vattay Antal (1891-1966) egykori altábornagy, aki a kormányzó legszűkebb köréhez tartozott, és 1944. október 15. után együtt volt vele németországi védőőrizetében is, 1990-ben kiadott naplójában (Vattay Antal naplója 1944-1945, Zrínyi Kiadó) megemlíti, hogy Horthy 1944. november elején – immár bajorországi fogságából – levélben fordult Reményi-Schneller Lajoshoz, a Szálasi-kormány pénzügyminiszteréhez, amelyben kéri kormányzói javadalmazásának kiutalását. Arról azonban Vattay nem ad további felvilágosítást, hogy mi lett ennek a kérésnek a további sorsa.

Erről Temesváry László számolt be, aki Szálasi idején a Magyar Nemzeti Bank elnöki posztját töltötte be, és ezért természetesen őt is kiadták Himler Márton fejvadászainak a Péter Gábor nevével fémjelzett „magyar” hatóságoknak. A népbíróság életfogytiglani fegyházra ítélte, és Fiala Ferenchez hasonlóan 1956-ban szabadságharcos ifjak szabadították ki börtönéből, minekutána Nyugatra sikerült szöknie. Már az emigrációban számolt be arról, hogy bizonyos ideig a Markó utcai fegyházban egy cellában tartózkodott Reményi-Schneller Lajossal, aki egy beszélgetés alkalmával, amelynek témája a nemzetvezető fizetése volt, elmondta, hogy mikor megmutatta Szálasinak Horthy levelét, ő a rá jellemző puritánságával azonnal utasította, hogy a nemzetvezetői fizetését utalja át egyenesen Horthynak, mert abból ő egy fillért sem kíván felvenni.

Gömbös Ernőnek, Szálasi egykori szárnysegédjének az 1980-as években birtokában volt Temesváry Lászlónak egy levele, amelyben beszámol erről az esetről. Gömbös Ernő egész emigrációs hagyatékát a kilencvenes évek elején, nem sokkal halála előtt Szakály Sándor segítségével hazaszállították Ausztriából, és jelenleg a Hadtörténeti Múzeumban van elhelyezve.

Volt aztán a Horthy család emigrációs történetében még egy hétpecsétes titokként kezelt dolog, amiről nem tudott szinte senki, amiről nem beszéltek az emberek. És ez a titok még a nyolcvanas évek közepén is titoknak számított.

A Fiala Ferenc által szerkesztett Új Hídfő című emigrációs lap 1985. októberi számában a Horthy családról közöl egy írást, amelyben a következő mondat is szerepel:

Portugáliai önkéntes száműzetésében sorsa jottányival sem volt különb, mint bármelyik menekültté.

Ez a téves megállapítás abból fakadt, hogy Horthy egész emigrációja alatt abban a hamis látszatban próbált tetszelegni, hogy ő, a volt kormányzó, ugyanúgy nélkülöz és szenved, mint a háború utáni magyar menekültek túlnyomó része. Bizonyos korabeli emigrációs magyar nyelvű újságokban rendszeresen jelentek meg felhívások, hogy ki-ki a maga módján, lehetőségei szerint próbálja meg anyagilag támogatni a kormányzó urat, hogy valamelyest enyhíteni tudja mostoha életkörülményeit.

Ezzel szemben a titokban tartott igazság nem volt más, minthogy Horthyról és családjáról bőségesen gondoskodtak egykori barátai és kártyapartnerei, és nem kellett nélkülözniük semmit. Az Egyesült Államok egykori magyarországi nagykövete és egyben Horthy nagy barátja, John Flournoy Montgomery szervezte meg a nagy segélyakciót, amelyhez csatlakoztak a Horthy-korszak legjelentősebb zsidó nagytőkései, gyárosai, akik az 1944-es deportálások idején csodálatos módon, SS-kísérettel elhagyhatták Magyarországot, és immár nyugati országokban telepedtek le. (Az ő történetük szintén megérne egy misét!)

Csak Horthy 1993-as magyarországi újratemetése után kezdtek szállingózni a hírek arról, hogy hol és miként is élt valójában a volt kormányzó az emigrációban, és kik voltak a nagylelkű támogatói.

Még Fiala Ferenc sem tudta az igazságot, aki pedig kitűnő kapcsolatokkal rendelkezett a nyugati országokban élő magyarsággal.

Újabban napvilágra került fényképek bizonyítják (pl. a Múlt-kor Történelmi Magazin, 2012 téli száma) hogy a Horthy-család Portugáliában is nyugodtan folytathatta korábbi megszokott arisztokratikus életmódját, de a szerencsétlen alattvalókat mindenképpen abban a hitben kellett tartani, hogy ő együtt szenved a népével.

A Horthy-unoka pedig, az egykori kormányzó-helyettes fia, akiből egyesek még magyar királyt is szerettek volna csinálni, ma már hithű muzulmán, aki a Sharif Horthy névre hallgat, és tavaly, egy a Mandinernek adott interjúban kijelentette, azt sem bánná, ha Magyarországon mindenki muzulmán lenne…

Valahogy furcsa egy nép vagyunk. 1945 után hirtelen mindenki partizán lett. Mikor megalakult a Partizánszövetség, látva a jelentkezők magas számát, még a jóságos Rákosi elvtárs is megjegyezte, ha ennyi partizán lett volna a valóságban, akkor nem lett volna szükség a felszabadító Vörös Hadseregre.

Aztán 1989-90 körül hirtelen mindenki ’56-os lett. Annyi szabadságharcos szaladgált ebben az országban, hogy ha ’56-ban valóban ennyi lett volna, hát az oroszokat is az Uralig kergetjük. Utána nem sokkal meg mindenkiből vitéz vagy lovag lett, talán Horthy idejében nem voltak ennyien. Most meg egy ideje mindenki zsidómentőnek adja ki magát, mert most ez a legújabb divat.

A történelemhamisítások, hazugságok szinte már mindent behálózó és kibogozhatatlan vadonjaiban nem csoda, ha korunk embere már teljesen összezavarodik és eltéved.

Éppen ideje lenne, ha végre a valós történelmünket is megismerhetnénk…

Dobszay Károly – Kuruc.info


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »