De mi is valójában a kocsma? Nyíregyházán kiderül

De mi is valójában a kocsma? Nyíregyházán kiderül

Nyíregyházán kissé túlmagyarázták Bohumil Hrabal művét, és néha látványosan szentimentálissá válik az előadás, amely a XX. század alapdilemmáit villantja fel. A minőség elenyészik, helyét az eltömegesedés veszi át. Bohumil Hrabal kisregényének ez a legfrissebb színpadi adaptációja. A rendező a cseh Ivo Krobot, aki számos Hrabal-művet állított már színpadra.

Mi a kocsma? Hogy pontosan mi is, azt nehezen tudnám megmondani; talán körülírni lehetne csupán, vagy annak megállapítására szorítkozni, milyen hasonló rokon tereket találhatunk jellemzésére. Az biztos, ha szerencsénk van, ölelő közegében csendben megbújhatunk, akár egy gyógyvízzel telt, boltíves párakeretbe foglalt medence félhomályában, vagy régi, nagystílűen szabott kávéházak eldugott asztalainál.

„Most tanulok írni a sörözőkben, a zajos magány e szépséges tanyáin” – mondta Hrabal a hatvanas évek közepén. A gondolat köszön vissza, halljuk Hrabalnak a hatvanas évek közepéről származó mondatát a színpadról. A Túlságosan zajos magány című kisregényből több színpadi adaptáció s egy filmváltozat is készült, utóbbi Philippe Noiret főszereplésével.

A nyíregyháziak kérésére készítette el a mű feltehetőleg legfrissebb színpadi változatát Ivo Krobot, Hrabal műveinek régi színházi tolmácsolója. A történet szerint a permanens alkoholmámorban élő Hanta (Horváth László Attila), a hulladékgyűjtő vállalat papírbálázója széles filozófiai-irodalmi-képzőművészeti műveltségét munkahelyén, a zúzdában szerzi meg. Kedélyes, zárt kocsmai világ feszül neki a pusztítás valóságának, leginkább Hanta szavaiban; fájdalmas nosztalgiára hangolva tűnnek elő a XX. század alapdilemmái. A bálázó univerzummá szélesül: a szellem, a minőség, az egyediség elenyészik, hogy helyén lopakodó léptekkel a mennyiség, az ortegai értelemben vett brutális eltömegesedés, eljellegtelenedés nyerjen teret.

A következmény látványos: a hanyatlás megállíthatatlan, az ember reménytelen képződménye a teremtésnek – sugallja az írónak a darab testébe iktatott, archív felvételről lejátszott gondolata. A papírzúzda ebben az értelemben halálgyár, amelynek különös holokausztjában Dionüszoszra emlékeztető módon Hanta, a „sonderes” – szellemi értelemben legalábbis – folyamatosan meghal és föltámad. Utóbb testi mivoltában is odadobja magát, az utolsó, általa készített bála egy darabjaként „feldolgozódik”.

Mindennek hiteles színpadi manifesztációja nem könnyű feladat, valószínűleg ezért sem sikerült tökéletesen. Egyrészt a tömörséget, szikárságot kívánó téma előadása túlnyújtott, önmagát ismétlő, a könyv lapjairól elénk táruló hrabali mélység itt olykor fárasztó kocsmai bölcselkedéssé alakul át. Másrészt feltűnő, hogy a dramaturg-rendező több ponton a hangsúlyok – néha csak igen apró – megváltoztatásával túlírta, túlmagyarázta az írót.

Leglátványosabban és túlzó szentimentalizmussal azon a ponton, amikor direkt párhuzamot von Hanta egykori cigány lány szerelmének Auschwitzba hurcolása és a papírzúzda mechanizmusa között, s ezzel éppen azt veszi el helyettünk gondolkodva, amit eredetileg adni kíván. Mi az, ami mégis részben helyrebillenti az egyensúlyt? Mindenekelőtt Horváth László Attila minden porcikájában érezhető Hantává való átlényegülése, autentikus és pontos színpadi jelenléte.

(Bohumil Hrabal: Túl zajos magány. Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház. Rendező: Ivo Krobot.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 28.

Értékelés:


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »